napi online kultúra és tudomány

SAJTÓ.KLUB
Beszélgetések az Akadémiai Klubban a Philip Morris támogatásával

2002. április 3.

A tudósítás: a háborúból és a hétköznapokról
Beszélgetés Makai Józseffel, Rendes Zoltánnal és Simon Zoltánnal

Tar Ágnes, a Sajtóklub házigazdája köszöntötte a résztvevőket, az est meghívott vendégeit, majd átadta a szót Sebők Marcellnek, a beszélgetés moderátorának

Sebők Marcell: Üdvözlök mindenkit. A mai alkalommal az újságírás egyik érdekesebb, úgymond kalandosabb területével fogunk foglalkozni, a tudósítással. A tudósítás a hagyományos írott, az elektronikus és az online sajtóban. Ráadásul a hadi-tudósításról is szeretnénk szót ejteni, s éppen ezért olyan vendégeket invitáltunk meg, akik különböző helyekről tudósítottak az elektronikus, az írott és az online médiában. Szeretném tehát bemutatni vendégeinket: Makai Józseffel kezdem, aki jelenleg az Origo internetes portál munkatársa. A megelőző években volt a Magyar Narancs főszerkesztője, majd a Magyar Hírlap publicisztika-rovatának a vezetője. Rövid kitérők után aztán eljutott az Origóig, és számos helyen megfordult a világban: Ruandától Afganisztánig vagy a Balkán különböző vidékein. Balomon ül Simon Zoltán, aki harmadik vendégünkkel, Rendes Zoltánnal együtt járja a világot. Mindketten az RTL Klub munkatársai, és közösen készítik riportfilmjeiket. Jártak például Nigériában, vagy a tadzsik-üzbég határon, ott ahol valami történik. A hagyományokhoz híven ezt a beszélgetést úgy képzelem el, hogy először felvetek bizonyos kérdéseket és gondolatokat, és utána bárki hozzászólhat és megjegyzéseket tehet, kérdezhet vendégeinktől.
Az első kérdéskör, amiről beszélni szeretnék, a motivációval kapcsolatos. Mindannyiótoktól kérdezem: milyen motiváció kell ahhoz, hogy valaki elmenjen egy afganisztáni lövészárokba vagy egy nigériai AIDS-telepre? Milyen belső késztetés, milyen kíváncsiság sodorja oda a tudósítót? Egyszerűen csak a szakmai kíváncsiság? Vagy egy gyerekkortól létező folyamatos vágy, hogy a világ bizonyos helyszíneire eljussatok, vagy a veszély keresése? Nyilvánvaló, hogy ezekkel a tudósításokkal olyan veszélyhelyzetekbe is lehet csöppenni, melyeket már előre lehet kalkulálni, de igazán a terepen derül ki, az anyaggyűjtés, a riportkészítés közben derülnek ki azok a valóban éles helyzetek, amikkel össze lehet találkozni. Kezdjük veled Jóska.

Makai József: Féltem, hogy ezt megkérdezed, mert ilyenkor restellni szoktam magam. Nem tudok erre rövid választ adni, és attól tartok, frappánsat sem. Nyilván mindaz, amit említettél, benne van: a gyerekkori olvasmányélményektől kezdve addig, ahogy én ezt a szakmát nagyjából ilyennek képzeltem el, amikor úgy döntöttem, ezt csinálom. Ha már nagyon közel vagy a lövészárokhoz, akkor nem lehet nem megnézni. Nem sok értelme van egyébként, mégis meg kell... Kíváncsi vagyok, érdekel a történelem. Vannak helyzetek, amik nagyon fontosak vagy annak tűnnek az adott pillanatban, és ezek közvetlen megtapasztalása után azt lehet mondani: ezt így érdemes csinálni. Vagy: ezt csinálni kell. Benne van ebben az is, amit tudunk vagy gondolunk a szakmáról... az, hogy milyennek képzeljük el szakmánkat. Ez mind ilyen zavaros halmazt képez, és a végén az ember ott ül valahol, figyel és tudósít, és utána meg örül, hogy megúszta. Az egész persze elsősorban magad miatt érdekes. Amiatt, hogy az adott pillanatban te látsz valamit, amit nagyon kevesen látnak.

Tar Ágnes: Az is motivál, hogy te legyél az első?

Makai: Magyar újságíró elvétve tud első lenni. Az elsők között ott tud lenni. És igen, elsősorban magad miatt fontos, hogy láss valamit, amit más még nem látott vagy kevesen látnak. Mivel jól vagyunk idomítva, ezért úgy rögzítünk, úgy látunk már dolgokat, hogy azt utána reprodukálni tudjuk. El tudjuk mesélni, meg tudjuk osztani másokkal, azokkal, akik információbirtoklásunk miatt függnek tőlünk.

Sebők: Az információ megosztásának kérdéséről majd beszélnünk kell: arról, hogy hogyan is születik meg a hír? Mert bárhogy is nézzük, a hírkészítés egyúttal értelmezés is. Összejönnek az információk, bejönnek a különböző anyagok ott a helyszínen, megszületnek a hang- és képfelvételek, s utána azokból valamit csinálni kell, amit a fogyasztónak, a nézőnek, olvasónak prezentálni kell. De ezt most még egy kicsit félreteszem, és hozzátok fordulok: beszéljünk a motivációról.

Simon Zoltán: Én azért megyek forgatni, mert a Zoli azt mondja, menni kell.

Sebők: Tehát ő a munkaadó?

Simon: Hellyel-közzel, ám valójában az az elsődleges szempont, hogy a történteket megtapasztald a saját bőrödön. Olvashatunk a leprásokról vagy a lövészárkokról, de oda kell menni, hogy kiderüljön, milyen is a szaga. Azonkívül van egy eszköz a kezemben, a kamera, amivel mindezt megpróbálom eljuttatni a nézőkhöz a maga valójában, ahogy ott van. Ezért mindenképpen együtt gondolkodunk a Zolival, és amit ő megfogalmaz, többnyire az kell, hogy a képen legyen.

