Ha van játék, amit majdnem mindenki véresen komolyan vesz, az a nemeké. Nem is sokan hajlandók játéknak tekinteni. Éljük rituáléit, kosztümös színészek, és közben azt halljuk, hogy az egész természetes. Nem is halljuk, annyira természetes - beszélni sem kell róla. Akik beszélnek, azok gyakran szenvednek vele. A beszéddel is, a játékkal is. Talán az első ember, aki nevetni tudott a nagy szerepjátékon, Virginia Woolf volt - a Saját szobában még bántottan és melankolikusan érvelt, a Három guinea-ben már nevetett. Nagyon keserűen, mert ráment az élete erre a játékra, de nevetett. Nevet Eleanor is az Évek című regényében - az egyszerű, sorsát élő és mégis forradalmian nem-gondolkodó legidősebb lány. Egyedül jár-kel, betölti a szerepét mint legidősebb nővér, anya-pótlék, segít, néz mosolyogva körbe, sokáig él, nem megy férjhez, akkor már nem kötelező, nézi a világ változásait. Úgy mondja, ha nem ért valamit, hogy abban ott van a faragatlan kérdés: de hát mi értelme van ennek? Az öccse Indiából ír, nagy keresésben van, járja a dzsungelt, magát keresi biztosan, és büszkén írja le kalandjait az éjszakai vadonban, Eleanor pedig olvassa, félti, de az első gondolata a jelenet alá fest egy távolságtartó mosolyt: “De hát mit csináltál ott?”
Virginia Woolf esszéregényt akart írni, vagyis inkább esszékkel megszakított regényt. Szerencsére a narratívára bízta, amit mondani akart - jöttek a jelenetek a szereplőkből, a nyelvükből. A Saját szoba érvelése nem szervesült volna a történetbe, a Három guinea őrült nevetése pedig külön fejezet - az nem hagyta volna elmondani egy család elmondható történetét. Az Években egy-egy jelenet megrajzolja, amit a két tanulmány együtt állít. Kritizál, értetlenkedik, kinevet. Eleanor elmegy a bírósági tárgyalásra, ahol az öccse, a féltve taníttatott Morris ügyvédként szerepel. A bíró pedig, szintén a család ismerőse, bíraként szerepel. Ahogyan elnézi őket talárban, parókában, és kettéválik a nézése, hol a jól ismert gesztusokat látja, hogy pedig a “nyilvános énjüket”, Eleanor tekintetében összeolvad ami nyilvános és ami magán, ami egy emberé és ami szerep - és a megütköztető képen nevetnie kell. Nem mond semmit, csak igyekszik kifelé a tárgyalásról, otthagyja álmélkodó sógornőjét - aki nem nevet, csak csodálja a színjátékot. Részt vesz benne. És részt vesz Eleanor is, de ő néha látja a részét, a másokét még inkább, és ilyenkor mozognia kell, tér kell az értetlenségének, meg kell szabadulnia kettős látástól, mert sokat gondolkodni nem mer.
Ahol Eleanor elhallgat, értetlenül kérdez, de úgy, annyira értetlenül, hogy mosolyogni kell rajta, és ahol nevetve kisuhog egy tárgyalásról, mindig ugyanazt látja: a játékot, amit mindenki komolyan vesz, a kényszeres komolyságot, és ebben az eltúlzottat, egy-egy pillanatra idegenként. Idegen a játék is, és idegen ő is ezekben a pillanatokban. Játéknak lát valamit, amit mások nem látnak annak - ez a legelidegenítőbb érzések egyike. Az, hogy nem tud beszélni, érvelni, csak ártatlanul rákérdez valamire vagy nevetgél, különös “párbeszédet” hoz létre különböző kulturális gyakorlatok között. Az egyik fél előad, cselekményt produkál, a másik járkál a díszletelemek között és nem érti, hol van - de neki nincs nyelve arra, hogy megfogalmazza, miért. Ő is eltúlzott figura, az örök értetlenkedő, aki nem tud beszélni. A mosolya mégis az előadásra hárítja a bizonyítás terhét, bár ezt nem látja senki: sem a dzsungel díszletei között maszkulinitását kereső és a leghagyományosabb módon feltaláló kisöccse, sem az ügyvédként deklamáló nagyobb fiú - mert Eleanor kisétál a díszletek közül, és elvész az utca forgatagában, magában motyogva, mosolyogva.
Woolf abban az átmeneti időszakban élt, amikor megszülettek a játék játékként való látásának alapjai. A 19. század végétől tudósok alkottak strukturált rendszereket, tanulmányozták a “hottentotta Vénuszt”, az idegen testet , vizsgálták és alakították a másságot, aztán a fizikai vizsgálatokról a belsőre tolódott a hangsúly: szexológusok és pszichiáterek megteremtették az “eltérő szexualitású” embert - és ezzel a homoszexualitást (az “inverziót”) mint természetellenes változatát valaminek, amivel egy ideig még nem kellett foglalkozniuk. Az, hogy egész narratívákat alkottak valami köré, ami addig a nyilvánosság előtt nem volt identitásmeghatározó tényező (az persze lehetséges, sőt biztos, hogy voltak olyanok, akik számára ez életük és önazonosságuk meghatározó tulajdonsága volt, a 19. század előtt is voltak homoszexuálisok, akik nem elszigetelve éltek, hanem szubkultúrát hoztak létre), megteremtette a heteroszexualitást is, mint a maga ellentétpárját. Később pedig, egy újabb korszakküszöb után, amikor a tudománynak fel kellett ismernie a “struktúra strukturalitását” , és radikálisan megkérdőjelezni az addigi “igazságokat”, lehetővé vált a játékról mint játékról való beszéd. Az egyik legfontosabb belátás a szexualitás történetének területén az, hogy a homoszexualitás és a heteroszexualitás viszonylag kései találmányok a nyugati kultúrában, nem emberi lények történelemfeletti vagy “természetes” kategóriái. Innentől kezdve a nevetés nem csak úgy lehetséges, hogy az ember meghasonlik a valósággal és kizárja magát az értelmezhető lények közül, mint Eleanor - vagy Virginia Woolf.
 Eltelt még néhány évtized, amíg a nemek konstrukciója és megkonstruálása, a szexuális különbség szemiotikája és ontológiája kérdéssé lett. El lehetett kezdeni reflektálni rá, interpretálható lett, abból, amin át látunk, azzá lett, amit nézni érdemes. Nem átlátszó adottság, hanem leképezhető hely, hatalmi és jelölőrezsimek része. Ma is különös persze, hogy egyszerre kell élni ebben és dekonstruálni - mert ezzel jár, ha a szubjektumot és annak kialakulását vizsgálja valaki: márpedig a szubjektum, a beszélő nemmel rendelkezik, mindig már nemesítve van. A tudomány ezen a “ponton” magába hajlik: a vizsgálandó a vizsgálat eszköze, a szubjektum és diszkurzusai. Virginia Woolf idáig nem juthatott el - a magába hajlást a beszélő helyére való reflektálás nélkül, a “természetesség” egyedül létező diszkurzusrendjében csak meghasonlásként élhette meg. Helyzete az iróina és a kétségbeesés között ingadozott: a Saját szoba melankóliája és a Három guinea egzaltált felháborodása között. Lássuk viszont, mire jutottak a társadalmi nemi szerepeken gondolkodók az utóbbi két évtizedben, amikor a diszkurzív teremtettség már nem felmutatandó probléma, hanem a gondolkodás újabb alapja.

Judith Butler nagy vihart kavaró munkája, a Gender Trouble  rengeteg kritikát kapott. Butler talán túl nagy hangsúlyt fektet a diszkurzivitás elemzésére a társadalmi nemi szerep kialakulásában, és odáig jut, hogy a biológiai nemet sem tekinti “természetesen” adottnak, mert a nemek különbözőségét és annak alapjait mindenképpen csak a nyelv és a nyelvben való gondolkodás írja le azaz írja meg. Elsősorban azért illették kritikával, mert szövege hangsúlyozza, hogy politikája nem az identitások lezártságára épül - ez pedig depolitizálja az identitáspolitikáknak elkötelezettek szemében. A test és a biológia egyoldalú megtagadása és a diszkurzusban való teremtettség hangsúlyozása nem szolgál elegendő magyarázattal azok számára, akik nem akarják elkendőzni a nemek létének jelentőségét és feloldani ezt a kétpólusú struktúrát a sokféle nem lehetőségében illetve a nemek diszkurzív teremtettségében. Kritizálták azok az elméletírók is, akik a nemek különbségét nem találják ilyen könnyen leírhatónak - és nem is hisznek abban, hogy az írásnak (a diszkurzusnak) ekkora és ilyen egyértelmű hatalma volna a materiális fölött. Butler magyarázatra kényszerült: megírta a Bodies That Matter-t  (a könyv címe beszédes: Butler itt számot akar vetni a test anyagiságával, de érdeklődése ezúttal is elsősorban a testről szóló diszkurzus elemzésére irányítja a figyelmét), amelyben kifejti, hogy a nemek különbözőségét mindenképpen diszkurzív gyakorlatok jelölik és alakítják, ez azonban nem azt jelenti, hogy diszkurzus hozza létre a különbséget. A két nem biológiai különbsége adott - a különbség jelentősége viszont nem az, és nem magától értetődő a nemi szerepek kötelező rituális eljátszása-ismétlése sem. Mert a nemi szerepeket Butler szerint performatív aktusok alapozzák meg és alakítják - sőt, legfőbb jellemzőjük a performativitás. A rálátást az nehezíti, hogy a performativitás nem szándékos aktust jelent, egy belátó szubjektum cselekedetsorát, hanem az idézgetés gyakorlatát, amelyen át (ami által) a diszkurzus létrehozza azt a hatást, amit megnevez. Elméletében tehát egyértelműen a diszkurzus dominál: arra jut, hogy a biológiai nem sem adott dolog; az, amit annak nevezünk, nem független attól, amit látni akarunk - a “nemek” szabályozó normái performatívan létrehozzák a testek materialitását. Diszkurzív normák materializálják tehát a test nemét és a külsőt a kötelező heteroszexualitás megerősítésének szolgálatában. Mert a nemek kettéválasztása illetve a kettősség tulajdonságainak strukturálása, az általunk élt nemek és a hozzájuk tartozó játékszabályok arra vannak, hogy mindenáron naturalizáljanak valamit, ami nem “természetes” és eleve elrendelt dolog: a heteroszexualitást és a szaporodást. Feltehető viszont az a kérdés is, hogy miért éppen ezek mentén határozzuk meg az ember egyik legalapvetőbb vonását, amely aztán a “testére íródik”…  (Nem is meglepő, hogy ezek a kérdések, amint beszűrődnek minden humán tudományba, újabb és újabb problémát vetnek fel. Az etológusok - néhány etológus -megfigyelései szerint az állatok között korántsem csak heteroszexuális szexkapcsolatok léteznek: arról van szó csupán, hogy a heteroszexualitást természetes adottságnak tartó és a szaporodást középpontba állító tudósok nem vették észre másfajta szexuális gyakorlatok bőséges jelenlétét az állatok között. Igazolásukra szolgált az evolúció szaporodáscentrikussága - holott az újabb elméletek szerint nem az a gyakorlat marad fenn tartósan, ami a szaporodást szolgálja, hanem ami nem akadályozza. Vagyis az állatok szexualitásának kutatása olyan normára épült, amelynek eredete a heteroszexualitás társadalmi nevelést célzó erőszakos naturalizálása.)
Butler tehát megmarad a diszkurzus szerepét középpontba állító felfogásánál a Bodies That Matter-ben is - feltesz azonban kifejezetten gyakorlati kérdéseket is. A legfontosabb ezek közül talán az, hogy ha a nemeket és a nemi szerepeket jelmezszerűségük ellenére nem lehet csak úgy levetni, nem lehet megszabadulni tőlük, mint egy színházi jelmeztől, akkor hogyan lehet elkerülni a kulturális determinizmus csapdáját? Hogyan lehet szélesebb játékteret biztosítani a társadalmi nemi szerepek területén azoknak, akik nem a rájuk hagyományozott szerepeket akarják újra- és újrajátszani, a heteroszexizmus fenntartása érdekében?