Rendes Zoltán: Nekem van három szavas válaszom, meg egy hosszabb változat is. A három szavas a következő: a szakmán kívül az adrenalin meg az értelem fontos. Az adrenalin az függőség, az értelem meg az, hogy kicsit közelebb lehetünk bizonyos dolgokhoz, amiket meg lehet érteni. Például, amikor elkezdték bombázni Jugoszláviát Koszovó miatt, odaértünk Belgrádba öt-hat órával a bombázások megkezdése előtt, és amikor bementem a szállodába Richard Holbrook jött kifelé, összepakolt, és ment a békítő tárgyalásokra, indult hazafelé. Letámadtuk, testőrök ellöködtek, sehol nem volt egy stáb sem. Utána 86 nappal később, 86 nehéz nap, kb. 140 bejelentkezés, rengeteg anyag, börtön, verés, sérülés, és minden után Pristinában újból kinyitottak egy kocsmát. Úgy hívták, hogy Tricky Dick, a trükkös Dick, mert Holbrook-ról nevezték el. A kocsmában Albániából rekeszszámra hoztak át whiskyt, rumot, meg vodkát, és mindenki nekilátott üvegből inni, mert pohár nem volt. Megint összegyűltek azok az újságírók, akikkel a bombázások kezdetén a belgrádi Atrium Hyattban volt egy vacsora, csak akkor már hárommal kevesebben voltunk. Gyertyagyújtás volt a tiszteletükre, és rendkívüli érzelmi töltése volt a helyzetnek. Abban a pillanatban ott mindenki testvér volt, és mindenki boldog volt. Mert túl az összes fájdalmon és halálon, ez mégis csak előremutatott. Az újságírókat lehet a bolondok gyülekezetének vagy állatfajnak nevezni, de az újságíró is csak ember. A zsoldosokat a háború kutyáinak, az újságírókat pedig a háború patkányainak szokták hívni. Ezek a "patkányok" azonban mégiscsak emberek, és én ezért szeretem csinálni a tudósítást. Vannak pillanatok, amikor a tudósításban emberré kell válni, és ezek a pillanatok azok, amik közelebb visznek a mindennapok megértéséhez.

Tar: Amikor tehát tudósítasz, akkor érzelmileg is azonosulsz a helyzettel, vagy inkább neutrális, tényszerű próbálsz maradni?

Rendes: Ezért szeretem nagyon az élő bejelentkezéseket, mert az egy nagyon tiszta műfaj. Ha az ember ott áll, és azt kell elmondania, amit látott, akkor ugye elmondja a tényeket, ami történt, és azon kívül egy csomó személyes élményét. Én azt gondolom, hogy az az igazán jó, hogyha egy ilyen hírfolyamban, ami megindul egy háború kapcsán, rengeteg dolgot kapunk. Afganisztánról például igazi médiashow-t láthattunk. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy átadjuk a helyszín hangulatát. A legutóbbi afganisztáni események bebizonyították, hogy háború bárhol, bármikor kitörhet. Nézzük csak a különböző etnikai ellentéteket a világon, időről-időre fellángol egy-egy régió. Azt gondolom, hogy jobb, ha tisztában vagyunk és érezzük a hangulatát, akár pillanatokra is annak, hogy mi történik egy ilyen helyen. Egy néppel például, akik ugyanolyanok, mint mi, s mert tudjuk, hogy valahol minden összekapcsolódik. Én hiszek a kollektív felelősségben, s hiszek abban, hogy "homokszemek" vagyunk. Ezek a homokszemek pedig összefüggenek, és ha ezekből a homokszemekből egyet kiveszünk vagy egyet eldobunk vagy gördítünk tovább, ez az egész sivatagot megmozgatja. Ezek a szelek, amik kavarják a sivatagot, ezek itt-ott lecsapnak, és jobb, ha tudjuk, hogy milyen következményei vannak, hogyha lecsap. Sokat segít az emberi konfliktusaim megoldásában ez a fajta tapasztalat.

Sebők: Sok problémát vetettél fel: a kollektív felelősségtől a személyes jelenlét nevelő hatásáig. Nekem azonban ismét az a kérdésem, hogy miként lehet élethűen prezentálni a történteket, hiszen maga a tudósító is áttétel az esemény és a néző között. Ezen kívül vannak műfaji korlátok is: egyszerűen a műfajok jellegéből adódóan, hiszen a hagyományos hetilapnak, napilapnak tudósító újságíró más eszközökkel dolgozik, mint egy filmes stáb. És más például az online tudósításnak a szerkezete, terjedelme, és hangvétele. A szakmai normákon túl az a kérdés: hogyan lehet és kell figyelni a tudósítások hitelességére; mennyire lehet úgymond "gondolkodni" azon a tudósítónak, hogy milyen áttételeket iktat be saját munkájába; mennyire tudja megvalósítani azt, hogy tényleg a távolban zajló valóság érzetét keltse? Azt gondolom, hogy mindannyiunkat az ott történő valóság érdekel, amit lehetőleg élőben szeretnénk megkapni.

Rendes: Azt hiszem mindenkinek van egyfajta stílusa, és a stíluson kívül persze vannak kötelező dolgok, amiket teljesíteni kell. Aztán a tévénél van lehetőség hosszabb anyagok készítésére, és be lehet vinni az érzelmi szálakat is. Én speciel nem szeretem a beszélő fejeket az anyagban, mert mindig az embert keresem. Aki nézi az anyagaimat, láthatja, hogy nem szeretek politikusokat megszólaltatni. Szerintem erre van például az élő tudósítás, erre vannak a különböző háttéranyagok és összefoglalók. A helyszíni tudósításnak a helyszínről kell szólnia.

Sebők: Pédául a helyszíni emberek megszólaltatásával.

Rendes: Vagy a helyszíni emberek a szituációiról kell tudósítani.

Sebők: Hogyan lehet azokba teljesen belemenni? Ezen kívül egy speciálisan magyar problémára is rá akarok kérdezni, mert azt látom, hogy nálunk még néhány fiatalon kívül, akik a média különböző területein dolgoznak, nincs hagyománya a helyszíni tudósításnak. Van külpolitikai újságírás, vannak különböző orgánumok, ahol vannak bizonyos vállalkozó szellemű fiatalok, akik el mernek utazni. Nyilvánvaló, hogy az intézményi háttérről és ennek a financiális hátteréről együtt kell beszélni. De az is igaz, hogy ők ki mernek menni, vagy azért, mert szeretik ezt a közeget, vagy ezeket a helyszíneket. Ehhez kapcsolódóan egyúttal azt is meg kell kérdezni: hogyan lehet egy tudósításra rendesen felkészülni?

Rendes: Van egy "Kurva háború" című könyv. Ezt két olyan heroinista írta, aki le akart szokni, és elmentek Vietnamba, mert azt gondolták, erre ez a legjobb módszer. Ezek a srácok, iszonyú elvonási tünetekkel, mindenhova elmentek, és leírtak hatszáz olyan oldalt, ami szerintem minden ebben a műfajban nyomuló újságírónak a bibliája kell, hogy legyen. Annyira tisztán adják vissza a háború természetét, hogy jobban nem is lehetne megfogalmazni. Ha minden tudósítás olyan lenne, mint ez a könyv, akkor szerintem egy idő után nem lenne háború.

Sebők: Akik nem ismerik ezt a könyvet, azoknak össze tudod foglalni, mik azok a motívumok, amelyek alapján "bibliának" lehet minősíteni ezt a kötetet?

Rendes: Hát tiszta.

Sebők: Tiszta, mint a heroin. És még?

Rendes: Semmiféle érdek nincs benne. Van benne egyfajta alaphangulat: két fiatalember, akik a halál szélén megint élni akarnak, ez az ami nagyon jó motivációt és dinamikát ad a könyvnek. Így élik át az egész vietnámi háborút, amit én például csak filmekből és könyvekből ismerek, és soha nem éreztem azt, hogy értem. Ebben a két francia srácban nincs semmiféle elfogultság egyik irányban sem, egyszerűen ott vannak, jelen vannak, és nem tesznek hozzá semmit. Leírják azt, ami történt. Ezzel persze nem arra akarok senkit sem arra biztatni, hogy most kezdjen el heroinozni, majd hirtelen szokjon le, és akkor biztos, hogy megteremtődik ez az állapot. A "minden mindegy" állapota azonban nagyon alkalmas lehetett arra, hogy tisztán visszaadják élményeiket. A könyvben nincsen semmiféle megalkuvás, és nem akarja magyarázni a szituációt.

Tar: Előbb Afganisztánnal kapcsolatban használtad a média-show szót. Te showként fogod föl, amikor tudósítasz? Mennyire tudatosan mész egy helyszínre, mennyire tudod, hogy mi fog ebből kijönni, vagy mennyire számolsz azzal, hogy mi játszódik majd le a nézők fejében?

Rendes: Szépíthetjük ezt sokáig, de a kereskedelmi tévé a nézettségről szól. Ennek bizonyos dolgokat alá szabad rendelni, másokat pedig nem. Nem gondolkodom abban a pillanatban, amikor bejelentkezek, hogy ez most milyen hatással lesz a nézőre, mert neki amúgy is el kell mondani bizonyos dolgokat. Nagyon sokszor a verseny nem abból áll, hogy mit mondunk el, hanem hogy honnan, hány ember látszik, mennyi képünk van. A csatornák közötti verseny sokkal inkább az eszközökről és a körítésről szól, mint a hírekről. Ki hogyan tudja ezeket a híreket eladni. Ugyanezt csinálja a magyar 1, és nézi őket hatszázezer ember. Ennek sokszorosa az RTL nézettsége, főleg krízishelyzetben. Valamiért az RTL Klub egyébként híres lett arról, hogy amikor krízis van, akkor felénk fordulnak a nézők a hírekért.

Sebők: Emögött tehát minőségi tudósítói munka van?

Rendes: Krízishelyzetben egy nagyon jó gépezet indul be, akár a mostani vagy a szeptember 11-ei helyzetre gondolok vissza. A Newsroomban ilyenkor beindul a mindennapos rutinból hirtelen átalakuló "organikus gépezet", és mindenki teszi a dolgát, mert tudja, mit kell tennie. Öt-hat napig nem is nagyon aludtunk.

Sebők: A múlt októberi beszélgetés pont erről szólt: szeptember 11-e tudósítása és a médiában megjelenő képek. Kövesdi Péter hozott egy rövid összeállítást, 10-12 percet arról, hogy mi történt az RTL Klub Newsroom-jában, ahol az első benyomásunk nem az volt, hogy mindenki tudja a dolgát, hanem olyan felfokozott izgalmi állapotban mozgott mindenki, mely inkább egy felbolydult hangyabolyra emlékeztetett, ahol lassan mindenki megtalálta a helyét.

Rendes: Az a kérdés, hogy mikor kerülsz adásba? És onnantól, hogy adásban vagy, tudod-e folyamatosan adni azt a nézőnek, amit kér. Szerintem egy gépezet működését nem a zajból lehet megítélni, hanem abból, hogy mi a végtermék és az milyen színvonalú.

Tar: Mennyiben közös munka ez, vagy mennyire kapsz instrukciókat, mondjuk akár a nézettséget jobban figyelembe vevő instrukciókat?

Sebők: Ehhez kapcsolódva és kissé még visszatérve: milyen a módszer, ahogyan ti tudósítotok, nemcsak azok az etikai és szakmai normák, amelyek alapján megvágjátok az anyagot, hanem az is, ahogyan közvetítitek, nemcsak a résztvevő, beleélő, átélő szemszögéből, hanem bizonyos elvárásoknak megfelelően. Legyen az nézői elvárás, vagy a kenyeret adó csatornának az elvárásai is. Mennyire lehet teljesen szabadon tudósítani, mennyire kell előzetesen átgondolni azt, hogy ez még elmegy az adott célközönségnek.