A társadalmi nemi szerep (a magyar kifejezés közvetlenül utal is a játékra) Butler kifejezésével performance, egyfajta tartós megszemélyesítés a valóság mezében. A performativitáshoz pedig hozzátartozik az idézet-szerűség. Az identitás minden jelölése idézet egy diszkurzusban: nem lehet tehát sem eredeti, sem hiteles. A performatív abban az értelemben idézet-minőségű, hogy mindig származéka valaminek. Butler Derridát idézi az idézetszerűség kapcsán, az ő Austin-átírását: “Sikeres lehetne-e egy performatív kijelentés, ha a megformálása nem ismételne meg egy ’kódolt’ vagy megismételhető kijelentést, más szavakkal, ha az a formula, amelyet kimondok, hogy megnyissak egy találkozót, útjára indítsak egy hajót vagy egy házasságot, nem lenne beazonosítható, nem felelne meg egy ismételhető modellnek, ha nem lehetne valahogyan úgy azononosítani, mint egy ’idézetet’? … Ebben a tipológiában a szándék kategóriája nem tűnik el; megvan a maga helye, de nem uralja többé erről a helyről a kijelentés egész játékszínét és rendszerét”.
S ha a társadalmi nemi szerep performatív, akkor nem arról van szó, hogy a biológiai nemet “kifejezi” valamilyen tett, gesztus vagy beszéd, hanem az előadás visszahatóan hozza létre egy “valódi női/férfi lényeg” vagy beállítódás hatását. (Mintha erre “kérdezne rá” Eleanor, amikor nevet az India-kalandokon vagy a taláros szerepjátékon: hogy hogyan csinálják magukat ezek az ő öccsei férfivá…) Konvenciók ritualizált ismétlése - ez a társadalmi nem, ahogyan előadjuk, amit ismétlése és előadása közben természetesnek és természetesként éljük meg. Ezért működik a drag paródiaként, denaturalizáló hatásként: az át-öltözés, a másik nem ruháinak és külsőségeinek viselése imitálja a társadalmi nemi szerepek eleve imitatív struktúráját, és ezzel leleplezi, hogy a nemi szerep maga is imitáció. A parodizáló utánzás dramatizálja azokat jelölőgesztusokat, amelyeken át maga a nemi szerep megteremtődik.
A performativitás és a performance között viszont fontos határ húzódik Butler elméletében. Az előbbi nem az emberi akarat kifejezése a nyelvben - éppenséggel a hatalom mint diszkurzus egyik meghatározott modalitása, nem a szubjektum teremtette dolog. A performance szubjektumot feltételez, és feltételezi azt is, hogy a szubjektum akarata szerint változtathat rajta, a performativitás viszont alapjában megkérdőjelezi a szubjektum mint önmagát uraló egység fogalmát. Szubjektum és diszkurzív szétválaszthatatlaul összekapcsolódik: ahhoz, hogy a diszkurzus materializáljon egy sor hatást, a diszkurzust magát is úgy kell felfogni, mint egy összetett és összetartó láncolatot, amelyben a “hatások” a hatalom (az ismétlés-kényszer) vektorai. Vagyis a diszkurzus nem rögzíti végleg azt, ami benne jön létre, és a létrejövő rend magában a diszkurzusban sincsen rögzítve, inkább egy következő cselekvéssor feltétele és alkalma válik belőle. Ez nem azt jelenti, hogy bármely cselekvés megvalósulhat egy diszkurzív hatás alapján. Ellenkezőleg: a diszkurzív alakítás bizonyos újra meg újra kimondott láncolatai alig felfedezhetően ismétlődnek újra meg újra, mert az általuk materializált hatások éppen azok, amelyek nélkül nem lehetséges a részvétel a diszkurzusban. Ilyenkor a diszkurzus hatása, hogy létrehozza/alakítsa az anyagit, összhangban van azzal a hatalmával, hogy körülírja a megérthetőség területét. Ha csak a két nem érthető, akkor csak két nem van. Ha csak két nem van, akkor csak az a két nem érthető.
Butler szerint a heteroszexizmus hegemóniájával elégedetlenek feladata semmiképpen sem az, hogy számszerűen növeljék a szubjektum-pozíciókat a létező szimbolikuson belül, a kulturális elérhetőség mostani keretei között: ő nem az identifikációk rajongója. (Az identifikálódás mindig a valamitől való elhatárolódás, valami más kizárása révén történik - ezért szerinte nem kívánatos dolog. Ugyanakkor a másik kizárása, megtagadása instabillá is teszi az identitást, minden identitást - ez ad lehetőséget az identifikálódás alapjainak kutatására és megkérdőjelezésére.) S szerinte eleve nem arról van szó, hogy van egy “szubjektum-pozíció”, amely létezik az általa létrehozott kijelentés előtt is, hanem inkább egy kijelentés-sor hozza létre a szubjektum-pozíciót. Bizonyos kijelentések pedig lebonthatják éppen azokat a szubjektum-pozíciókat, amelyek elvileg lehetővé teszik őket: kitágítják a szimbolikus határait, elmozdítanak dolgokat benne, időlegessé és átmenetivé teszik a “pozíció” és a struktúrában kijelölt hely szókészletét. Megtörténhet, hogy egy kijelentés létrehoz egy beszélő-pozíciót ott, ahol addig nem volt, és az a hely rávilágít a kirekesztés és a kimozdítás zónáira, amelyek megalapozzák és stabilizálják magukat a kultúrában elfoglalható szubjektum-pozíciókat… A jelölés és megjelölés szabályait és szokásait vastag bőr fedi, nem könnyű kifogni rajtuk. Megeshet, hogy valaki nincs tudatában annak, milyen helyről beszél - az elfogadás gesztusával tárja fel a másiktól való idegenkedésének jeleit, vagy nem rak a beszédébe egy halom “ént”, és mégis átjárja a hit, hogy arról a helyről beszél, amit szubjektuma határoz meg, viszont az is lehet, hogy rak, de a helyét sikerül fiktívvé tennie - sikerül lelepleznie a fikcionalitását. (Az igazi szemiotikai transzformáció minden tényezőjéhez odafordul, nemcsak a külsőkhöz, hanem azokhoz is, amelyek a nyelvben vannak, amelyek az állításokon belül vannak. )
Juhász Géza és Kuszing Gábor írásai, kettejük Mi is valójában a heteroszexualitás és mi okozza és Kuszing Kovács János, biszexuális című szórólapja  éppen ezt a transzformációt hajtja végre. Nem racionális érveket sorakoztatnak fel a diszkrimináció ellen, hanem átfordítják az uralkodó heteroszexizmus nyelvét és érvrendszerét és leleplezik az önmagát egyértelműnek vevő identifikálódás csapdáit, s ezzel felmutatják a hegemonikus “érvrendszer” inkoherenciáját, sajátos, hézagos logikáját. A heteroszexualitás okainak elemzése így kezdődik: “A legtöbb heteroszexuális azt állítja, hogy ő egyszerűen így született. Sajnos ez a feltételezés nem bizonyult helytállónak. A személyiség kialakulásában a környezetnek és az ember saját szándékainak éppen olyan jelentős szerepe van, mint a veleszületett adottságoknak. A heteroszexuálisoknak szintúgy vállalniuk kell állapotukért a felelősséget, mint bárki másnak”. Ezután a serdülőkori trauma-, a megrontás-, a hormonális egyensúlyzavar- és a propagandahatás-tézis gondos átírása következik. A Kovács János biszexuális önéletmagyarázatát közlő szórólap dúskál az egymásnak ellentmondó állításokban, amelyek a narratívában egymás mellé kerülnek - külön-külön minden mondat elképzelhető olyan valakinek a szájából, akit arra neveltek, hogy abnormálisnak érezze magát, de előfordul az is, hogy valaki valóban jól megtanult és egymásnak ellentmondó tézisekkel írja le/meg önmagát:

Lehet, hogy lesznek dolgok, amik egy kicsit furcsán hatnak majd először, de remélem, hogy a szórólap személyes hangvétele segíteni fog abban, hogy jobban megismerd a melegeket.