Rendes: A szórakoztató műsornál meg tudod mondani, hogy ezt kinek szánod, és ezért olyan helyre pozícionálod, és abban az idősávban, és olyan főcímet csinálsz neki. A híreknél ez nincs. A világ legnagyobb hírtévéjének, a CNN-nek a célközönsége a világ összes tévénézője, és ez a híreknél így tiszta. Nem válogathatunk. Vannak alapszabályok, amiket nem lehet megszegni, de ezek inkább etikai normák, mint hírszerkesztési irányelvek. A helyszíni tudósításnak az a lényege, hogy megpróbáljunk valami olyat adni, ami a külföldi összefoglalókból nem derül ki. Az, hogy ott vagyunk az nem elég. Az élő bejelentkezéseket minden nap meg kell csinálni, de emellett kell valami olyat forgatni, amitől a néző úgy érzi, hogy a "mi kutyánk kölykén" keresztül közelebb kerül ahhoz, ami ott történik. És persze mindenki a saját stílusában sztorikat keres.

Sebők: Bocsánat, nincs hír? Kreálni kell a hírt?

Rendes: Ha nincs hír, akkor nincs hír. Izraelben, amikor Saron bement a Templom-hegyhez a háromezer katonájával, elindult egy óriási tüntetéssorozat, kődobálás, minden. Jött a Jom Kippur, és nem történt semmi, így hátradőltünk a szállodában, hiszen, ha nincs hír, akkor arról nem fogunk hírt csinálni.

Tar: És olyan nincs, hogy például te azt mondod a helyszínen, hogy ez fontos, és itthon meg azt mondják, hogy áh, ez most már kevésbé érdekes.

Rendes: De minden fontos. Persze az is érdekes, hogy ki mondja azt, hogy nem fontos, ebben a kérdésben a szerkesztőn sok múlik. Nekem még soha nem mondta senki, hogy nem érdekes. New Yorkban szeptember 11-én nem volt emberünk. Volt egy gyakornok lány sok évvel ezelőtt az RTL-nél, aki éppen ott volt New Yorkban, odaállt a kamera elé, élőben bejelentkezett, és beszélgetett a Szellő Istvánnal.

Sebők: Számomra ez szakmai kérdéseket vet fel, hiszen az ismeretségi körből számos ember az adott pillanatban ott lehetett New Yorkban, de megengedhető-e egy komoly tévéadótól az, hogy az egyik ösztöndíjas diákot rángassuk a mikrofon vagy kamera elé, és ő tudósítson?

Rendes: Szerintem az a fontos, hogy minél több embert el kell érni, aki ott van, legyen az valakinek a nagymamája, vagy a barátja. Mindenkit föl kell hívni, és minél többet kap a néző, annál jobban fogja tudni mi történt, hiszen lehet, hogy egy ott élő öreg néni többet tudott mondani az ott történténtekről, mintha mondjuk én kimentem volna.

Makai: A tudósításnak egyszerűek a szabályai. Minél többet meg kell nézni, és aztán a lényeget a lehető legkevesebb szóban és a legegyszerűbben reprodukálni kell. Ennyi. Visszatérve az előző kérdésedre, hogy gondolkodik-e az ember a tudósítás alatt? Igen, gondolkodik. Elég nagy baj van, hogyha abbahagyja... Van a látottaknak egy hierarchiája, fel kell építeni a történetet, amit el akarunk mondani. Miután leírtuk és kihúztuk a kétharmadát, akkor talán lehet vele valamit kezdeni. A körülmények azok, amelyek mások, egyébként pedig ugyanúgy illik dolgozni, mint bármilyen egyéb témában.

Kérdés: Sok feljegyzést készítesz?

Makai: Persze, sokat. Nyilván egy tévében más a helyzet, sokkal több probléma is van ebből, szerintem. Engem többek között azért nem vonz a tévézés, mert annyi áttét van már, amit nem tudnék átlátni. A tollat és a jegyzettömböt, úgy érzem, még tudom kontrollálni.

Sebők: Akkor ez egy nagyon tiszta folyamat, szemben egy bonyolultabb, áttételes folyamattal? Hogy van az online-változatban? Ott még gyorsabb az egész.

Makai: Nemcsak gyorsabb, hanem ott még további akadályok is vannak. Az egyik: az emberek nehezen olvasnak képernyőről, és nem tudnak sokat elolvasni, ergo még tömörebben kell fogalmazni, még rövidebb bekezdésekkel, mert nem árt arra gondolni, hogy mennyire összefolynak ezek a sorok. Nem szabad lefárasztani őket. Ez tulajdonképpen nagyon jó fegyelmező eszköz, mert ha ez végig benned van, akkor az írás még tömörebb, még letisztultabb lehet. Feltéve, ha szerencséd van.

Sebők: Milyen szerencse?

Makai: Hogy ott, az adott pillanatban észnél vagy-e. Amikor írod, és amikor adod az anyagot.

Sebők: De nem zavar ez téged? Mert egyúttal ezt önkorlátozásnak is érzem. Nyilvánvalóan lehet terjengősen írni, bevonva érzelmi szálakat, amit aztán bele lehet foglalni egy könyvbe.

Makai: Általános magyar probléma, hogy a tudósítás nem a történetről szól, hanem a tudósítás ténye, mint egy elburjánzó őrület, elhatalmasodik az anyagokon. Számos példát lehet rá találni, s nem is kell sokat visszalapozni az újságokban. Nyilván fakad ez abból, hogy ritkán jut el magyar újságíró érdekes helyekre, és ennek rengeteg oka van: például nagyon drága. Elmenni egy ilyen helyre sokkal drágább, mint egy luxusutazás. És amikor kiszabadulnak, akkor elkezdenek tobzódni, és nincs megállj, nincs kontroll. Nagyon egyszerű, nagyon általános csapdahelyzet, szinte mindenki belesétál. Aztán: kevés a felület. Továbbá: hány olvasót érdekel a külpolitika? Keveset. Pontosabban: bizonyos szinten érdekli őket X ideig, ha éppen két repülő két magas épületet lezúz, akkor egy ideig fölugrik a görbe, aztán visszaesik.

Rendes: Vitatkozhatok ezzel?

Makai: Nyugodtan, a számok mást mondanak.

Tar: Külpolitikán belül általában mégiscsak a napi tudósítások vezetnek.

Makai: Nem vezethetnek, mert nincsenek, vagy csak nagyon kevesen vannak.

Sebők: Ez megérne egy nemzetközi összehasonlítást. Ez a jelenség nem azért adódik, mert vannak olyan bejáratott hírcsatornák, pl. a CNN-re, a BBC World-re vagy a Sky News-ra gondolok, melyek hozzák a megfelelő híreket? Egyszerűbben lehet megközelíteni, megnézni és fogyasztani őket.

Makai: Ismeretségi körünkben lehet, hogy így van. Ismeretségi körünk azonban nem reprezentatív merítés: szeretjük azt hinni, hogy jó minőségű emberekkel barátkozunk, akikben fokozott érdeklődés tapasztalható a világ iránt.

Kérdés: Naponta hányszor tudtál tudósítani Afganisztánból?

Makai: Négyszer adtam anyagot. Megengedtem magamnak egy akklimatizációs napot, amikor pedig a végén evakuáltunk, akkor nem tudtam adni. Volt, hogy a műholdak, a technika miatt nem tudtam jelentkezni. Az olvasókat nem kellett naponta tízszer megbombázni, mert egy tudósítás is ki tudott tartani egy napon át, és nem volt más bent, aki adjon.

Kérdés: Szóval nem volt hírfolyam?

Makai: Nem, ez nem volt hírfolyam. Nem is tudott volna az lenni. Nem tud hírfolyam lenni, mert a minimális eszközállomány, ami rendelkezésünkre szokott állni, nem elég arra, hogy hosszú távon berendezkedj. Hírfolyamot akkor tudsz gyártani, ha már nemcsak minden helyi gengszterrel jattoltál le, hanem megismerkedtél minden valamirevaló intézménnyel. Kiépítetted a hálózatodat. Én tudósításokat küldtem, elmentem helyszínekre, megnéztem, hogy ott mi van, beszéltem az emberekkel, és megírtam. Én egy színfolt voltam az egyéb hírek mellett. Ne legyen illúziónk, mert esélyünk sincs a hírcsatornákkal szemben, és ezt ne is kérje rajtunk számon senki. Az NBC-nek csak műholdas telefonból volt 24. A konvojunkban a Sky News technikáját hatalmas konténerben szállította egy teherautó - és ez csak az egyik stáb volt a több közül. Labdába nem rúgunk.

Kérdés: Mennyiben más a hetilapos tudósítás, hogy pl. bejelentkezel többször is. Nem hiányzik ez a tudósítási forma?

Makai: A hetilap nyilván más, többek között azért, mert van az embernek egy hete. Hogy hiányzik-e? Hát nem. Tulajdonképpen hiányozhatna is, de nem hiányzott, mert nem jutott eszembe. Tudtam, kinek fogok szállítani, és oda nagyjából mit szeretnék, hogyan szeretném. A hetilap más. De az alapok azt hiszem, ugyanazok. A csapdák is nagyjából.

Kérdés: Belenézel valamilyen hírcsatornába? Mit csináltál szeptember 11-én?

Makai: Szeptember 10-én este érkeztem Szkopjébe, és a 11-ém azzal telt, hogy tájékozódni próbáltam. Bevonult a NATO, és a kumanovói frontszakaszon volt egy fegyver-beszolgáltatás. Szerettem volna 12-én átmenni az albán oldalra. Úgy nézett ki, hogy ez rendben lesz. Rendben is lett, csakhogy senkit nem érdekelt, mert 11-én ezek a szerencsétlenek belementek az épületekbe. Ebből is látszik, hogy Szkopjében módomban volt tévét nézni... Afganisztánban pedig semmilyen lehetőség nem volt, merthogy nem volt tévé, áram, semmi. Ott inkább sivatag volt.

Rendes: Két dologra visszautalnék, elsőként az áttételekre. Nagyon szeretem az amerikai hírtévéket, mert azt gondolom, hogy ezt a műfajt ott találták ki, és ott is csinálják a legjobban. Egyre tisztábban adják át, ami történik a világban, és a CNN-en vagy az NBC-n bevált módszer az, hogy kitesznek valahova egy élő kamerát, odaáll mellé egy riporter, és nem kommentál, hanem megy az egész úgy, ahogy van, akár több élő kamerával. Néha megjelennek a műsorvezetők, és annyit mondanak, hogy úgy nézzük most az eseményeket, ahogy kibontakoznak. És az emberek mindent, az egésznek a mocskát, a zűrzavarát és a véleményeket is igazán tisztán hallják. A másik dolog: azzal abszolút egyetértek, hogy az újságokban nem annyira fontos a külpolitika, de a kereskedelmi tévék nézettségében fontosak a külpolitikai események. Ha a Híradót nézzük, vagy akárcsak szeptember 11-ét, vagy éppen Koszovót, annak idején a nézettség az egekig szökkent.

Sebők: De meddig szöknek az egekig?

Rendes: Ameddig tartanak az események.

Sebők: Ezzel vitatkozom, mert egy idő után beáll a fásultsági tényező.

Rendes: Egy idő után.

Makai: Nem tud a nézettség az egekbe szökni.