1973. május 10-én születtem Budapesten. Édesanyám nagyon szeretett, és mindig óvott a veszélyes dolgoktól, nem hagyott fára mászni, és azt mondta, ne focizzak, mert az durva dolog, ezért lettem biszexuális.
Igazából persze csak azért mondom, hogy biszexuális vagyok, mert magam előtt nem merem beismerni, hogy valójában homoszexuális vagyok. Biszexuálisok ugyanis nincsenek, az emberek vagy nőkhöz, vagy férfiakhoz vonzódnak szerintem.
Édesapám mindig kiküldetésben volt, honnan is tanulhattam volna férfias viselkedést? Ezért aztán nem is okolom magam: erről nem én tehetek. Szerintem én így születtem. Nagyon szeretek női ruhába öltözni, már kisgyerek korom óta mindig ezt csinálom. Emellett mindig is vonzottak az olyan férfias dolgok, mint a fáramászás és a foci. Ma is minden nap borotválkozom. (…)

A másik testének elidegenítése, férfiatlanítása vagy éppen férfiasítása, a szocializáció és a biológia érvrendszerei kavarognak az “önéletrajz” további passzusaiban is, leleplezve a magyarázatok belső ellentmondásait és végső csődjét, az identitások fikcionalitását. Az egymásnak ellentmondó, de gyakori hangoztatásuk miatt szinte egységessé összeálló mondatok leleplezik, hogy írójukat mi hozza létre és hogy mennyire megkérdőjelezhető az, ami egyben tartja: egy rakás egymásnak dőlő szöveg.

Az eleve “nemesített” szubjektum kialakulása, a beszélő helye, performativitás és performance, ráíródás, eljátszás és irónia - a nemiszerep-elmélet központi terminusai azt sugallják, hogy a nemek kérdése szorosan összefügg a nyelvvel: Judith Butler szerint egyenesen nyelvi kérdés. Érvelése szerint, ha azt feltételezzük, hogy van a nyelven kívüli materialitás, amely ontológiailag elkülönül a nyelvtől, akkor kizárjuk a lehetőséget, hogy a nyelv megfelelhet ennek a területnek: ennek az anyagiságnak olyan volna a létmódja, hogy a nyelv nem férhetne hozzá.  Vagyis az abszolút különbségtétel nyelv és materialitás között (amelynek elvileg a nyelv referenciális funkcióját kellene biztosítania) radikálisan aláássa a referenciális funkciót, amelyben mégis hinnünk kellene. Ez nem azt jelenti, hogy a test “pusztán” nyelvi dolog, de azt sem jelentheti, hogy nem függ a nyelvtől. A jelölő - materiális. Nyelv és materialitás nem zárják ki egymást: egymásban gyökereznek, bár sohasem lehet őket egymásra redukálni. Sohasem teljesen ugyanazok, és sohasem teljesen különbözőek. (Az természetesen axióma, hogy a jelöltet csak a jelölőn át / a jelölővel lehet kommunikálni, de az, hogy Butler szinte csak a jelölőre és működésére koncentrál, valóban megfosztja a nemek különbözőségét materialitásától és ezzel jellegtelen kérdésnek állítja be, holott számos elméletnek és politikai gyakorlatnak ez a különbözőség az alapja - nem  lehet tehát egyszerűen elfordulni tőle.)
A szubjektum és a nem, az “én” és a nem, vagyis a nyelv használata és a nemi szerep összefüggése sokszoros átfedéseken át működik: hogyan zajlik tehát a “szövegtanulás” abban a performance-ban, amelynek mindannyian részesei vagyunk? Az “én”, a mindig már “nemmel rendelkező”, egyszerre a nemi szerep kimondásának beszélő szubjektuma és tudattalan alávetettje. Nem előzi meg és nem is követi a nemi szerepet, hanem nemiszerep-relációk mátrixában (és mátrixaként) jelenik meg. A beszéd pedig, az állítás, a nyelv elemi egysége Gilles Deleuze és Félix Guattari kifejezésével “parancs-szó”.  A parancs-szó egy nyelvfunkció, amely együtt létezik a nyelvvel. A nyelvnek mintegy alapfunkciója: a nyelv nem a puszta állításra van, hanem arra, hogy engedelmeskedjenek neki. Akkor is, ha hamis, amit mond. (Ráadásul a nyelv a narratívák továbbmondásának eszköze. Ha a nyelv is mindig már feltételezi magát, ha nem jelölhetünk ki neki egy nem-nyelvi eredetet, az azért van, mert nem valami látott/érzett és valami kimondott között működik, hanem mondás és mondás között. A narratíva azt jelenti, hogy azt mondjuk el, amit valaki más mondott. Deleuze és Guattari példája szerint információt továbbítani a méhek is tudnak: de a továbbított információt továbbítani csak a nyelv képes - a már mondott dolog továbbmondása az, ami a nyelvet nyelvvé teszi.) De hogy lehet, hogy a parancs-szó (ez a pragmatikát és performativitást feltételező fogalom) ilyen elemien kötődik a nyelvhez, amikor a parancs mégiscsak a nyelvhasználat egy fajtájának látszik - az imperativusz a beszédnek csak egyik módusza, legtöbben ebben az értelemben használják… Austin elmélete (amelyet valamennyi nemiszerep-elmélet használ és továbbír) bizonyítja, mennyi mindent tehetnek a szavak - a beszéd nem információ-továbbítás, nem arra használjuk. Sem a szemantika, sem a szintaxis, de még a fonológia sem független a pragmatikától. Az pragmatika beleírja magát nyelv használatába.