Rendes: Persze, az élet mindenütt visszaáll a normális kerékvágásba. De erre a helyzetre egy kereskedelmi tévé nagyon hamar tud reagálni, hiszen a nézettség mindig fontos szempont. Ha három napig már nem nézték annyian, akkor szépen visszaveszünk a különkiadásokból, a hosszabb híradókból, és visszaállunk a normális rendbe. Azt látom, hogy nemcsak a háború, hanem nagyon sokszor, ahogy pl. az Akták nézettsége mutatja, a külhonban készült riportok is érdeklik az embereket anélkül, hogy bármiféle konfliktus lenne azon a helyen. Azt gondolom, hogy nem szabad lenézni a nézőt meg az olvasót, mert a káposztásmegyeri 2-es lakótelepen is érdekelheti az embereket az, ami akár Nigériában vagy Los Angelesben van.

Kérdés: Mekkora a híradó nézettsége?

Rendes: A híradónak van egy átlagos nézettsége, s a mérés segítségével meg lehet nézni, melyik anyagnál vannak ott vagy mennek el az emberek.

Sebők: És hol szoktak elmenni?

Rendes: Ezek már üzleti titkok. De akár a Fókusznál, akár az Aktáknál nagyon jól mérhető, hogy mi az, ami érdekli az embereket. A különböző listáknak és téglastatisztikáknak vannak elemzési jellemzői, és bele van kalkulálva a konkurencia is. A kereskedelmi tévére sok mindent lehet mondani, de az biztos, hogy megteremtett egy újfajta dinamikát a tévézésben. És egy újfajta külsőt és stílust. Szerintem a magyar néző egyre kíváncsibb, egyre többet akar tudni, minél rövidebb idő alatt. Egyre jobban ragaszkodik ahhoz, hogy a műsor interaktív legyen, vagy akár bele lehessen szólni. Ha megnézzük a különböző reggeli vagy déli beszélgetős műsorokat, akkor mindenhol arra építenek, hogy e-mail-ban, chat-en, SMS-ben, telefonon be lehessen kapcsolódni a műsorba.
Az X generációnak, ezzel a most 14-15 éves fiatalokat írják le, a felmérések szerint hihetetlen igénye van az információra, és azt gyorsan tudják befogadni. Ez a nemzedék azt követeli tőlünk, hogy akár bele is szólhasson, akár kinyilváníthassa a véleményét, és adott idő alatt, amit most Híradónak hívunk, fél óra alatt megkapja mindazt az információt, amire kíváncsi. Ezért nemsokára olyan új médium keletkezik, ami kiszolgálja ezt az új nemzedéket, és ekkor kellenek azok is, olyan stábok és újságíró-társadalom, akik termelni tudják a híreket.

Simon: Visszakanyarodva a korábbiakhoz: szerintem sem érdekli ma Magyarországon az embereket a külpolitika, a szó hagyományos értelmében vett külpolitika, inkább a belföldi történések. Az, hogy a kereskedelmi híradók a külpolitikának nevezett blokkban mennyi politikát adnak, az már teljesen más kérdés. Ugyanakkor az árvízbulvár és a többi, az nem egyenlő a politikával.

Rendes: Ezért nevezem külhoni történéseknek, vagy érdekességeknek, amelyek a magyar nézőt érdeklik.

Sebők: Az általad is említett kereskedelmi televíziók azonban olyan hagyományokat teremtenek meg, melyek fokozhatják ugyan a külhoni események iránti érdeklődést, de ez olyan formában történik, mint pl. a Frei-dosszié vagy a Pokoli történetek. Tehát erőteljesen bulvár alapon szerveződő tudósításokról beszélhetünk, melyekben érdekességet kínálnak a nézőnek, s amelyek igazából valamiféle rejtett, titkos, akár háborúval is kapcsolatos ügyletekről szólnak. Ezek mellett pedig csak nyomokban látom a magyar sajtóorgánumokban, hogy a tényfeltáró újságírás-szerű, és szakmailag jó helyszíni beszámolók, akár könyvekben, akár folyamatos online vagy tévésorozatokban öltenének testet. Nem látom még a magyar P.J. O'Rourke-t, aki odamegy a helyszínre, és jótollúan és szellemesen leír egy volt jugoszláviai vagy egy koreai tüntetést, vagy a világ bármely pontjáról származó eseményt vagy problémát.

Rendes: Kísérleteket erre láthatsz.

Sebők: Kevés kísérletet látok, de ezeket elfedi a "közönségigénynek" adózó termelés.

Makai: P. J. O'Rourke több hetet töltött Szomáliában...

Sebők: Mert a Rolling Stone vagy bárki más ki tudta fizetni...

Makai: ...speciel egy rádiónak is dolgozott... Mégis, miért nem mondhatja el ezt egy magyar újságíró, hogy jó, kimegy Szomáliába, majd dolgozik egy hírrádiónak? Nagyon egyszerű: mert nincs olyan magazin, ahol egyébként jól megfizetnék, és el tudna menni valahova, és nincsen fizetőképes hírrádió sem... Amit a rádiók kifizetnének tudósításért, azért még csak tarkón sem lövik Szomáliában, olyan nevetséges összeg. Nincsen ebben pénz, nem fizeti ki senki a számlájukat.

Rendes: A kereskedelmi tévé megpróbál a kereslethez igazodni. Az "erősen bulvár alapon szerveződő" szóösszetételt pedig nem értem. A bulvár abból származik, ami a körúton történik. A Találkozások című műsorban megtudható, mi történik a körúton, ki kivel, hogyan, mikor, mennyit. Annyira idejétmúlt, hogy így "Plebulvározunk" mindent. A bulvárral nincs baj. Szerintem Magyarországon nagyon-nagyon kevés orgánum van, ahol tisztán bulvár- újságírás létezik. Valószínűleg ehhez is még fejlődnie kell a társadalomnak. De kereslet van rá, az biztos, de nem gondolom, hogy a Mai Lap az bulvár-újságírás lenne. A bulvár az, ami a körúton történt.

Makai: Szerintem ebbe ne menjünk bele, inkább deklaráljuk azt, hogy az analfabéta zsurnalizmust most leválasztjuk erről.

Rendes: Nem gondolom, hogy a bulvár egy analfabéta műfaj.

Makai: Én viszont olvasom ezeket, amik itt "bulvárok" próbálnak lenni, és nem az olvasóikra gondoltam, hanem gyakran a művelőikre.

Rendes: De vannak jó bulvárcikkek, és vannak társasági rovatok különböző magazinokban.

Hozzászólás: Szívesen visszamegyek a beszélgetés előző "medencéjébe", de azt gondolom, hogy a műfajelmélet kontra RTL dolgot nem kéne erőltetni. Azt hiszem, hogy a Frei Tamás és a Fókusz párhuzam helytálló.

Rendes: Nem, az nem párhuzam.

Hozzászólás: Akkor kicsit konkrétabban. Te mégsem rendezel meg beállított áldokumentum jeleneteket, amelyeket a szerencsétlen néző valósnak tart. Csakhogy a Híradó után, amiben a te anyagod lemegy, jön a Fókusz, és abban ezeket a jeleneteket megrendezik, ezt te is tudod.

Rendes: Ez nem így van. Ez egyszerűen előítélet.

Hozzászólás: Egyszer majd szívesen megnézek egy Fókuszt veled, és megmondom, hogy melyek azok a snittek.

Rendes: Szerintem menj ki velük forgatni, sokkal jobban jársz. Meglátod, hogy ezek a nagyon lehetetlen történetek, ezek léteznek a világban, és ez a valóság.

Hozzászólás: Nem a valóságról van szó, hanem a megrendezésről, a tálalásról.

Rendes: A Fókusz olyan műsor, ami szerintem minden országban létezik: érdekességek, tragédiák könnyeden tálalva, de nincsenek megrendezve a történetek. Azt gondolom, hogy persze van, és itt megint csak a múltra és a magyar gyökerekre visszautalva, van egyfajta beidegződés a magyar televíziózásban, ami a királyi tévének köszönhető. Vannak beállított történetek, de megrendezettről én még nem hallottam. Szerintem nagyon sok kirúgás lenne ilyen esetben.

Simon: Elég sok Fókuszt is forgatok, és való igaz, hogy a szereplők mozgását kicsit irányítani kell, mert vannak olyan helyzetek, amiket technikailag nem tudsz megoldani. De korántsincs arról szó, hogy meg lennének rendezve.

Sebők: Azt hiszem egy ideje a valóság tálalásának a problémáját kerülgetjük, azt hogy a Fókuszban vagy bármilyen magazinszerű műsorban megjelenő kis történetek prezentációjával kapcsolatban felmerülhetnek kérdések. Mert a hírfolyam után következnek, és ezek is a valóságot tárgyalják, és éppen ezért itt kell felvetni az újságírói vagy tudósítói felelősség kérdését. A magyar tévében is vannak olyan műsorok, amelyek a valóság bemutatásának az érzetét keltik, és itt az érzetre teszem a hangsúlyt. Ezt akár meg is oldják némi rásegítéssel ...

Rendes: A rásegítés megint egy rossz szó, mert azt jelentené, hogy befolyásolja a dolgokat.

Sebők: Nem feltétlenül ezt akarom implikálni. Rendben, ne prejudikálunk: úgy tálalják a dolgokat, úgy mutatnak be élethelyzeteket, akár tragikus, akár örökzöld helyzeteket, mintha ez a valóságnak egy bizonyos szelete lenne.

Rendes: És az is.

Sebők: Biztos? Itt merülnek fel ugyanis a kérdések, hiszen ezek már valamilyen módon megvágott és -szerkesztett anyagok, szemben mondjuk egy hírfolyammal, ahol a hírolvasó bemondja a dolgokat, vagy a tudósító, aki egy az egyben közvetít egy tárgyalásról, egy háborús helyzetről stb., stb.

Rendes: Tökéletes az a világ lenne, ha most szépen hátradőlnék, és azt mondanám: látni akarom most, mi történik Jeruzsálemben, és hirtelen ott lennék. Szóval ha már az van, hogy médiának hívjuk ezt a dolgot, akkor az a feladatom, hogy szerkesszem, merthogy egyébként nem férnénk bele abba a dobozba. És meg kell vágni azt a valóságot meg annak a rétegeit, ahogy meg kell vágni az online-on is, mert abba a dobozba meg teljesen másképp fér bele. És annak örülnék a legjobban, ha mindenki átélhetne bármit, mindenki látná úgy a valóságot, ahogy van. Szerkeszteni kell. Ne vonjuk felelősségre a szerkesztést.

Sebők: Nem a szerkesztés szükségességét vitatom, egyébként itt meg az a szerepem, hogy provokáljak. Csak bizonyos gyengeségeket látok ebben a műfajban.

Rendes: Mindennek vannak gyengeségei.

Sebők: Illetve olyan elmosódó határokat látok, most megint a bulvárhoz fogok visszanyúlni, hogy a műfaji tisztázatlanságok miatt éppen abból lesz "valóság" a képernyőn vagy az írott sajtóban, amit annak akarnak láttatni. A szerkesztők olyan feltételezett elvárásoknak próbálnak megfelelni, amelyek tulajdonképpen nem is léteznek, vagy valamilyen fals módon alakulnak ki.