Az viszont, hogy a diszkurzus alakítja a testet, bármennyire parancs-szerű is a nyelv, nem egyszerű állítás. Nem azt jelenti, hogy a nyelv okán van a test, vagy a nyelv meghatározza a testet és minden létmódját, és azt különösen nem, hogy létrehozza. Foucault-nak van egy figuratív példája a diszkurzív alakításra, amikor a bebörtönzöttekről ír: nem az történik, hogy van egy individuum és van egy külső hatalom, amely meghatározza, milyen legyen, hogyan viselkedjen, hanem egy diszkurzus alakítja a börtönlakó identitását és viselkedését. A szubjektum alakítása mindig valamilyen szabályozás szerint folyik - nem egyszerű uralkodás és nem egyszerű létrehozás, ami zajlik, hanem megszorítás a létrejövésben: a játék szabályaihoz való alkalmaztatás. A kérdés viszont ezen a ponton is felmerül, ha nem akarunk deterministák lenni: hol van az ellenállás helye a szubjektumformációt illetően illetve magában a szubjektum formálódásában?

Butler kitalált egy figurát, egy olyan ironikus reprezentácót, amely megtör egy identitásalakító és a szubjektum formálásában elsőrendű fontosságú jelölőláncot: a leszbikus falloszt.  Lacan elméletében a Szimbolikusról és a nyelvről a fallosz a privilegizált jelölő.  Butler figurációjában a jelölő jelentőségteli módon széthasítódik: azt bizonyítja, hogy jelölő működhet strukturálisan kijelölt helyén kívül is, sőt, meg lehet ismételni olyan viszonyokban/kontextusokban, amelyek kimozdítják a jelölőt privilegizált státuszából. A szimbolizáció változatos és váratlan anatómiai megjelenése áll előttünk - a jelölő instabilitásának leképezése. Azt bizonyítja, hogy a fallosz léte nem elválasztható azoktól az alkalmaktól/kontextusoktól, amikor és amelyekben szimbolikusként működik. A kritikai mimézis leleplezi a naturalizációval elfedett játékot.
Lacan elméleti rendszere szerint az identifikációk megelőzik az egót - azok alapozzák meg. Az egó tehát identifikációs kapcsolatokból jön létre: maga is kapcsolat, sőt, ilyen kapcsolatok összeadódó történelme - integritása így szükségszerűen fantazmagórikus. Vagyis az egó nem eleve önazonos szubsztancia, a centruma létrejöttekor önmagán kívül van, a külsővé tett imágóban, amely létrehozza a testhatárokat. A tükörfázis a test idealizációjával esik egybe: a gyermek a tükörben látja magát, és amit lát, azt egésznek és egységesnek észleli, ezért nevet - ezekben a pillanatokban, a fejlődésnek ebben a fázisában az addig megélt egység-nélküliség az integritás és kontroll ideáljává transzformálódik. Ez a megfogalmazás visszatér Lacan falloszról szóló értekezésében is. Azt mondja, hogy a test-kép kialakulásával egyes szervek jelképessé, afféle kontroll-szervekké lesznek. Persze Lacannál a fallosz nem egyszerűen szerv, de nem is imaginárius, hanem a privilegizált jelölő, s így kívülesik a szervek rendszerén. Szimbolikus volta viszont legfőképpen abban rejlik, hogy megtagadjuk azt a folyamatot, ahogyan megkonstruálódik: a képzeletbeli transzfigurációt, amely a szimbolikus (képzelt) középpontjába állítja. Ha viszont ezt figyelembe vesszük, akkor képzeletbeli és szimbolikus egybemosódik: a privilegizált szimbólum egyszerűen imagináriusságában mutatkozik meg.
A leszbikus fallosz nem egy imaginárius vágy leképezése valami valóságossal szemben, hanem egy alternatív imaginárius egy hegemonikushoz képest. Segít megmutatni, hogyan konstruálja magát az uralkodó képzelet-rend egy kizárólagos, heteroszexuális morfológia naturalizációján át. A figura megnyit egy diszkurzív területet, amelyben újra lehet gondolni azokat a politikai viszonyokat, amelyek a testrészek és egészek közötti felosztást alkotják és amelyeket ez a felosztás tart fenn, anatómia és imaginárius, testiség és psziché viszonyát.

Teresa de Lauretis egy másik dichotómia felől magyarázza a nemi szerepek alakulását és a reprezentációban rejlő (erőszakos) hatást.  A társadalmi nemi szerepekről való mai feminista gondolkodás középpontjában egyrészt a “nő” és a “férfi” társadalmi konstrukciója áll, másrészt a szubjektivitás szemiotikai létrehozása. Ez a kettő de Lauretis számára is összetartozik. Retorikai elemzésében arra koncentrál, hogyan szilárdulnak meg gyakorlatok a jelölésben / a jelölés során:  “… bár a stílusnak és a nemi szerepeknek is sok közük van a retorikához, az utóbbinak (az én használatomban) sok köze van a történelemhez is, gyakorlatokhoz, a jelentés és a tapasztalat zsindelyszerű egymásra borulásához; más szavakkal a Peirce által a társadalmi valóság ’külső világának’ és a szubjektivitás ’belső világának’ nevezett dolgok kölcsönös egybejátszásához, egymást alakításához a szemiózisban”.  De Lauretis Peirce jelölőhatás-elemzéseiből kiindulva magyarázza a nemi szerepek jelölésének működését és hatásait.
Peirce, az intellektuális fogalmak jelentésével kapcsolatban, a jelek interpretánsait  (vagyis jelölő-hatásait) kezdte tanulmányozni. Egy jel első jelölő-hatása az az érzés, amelyet kelt: ez az emocionális interpretáns. Az emocionális interpretánson át jön létre egy további jelölő-hatás, az energetikai interpretáns, mert ezen a ponton megjelenik egy “erőfeszítés”: fizikai vagy mentális erőhatás a belső világra. A harmadik típusú hatás, amelyet egy jel létrehozhat, az első kettő közvetítésével: a “szokásváltozás” - egy személy cselekedeteinek megváltozása. Ez a jel “végső” interpretánsa, a jelentésnek az a hatása, amelyen a szemiózis fogalma nyugszik ebben az esetben. Ez a szokás a valódi és élő logikai konklúzió, mondja Peirce, és megnevezi a harmadik fajta jelölő-hatást: ez a logikai interpretáns.
A logikai interpretánsként funkcionáló fogalom működése ebben a rendszerben nem lehet tökéletes. Az élő meghatározás, az igazolható és végső logikai jelölő-hatás a szándékosan kialakított, önmagát elemző szokás (önmagát elemzi, mert az őt tápláló gyakorlatok értelmezésének segítségével alakult ki). Vagyis a végső interpretáns nem “logikus”, abban az értelemben nem az, ahogyan egy szillogizmus logikus, és nem is olyanfajta “intellektuális” működés eredménye, mint a deduktív érvelés. Abban az értelemben logikus, hogy önmagát elemzi, vagy azt is mondhatjuk, hogy értelmet ad az érzelmi és fizikai/mentális erőfeszítéseknek, amelyek megelőzték, mivel ezeknek az erőfeszítéseknek fogalmi reprezentációját adja. A szokás fogalma implikálja ezt a reprezentativitást - hiszen egyrészt az a tett felé hajlik, másrészt magában foglalja a hit mozzanatát.
Peirce leírása a végső interpretánsról de Lauretis szerint kijelöli a szemiózistól a valósághoz visszavezető utat. (Eco számára ez jelenti a “hiányzó kapcsot” a jelölés és a konkrét cselekedet között. Szerinte a végső jelölő-hatás nem platóni esszencia vagy a jelölés transzcendentális törvénye, hanem eredmény és szabály is egyben: “Ha a jelet szabályként fogjuk fel, jelölő-hatásainak sorozatán át, az azt jelenti, hogy elsajátítjuk a szokást, hogy a jel által adott parancs szerint cselekedjünk. ... A cselekvés az a hely, ahol az esemény [haecceitas] lezárja a jelölés játékát”. ) Peirce mindenesetre bátran behatol a szubjektivitás területére, ahová Eco nem mer.  Ha a tudat módosulása, a szokás megszilárdulása vagy a szokásváltozás valóban minden egyes jelölő-folyamat “valódi és élő” konklúziója, jelentés-hatása, akkor a “jelölés játékának” végén újra meg újra nem a konkrét cselekedet áll, ahogyan Eco látja, hanem egy személy (szubjektív) hajlandósága, egy készség (a cselekedetre), egy elvárás. Mert a jelentések változása megáll, ha csak időlegesen is, és lehorgonyozza magát valakinél, valakiben, egy individuális szubjektumban. Így, amikor jeleket használunk illetve jelölő-hatásokat hozunk létre, a hatásaiknak mindannyiunkon át kell menniük, minden testen és minden tudaton, mielőtt hatást váltatának ki vagy valamiféle tettben végződnének, ami aztán hatással van a világra. Tehát az egyén szokása (és a mögötte rejtező hit) mint szemiotikus produkció egyszerre eredménye és feltétele a jelentés társadalmi létrehozásának.
De Lauretisnek ez az olvasata affelé mutat, hogy a szemiotika kidolgozható mint kultúra-elmélet, a társadalmi jelentésprodukálás rendszere, amelynek sarkalatos pontja egy történelmi és nemi szerepben élő szubjektum. A szubjektum tehát szerinte is nemmel rendelkezik, nem univerzális esszencia, a tudat semleges alapja és helye, hanem nemi szerepekkel beírt dolog. Ezért nehéz átlépni a nemi szerepeken, kilépni a szubjektum számára adott jelentés-térből: “a valóság vagy amit valóságnak veszünk, még ha maga is már jelölő-hatás, beleír valamit a jel munkájába, valamennyire determinálja, és így a tapasztalat (szokás) akárhogy félreismerik és félrekonstruálják, elválaszthatatlan a jelentéstől - vagyis a gyakorlatok (a társadalmi formációkban megjelenő események és viselkedések) éppúgy sokat nyomnak a szubjektivitás létrejöttében, mint a nyelv” . Ebben az értelemben is igaz, hogy az erőszak (a retorika hatalma) nemcsak a nyelvben van, és nem is egyszerűen a reprezentációban, hanem a szubjektummal együtt nemződik (en-gendered). A társadalmi nemi szerep tehát nem a “biológiai” különbséget jelenti, amely a jelölés előtt vagy mögött van, és nem is a maszkulin vágy kulturálisan konstruált eredménye, hanem a szemiózisban fennálló különbség - a referencia és a jelentés olyanfajta produkciója, amelyet alaposan feltérképez Pierce szemiózis-fogalma.
Deleuze és Guattari A Thousad Plateaus-ának a jelrezsimekről szóló fejezete szintén a szubjektumnak a jelölésben való helyét és az állításhoz való viszonyát elemzi.  A tanulásnak és a norma-tanulásnak az az eredménye (és lényege), hogy megváltoztatja a szubjektifikáció helyét: a szubjektum mindig mintha valami magasabb és nemesebb felé mozdulna, közelebb egy képzeletbeli ideálhoz. Aztán a szubjektifikáció helyéből felbukkan a kijelentés szubjektuma, mint az ezen hely által meghatározott mentális valóság egyik funkciója. A kijelentés szubjektumából pedig egy olyan szubjektum lesz, amely állításokhoz kötődik, egy domináns realitásnak megfelelően (amelynek a szubjektum mentális valósága a része, még akkor is, ha ellentmondani látszik neki). A kétféle (de egymássá váló) szubjektum tehát kettősséget eredményez: a jelölés folyamata egységessé teszi a kijelentés szubsztanciáját, a szubjektivitás viszont egyénivé is tesz. Végül az állítás szubjektuma garantálja a kijelentés szubjektumát (a szerzők metaforája szerint ez olyan folyamatot eredményez, mint a reduktív echolália, a hallott szavak beteges ismételgetése) - így hajlik vissza a mentális realitás is a domináns realitásba. Innentől már nincs is szükség a hatalom transzcendensnek tételezett centrumára - a hatalom immanens és összeolvad a “valósággal”: a normalizáción át működik. Különös találmány alakul ki tehát: mintha egyik alakjában a megduplázódott szubjektum volna azoknak az állításoknak az oka, amelyeknek másik alakjában maga is része. Ez a “despotikus jelölőt” felváltó “törvényhozó-szubjektum” paradoxona: minél inkább engedelmeskedik az ember a domináns realitás állításainak, annál inkább uralkodhat a kijelentés szubjektumaként a maga mentális realitásában, mert végül is úgy fest, mintha csak magának engedelmeskedne… Így racionalizálódnak a nemi szerepek, és ezért működnek úgy, mintha a szubjektum egész-ségének legfőbb érdeke volna fenntartani őket.