Rendes: Az RTL-ről beszélve az előbb fölmerült az RTL és a műfajelmélet. az RTL-en elég tisztán el vannak választva a műfajok. Ott van a főcím, és a VÉGE főcím, és egy műfajon belül van Híradó és van Fókusz. Ha ezek összefolynak, mert van ilyen, például szeptember 11-e miatt, akkor a Fókusz alárendeli magát a Híradónak, beleolvad. Lehet, hogy műsorvezető-váltás van, lehet, hogy meghosszabbodnak hirtelen az anyagok, de attól még Fókuszban azok a riporterek, akik egyébként a féllábú motorost forgatják, azok beállnak, mert meg tudják a másikat is csinálni. Az RTL-nél mindennek megvan a helye, a műsorideje, és szépen jelezzük, hogy most ez kezdődik, illetve most ennek vége. Aki ezeket össze akarja mosni, annak valamiféle hátsó gondolatai vannak. Mind a kettőnek megvan a helye, megvannak a nézői, akik nem feltétlenül fedik egymást, és van, aki fél 8-kor egyszerűen átkapcsol a magyar 1-re, mert azt szokta meg. Nem tudsz olyan tévét mondani, ahol tényleg nagyon el vannak választva a műfajok.

Tar: Hol tanul Magyarországon tudósítást egy tudósító? Például televíziós tudósítást?

Rendes: Televíziósat sehol, szerintem. A Színművészeti Egyetemnek van ilyen szakja, de azt látom, hogy ezt az ismeretet egyelőre Magyarországon nem lehet tanulni. Aki ebbe a kereskedelmi tévés medencébe akarja beleveti magát, annak át kell mennie egy kontinenst.

Tar: Tehát a gyakorlatban tanulják meg tulajdonképpen.

Rendes: Nem, át kell menni egy kontinensen. De a gyakorlatban is meg lehet tanulni. Nagyon jó újságírókat képzett ez az ország. Akire nagyon szívesen emlékszem, az Springer György, aki a mesterem volt. 50 évet bírt ki úgy, hogy tulajdonképpen az általános iskolából esett ki. Nem láttam olyan dolgot, amit ne tudott volna megoldani. Hihetetlen tapasztalatot és tudást gyűjtött össze, ám egy pillanatot nem ült iskolapadban. Viszont az elektronikus újságírásnak van olyan szegmense, amire a József célzott: a sok technikai áttételt meg kell tanulni. Meg kell tanulni a vágást, ezt a fajta dramaturgiát, és aztán az ember kialakítja ezen belül a stílusát. Az amerikaiaknak nagyon jól kitalált rendszerük van arra, hogyan képezzék az elektronikus újságírókat. A sok gyakorlat egyfajta vizuális látásmód kialakítását célozza, egyfajta asszociációs rendszer kiépülését a tanulóban. Hihetetlen sok időt töltenek el azzal, hogy élő helyzetekben trenírozzák a riporternek tanuló embereket.

Tar: A kamera mennyire tud manipulálni, vagy akár egy interjúnál, mennyire tudja befolyásolni a nézőt? Ez mennyire van benne a tudatodban, amikor forgatsz?

Simon: Minden képi megjelenítéssel lehet manipulálni, például nyilvánvalóan a kompozícióval. Nekem a televíziózás teljesen más műfaj volt, mert a filmgyárból jöttem, és ott minden ment a maga módján. Volt idő világítani teherautónyi lámpával, ami itt megszűnt, mert legjobb esetben van három lámpánk, és mindent kicsit felgyorsítva kell megcsinálni. Most a Zolival közös munkáinkban fel sem merül a manipuláció.

Rendes: Abban a pillanatban, hogy egy emberhez odalépünk, és egy kamera ott van a másik oldalon, összezavarjuk. Hirtelen már nem egy ember lesz, hanem interjúalanyt nevelünk belőle, és aztán jön a mikrofon, a világítás, az "ülj be így", és "tartsd így a vállad", mert így jobban nézel ki, és ott ül a szerencsétlen, aki már nem ember. Ha valaki az emberre kíváncsi, akkor remélem ki fognak majd találni egy olyan kamerával egybeépített szemüveget, aminek segítségével nem az átváltozott személyt látjuk, hanem a valódit.

Simon: A tempó egyébként a képminőség rovására tud menni, mert ha ilyen rárohanások vannak, akkor még csak annyira sem állunk meg, hogy megkérdezzük: forog-e a kamera, mert azzal már kiesünk a ritmusból. Tudjuk, hogy forog, nyilván, hogy forog. Ha így alakul, akkor valahogy úgy kell fordítani, hogy tényleg jöjjön rá valami szín. Nehéz ez.

Rendes: Amikor hirtelen berohan a stáb egy ember életébe, akkor úgy érezheti, hogy most valamiféle ítélőszék elé került, és a felvétel megváltoztatja az életét, azáltal hogy bekerül a dobozba. Ez az érzés egy idő után talán föloldódik benne. Az a jó, ha egy interjúalanynál megérzi az ember, hogy most már kötetlenebbül beszél, és abból jó dolgok sülhetnek ki. Aztán van olyan is, aki fesztelenül tudja produkálni magát, amikor kamerával odamegyünk hozzá, és úgy válaszol, mintha erre született volna. Mi egyébként már régóta ketten forgatunk. Eleve biztonságosabb kisebb csoportokban mozogni. Alapélményünk a magány, de sokkal jobb, ha párban vagyunk.

Sebők: Ha nincs több észrevétel és hozzászólás, akkor megköszönöm a vendégek részvételét, a kérdéseket és a válaszokat.



Philip Morris a Minőségi Újságírásért Díj


A felkért zsűri az adott hónap legjobbnak ítélt cikkét jutalmazza. A zsűri tagjai: Bánki András (Világgazdaság), Farkas Zoltán (HVG), Jelinek Gábor (Budapest Business Journal), Kis Csaba és Molnár Patrícia (HVG).




Philip Morris Sajtó.Klub


A Philip Morris cég jóvoltából az Akadémiai Klub különtermében havonta találkoznak magyar újságírók és lapszerkesztők, hogy a médiával és az újságírással összefüggő aktualitásokról beszélgessenek. A zártkörű sajtóklub eszmecseréit – szerkesztett formában – nyilvánossá tesszük, hogy bárki érdeklődő megismerhesse az általában órákon keresztül zajló beszélgetéseket és vitákat. Egyúttal várjuk a szövegek olvastán keletkező reakciókat is, az info@kontextus.hu
e-mailre.