Ez az érdek egy másik mozzanatban is felfedezhető. Ha a szubjektum kialakulásának elemzéséről van szó (amely jó ideje nyelvi kérdés), Althusser interpellációs elmélete és színpadi allegorizációja még most is strukturálja a vitát. Eszerint a szubjektum úgy jön létre, hogy elhangzik egy kiáltás, a rendőr/hatalom megszólítása, “hé, maga ott”, mire a szubjektum hátrafordul, és ezzel elfogadja a terminust - s valójában ettől lesz szubjektum, a hatalom megjelölő gesztusának alávetettje. Judith Butler ráirányítja a figyelmet, hogy a szubjektum odafordulásáról viszont ritkán esik szó: mert nemcsak a kiáltás szükséges a visszaforduláshoz, hanem az is, hogy a szubjektumban legyen készség visszafordulni - és ezzel elfogadni az ilyen módon nem is csak kívülről rászabott identitást. A megfordulás azelőtt következik be, hogy a szubjektum kritikus kérdéseket tenne föl: ki beszél? Miért forduljak meg? Miért fogadjam el ezt a kifejezést? A kritikát, még ha létrejöhetne is, úgy látszik, eleve visszatartja az előzetes vágy, a megfelelés vágya, amely nélkül nem jöhet létre a szubjektum. Az kritikusnak (aki mindig csak utólag kérdezhet) tehát késznek kell lennie arra, hogy magát is szétépíti a kritikája… El kell fogadnia, hogy ha kilép a nemmel megjelölt szubjektumának kijelölt helyről, akkor sokak számára kilép az értelmezhetőség és a biztonságos észlelés kereteiből.  (Ebből a másik világból néz át a nem-cserélők melankolikus tekintete.)
A társadalmi lényt tehát egy őt megsebző és a helyét erőszakkal kijelölő interpelláció hozza létre (még ha a társadalmi lény lényegéhez tartozik is, hogy elfogadja ezt a helyet). A szubjektum bizonyos nárcizmussal ragad meg minden terminust, amely megerősíti a létezését. Vagyis az embernek olyan terminusokba kell kapaszkodnia, amelyek ugyanakkor belékapaszkodnak, hiszen azok alkotják meg a társadalom számára. Az a paradox helyzet alakul ebből, hogy csak úgy lehet ellentmondani a kijelölő-megsebző terminusnak, ha elfoglaljuk/elfoglal minket.  Ez biztosítja viszont, hogy meg lehet változtatni a hatalom és a szubjektum viszonyát, a hatalom helyét - mert az változik, ha abból, ami létrehozza a szubjektumot, az lesz, aminek a szubjektum ellenáll. Butler szerint az alávetettség odaforduló megragadása nem valami tudattalan, a hatalom területén kívül eső dolog, hanem valami olyasmi, mint a hatalom tudattalanja. Az alávetettséghez és a szubjektum helyéhez való ragaszkodást az újrajelölés lehetősége billenti ki a helyéből, amely nélkül persze eleve nem lehetséges a szubjektum-formáció (és re-formáció). Vagyis a szubjektum kialakulása eleve magában hordozza kritikája lehetőségét, helyet tart fenn neki.
Az uralkodás (vagy a szubjektum dominanciája és racionalizálása) nemcsak azt jelenti, hogy valaki elsajátít egy technikát, valamiféle ügyességre tesz szert, hanem hogy reprodukálja is őket a cselekedeteiben. Vagyis az ember nem egy halom szabály szerint cselekszik, hanem testet ad bizonyos szabályoknak a cselekvésében, és reprodukálja őket a cselekvés megtestesült rituáléiban. Az ismétlésben pedig hit rejtezik. Ezért a heves reakciók sokasága, ha a nemi szerepeket bolygatná valaki: a szubjektum egyik alaptulajdonsága kérdőjeleződik így meg. De inherens része az “előadásnak” az is, hogy az ember “eleget tesz” a szabályoknak, és megtorolja a kihágást - a szabályok későbbi követését és az elsődleges szabálykövetést, az identifikálódást megelőzi a szorongás és a szerep felvételének belátása, ami előbukkan időnként. Hol rálátásként, hol szabály-behajtó agresszióként.
A kérdés most már az, hogy lehet-e másképpen lenni - hogyan lehet kitörni a determinizmusból? Lehet-e elfordulni a törvénytől, annak ellenére, hogy az hoz létre, lehet-e ellenállni az identitás és a társadalomban kötelező játékszabályok csábításának? Hiszen az azt követeli, hogy az illető hajlandó legyen nem lenni, olyan pozícióból beszélni, ahonnan nem lesz könnyen érthető, amit mond - kritikai megfosztottságot jelent azonosságaitól, hogy bebizonyítsa: a törvény kevésbé hatalmas, mint amilyennek látszik. Butler felteszi azt a kérdést is, hogy mit lehet kezdeni a létezés és jelölhetőség utáni vággyal, mitől lehet mégis alkotó ez a vágy? Válaszul Giorgio Agambent idézi, aki az etikát az azonosulásvágy csapása mentén gondolja végig:

“ha az emberi lényeknek muszáj volna ilyen vagy olyan szubsztanciának lenniük, ilyen vagy olyan sorsot bejárniuk, nem volna lehetséges az etikai tapasztalat…
Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem valami és nem kell valaminek lennie, hogy kiszolgáltatott a semminek és szabadon eldöntheti, legyen-e vagy ne legyen, elfogadja-e vagy ne ezt vagy azt a sorsot (ezen a ponton a nihilizmus és a döntés szabadságába vetett mániás hit egybeér). Van valami, ami az ember, és aminek lennie kell, de ez nem valamilyen esszencia vagy egy határozott dolog: hanem az a tény, hogy létezünk, mint lehetőség és potenciál”.
 

Ideológia-kritika, a szubjektum létrejövésének értelmezései, a szubjektum-pozíciók kérdései, az indentifikálódás problémái (amelyeket Judith Butler talán túl nagyoknak lát, illetve túlságosan eltökélten tiltakozik az identitások ellen, amivel persze maga is kizárólagossá válik), retorika és szemiotika, jelölés-elméletek és testre-írtság, s végül a szexuális különbség ontológiai státusza - ezek a feminista elmélet központi problémái. Mi a “nemesített” test ontológiai státusza? Ha feltesszük, hogy biológiailag adott, az az jelenti, hogy a társadalmi ráírások és termelések móduszainak nyersanyaga? Vagy ezek hozzák létre a testet mint meghatározott nemmel rendelkezőt? Melyik van előbb: a nemmel rendelkező test, vagy a nemek különbözőségének társadalmi jelölői? És mi a patriarchátus eredete? A férfiak természetes ereje és agressziója/versenyszelleme hozta létre a patriarchális dominanciát, vagy a patriarchális dominancia rendszere hozza létre a férfiak erejét, mint magyarázó elvet a nők tulajdonságainak leértékelésére? Ezeket a kérdéseket teszi fel Elizabeth Grosz a szexuális különbség ontológiájáról szóló tanulmányában.
Válasza azokhoz az elméletírókhoz áll közel, akik nem tesznek kísérletet arra, hogy elhagyják a bináris gondolkodást, inkább kijátsszák a fogalmait egymás ellen - Deleuze-höz és Derridához. Ha ugyanis a kérdés bármelyik oldalának feltételezéséből indulunk ki, akár abból, hogy az ontológia nemsemleges és így megelőzi a nemi különbséget, akár abból, hogy a nemek különbsége ontológiai adottság, a feltételezés szükségszerűen a másik implikációját vonja magával. Ha az ontológiát nemsemlegesnek állítjuk, akkor meg kell mutatni, hogy ebből a semlegességből mégis hogyan jön létre a szexuális különbség, hogyan hozza azt maga létre, vagyis hogy van az, hogy a nemi különbség mindig jelen van, nyomot hagy, még a semlegesség posztulációjában is. Ugyanígy, ha a nemek különbözősége (az) ontológiai alap, azért annak világosnak kell lennie, hogy a különbözőség úgy veszi fel azokat a formákat, amelyekben ma felismerjük, hogy azok később íródnak rá, egy binárizáló szabályzat hozza létre őket - és ezek a formák tartalmazzák is és újra is írják egyszerre. A nemek különbözőségének ontológiai státusza egy alapvető meghatározatlanságot jelent, így amit magyarázni kell, az a nyitottsága, a nem-teljessége, és az, hogy hogyan lehet kiegészíteni, újrarendezni.
A kérdés tehát inherensen eldönthetetlen marad, ami nem azt jelenti, hogy érthetetlen volna, mondja Grosz. Az ember nem választhatja egy szembeállítás egyik oldalát anélkül, hogy tudatosan vagy nem tudatosan, ne értené bele valamelyest az ellenkezőjét is. Ez nem azt jelenti, hogy mindkét oldalt egyenértékűnek kell elfogadni, vagy hogy el kellene kerülni a szembeállítást, és középutat vagy kompromisszumot találni közöttük. A logocentrikus és fallocentrikus gondolkodást strukturáló bináris oppozíciók közül egy sem kerülhető el csak úgy, és nem lehet közöttük kompromisszumot kialakítani. Az embernek el kell fogadnia az ellentétes állítások sajátos feloldhatatlanságát ebben a kontextusban, és jövendőbeli kontextusokban is. Grosz szerint ez a feminista elmélet egyik nagy ereje és nem gyengesége: nem arról van szó, hogy a le- vagy kizár bizonyos pozíciókat, amelyekkel nem ért egyet, hanem hogy nyitott a saját újraírásaira.
Deleuze és Guattari elméletének keretében, amely Elizabeth Grosz számára is meghatározó, a nemi szerepek és a nemek bináris rendje “absztrakt gépezetként” működik. Az absztrakt gépezet nem nem válik el a kifejezés és a tartalom szintje, mert másképpen konzisztens: tartalmakat és kifejezéseket formalizál valahogyan, és ezeknek van “helyük”, de mozognak is - és “újrasávozzák” a gépezet részeit. Önmagában nem fizikaibb vagy testibb, mint amennyire szemiotikus - és nem tud mesterséges és természetes különbségéről sem. Anyag működteti (nem szubsztancia) és funkció (nem forma). Nem reprezentál, hanem valóságot teremt, nem a történelmen kívül áll, hanem “megelőzi” a történelmet. De nem is axióma-szerű (mert az axióma rendje leblokkolja a vonalakat és átlépésüket, egy rendszernek veti őket alá) - a “pozitív deterritorializáció”, a kreatív kiszabadulás más, mint egy “alapigazság” feltalálása.  Deleuze és Guattari játék-elve megpróbája a szubjektivitást és a jelölést a külső, a felszínek, a mozgás és a dinamizmus terminusaival elgondolni, nem letelepedettként - így válik lehetővé az újrarendezés, a találkozás, a transzformáció.
Minden nemiszerep-kritikus elméletíró alapkérdése a reflexió, a struktúra strukturalitásának látása és láttatása - a jelölés működésének alapjai. Különböző alapkérdésekkel és fókuszokkal azt vizsgálják, ami a század első felében még nem lehetett reflektált vizsgálat tárgya. Virginia Woolf Eleanorja számára a nemek éppen csak megjelentek jelrendszerek termékeiként, nem-természetesként, a Három guinea-ben pedig fényképek sorjáznak jelmezes férfiakról, a hatalom színpadi kellékeiről, de kérdéseivel a szubjektum végleg elvesztette a helyét a rendben. Eleanor megvédi magát, kilencvenéves koráig mosolyog és néz ártatlanul, csak az olvasóban lokalizálva az iróniát: “nem értem, nem értem”. Az írónak ez nem ment, ki is kellett lépnie a rendből végleg. Négy-öt évtized múlva a kérdések ugyanazok maradtak, de van már tere a reflektált “területbejárásnak” és “deterritorializációnak” is, a szubjektum önmaga vizsgálatának tárgyává lett. Konstruáltságából és nyelviségéből nem lehet kilépni - de a reflexiónak, elmélet és politika összjátékának számos terepe került reflektorfénybe illetve nyílt meg. A kritika terepei pedig olyan helyül szolgálnak a szubjektumnak, ahol elveszhet ugyan a teremtettségről való beszédben, de fel is találhatja magát - az önmagára rá nem kérdező renden kívül nem csak a nevetés, a beszédképtelenség és az önfeladás létezik. Illetve mindezekről lehet gondolkodni is - megjátszani a nem-játékot.