A Seres Lászlóék által kibocsátott és általam itt, a Kontextusban vitatott szolidaritási nyilatkozat politikai állásfoglalás. Mint ilyen, nyilvános bírálat tárgya lehet, különösen, ha belső ellentmondásokat tartalmaz, vagy nem visz közelebb az elérni kívánt célhoz. Márpedig a nyilatkozat ilyen. Deklarált célja mindazok támogatása, „akik meg akarják teremteni Izrael békéjét, biztonságát, zsidók és arabok erőszakmentes egymás mellett élését". A béke elérése fontos, tiszteletre méltó cél, és Seres László történetesen éppen egy ilyen dokumentumot írt alá. Nem értem, utólag miért viccelődik rajta, ha egyszer aláírta, békét akar. Nem gondolta komolyan?

Ha mármost a béke, vagy legalábbis a zsidók és arabok erőszakmentes egymás mellett élése a cél, akkor vajon célszerű-e olyan nyilatkozatot kibocsátani, amely a béke hiányáért kizárólag az egyik oldalt teszi felelőssé? Vajon komolyan úgy gondolják-e a nyilatkozat aláírói, hogy közelebb jutnak az elérni kívánt célhoz, ha a még létre sem jött palesztin államot eleve fundamentalistának minősítik?

Ez az egyoldalúság zavart. Annak a politikai véleményemnek adtam hangot, hogy helyesebb lenne párbeszédre és együttműködésre ösztökélni a harcban állókat, mert másként sosem lesz béke. Seressel szemben nem a Jók és Rosszak küzdelmeként érzékeltem a konfliktust, szerintem a kép ennél kicsit bonyolultabb. Éppen a liberálisoknak kötelességük felhívni a figyelmet arra, hogy az igazság és hamisság közötti választóvonal nem feltétlenül esik egybe az egyes etnikumok közötti választóvonalakkal. Ha valaki úgy gondolja, hogy egybeesik, akkor megközelítése elkerülhetetlenül etnocentrikus lesz, ami azzal a veszéllyel jár, hogy idővel nem lesz képes saját referencia-csoportját kritikailag szemlélni. Akkor már nem azt kérdezi, hogy kinek mennyiben van igaza és mennyiben nincs, hanem csak azt nézi, hogy ki a palesztin és ki a zsidó. És ezzel eljutunk a liberális álláspont feladásához.

A liberális álláspont lényegi eleme az egyéni szabadság mellett az egyéni felelősség. Ha egy afgán terrorcselekményt követett el, akkor azért nem felelős az egész afgán nép. Ha egy cigány lopott, akkor nem tehető felelőssé a cigányság. Ha egy vagy több országban terrorszervezet működik, azért nem felelősek az adott ország(ok) ártatlan állampolgárai. Ha Funar Kolozsváron bántja a magyarokat, az nem jogosít fel minket arra, hogy pogromot hirdessünk a Budapesten élő románok ellen. A bolgárok nem felelősek a náluk KGB-pénzen kiképzett török merénylő Ali Agcáért, és mi sem vagyunk felelősek azért, hogy húsz évvel ezelőtt „pártunk és kormányunk" Budapesten bújtatta Carlost.

Seres László válaszából azonban meglepetésemre az derül ki, hogy ezt a politikai véleményt a zsidó identitás elleni támadásnak tekinti. Kiderül, hogy a nyilatkozat eredeti célja voltaképpen egy zsidó „coming out" lett volna, amelyet a kozmopolita liberálisok – eléggé el nem ítélhető módon – már amúgy is felvizeztek, nem kevés frusztrációt okozva ezzel a kezdeményezőknek. Erről persze fogalmam sem volt, így akaratlanul is darázsfészekbe nyúltam.

A „coming out" az identitás nyilvános megvallását jelenti. A szolidaritás kinyilvánításának funkciója tehát adott esetben éppen a saját csoport mentális megerősítése lett volna. Ezzel nekem önmagában semmi problémám nincs, mindenki azzal szolidarizál, akivel akar, szabad identitásválasztás nélkül nincs demokrácia és nincs szabadság. Itt csak az a kérdés, hogy érdemes-e a zsidó identitást a mindenkori izraeli politika támogatásának törékeny alapjaira helyezni. Nem lenne szerencsés, ha a magyarországi zsidó identitás az izraeli politika helyességének megkérdőjelezhetetlenségén alapulna. Az én magyar identitásomat nem sérti, ha a társaságomban valaki Horn Gyulát vagy Orbán Viktort szidja. Mi több, én is bármikor szabadon kritizálhatom őket – teszem is. Nem hinném, hogy a magyarországi zsidóság identitása rászorulna arra, hogy zsidó származású honfitársaimnak – identitásuk megőrzése érdekében – muszáj legyen Ariel Saron politikájával egyetérteniük. Baj lenne, ha a nyilatkozat aláírói esetleg „hazaárulónak" tekintenék azt a zsidót, aki nem ért egyet Izrael aktuális politikája melletti kiállásukkal. Aki nemcsak másként gondolkodik, mint ők, de zsidó identitását sem ehhez kívánja kötni.

A nemzeti identitás semminek sem akadálya: attól, hogy az van nekünk, még bármivé válhatunk. Természetesen, ahogy a magyarok lehetnek, mondjuk nacionalisták, úgy a zsidók is lehetnek liberálisok (és fordítva). Nyugodtan kiállhatnak Izrael liberális politikája mellett. De ha tényleg liberálisoknak gondolják magukat, akkor nem állhatnak ki Izrael akármilyen politikája mellett. Ha én békepárti-liberális zsidó volnék, problémát okozna nekem, ha antiliberális – mondjuk terrorista vagy nacionalista – izraeli politika mellett kellene kiállnom. Nem tenném. Elvégre magyarként sem állok ki Csurka István politikája mellett csak azért, mert magyar. De úgy vettem észre, hogy számos zsidó származású magyar honfitársam fejében ez a dolog nem teljesen tiszta, s pontosan erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy „Magyarországon nem kevesen akadnak, akik saját nyugati identitásukat Izraelhez való viszonyukból vezetik le. Nem az Izraelhez való viszonyukat határozza meg nyugati identitásuk, hanem éppen fordítva."

Azért ez egy kicsit különbözik attól, mint ha valaki elvi éllel (mondjuk Tocqueville vagy Aron nyomán) a liberalizmus republikánus kiegészítéséről értekezik, vagy – mint a történetesen izraeli Yael Tamir – a liberális nacionalizmus gondolatkörét elemzi. Itt egyetértek Seres Lászlóval: miért ne tehetné?

Izraelnek persze nem kell „ölbe tett kézzel várnia újabb és újabb merényletekre", de az „ölbe tett kéz" és az államilag szervezett kollektív megtorlás politikájának végletei között azért lehetnének még finomabb árnyalatok. De ha nincs is más választás, mint az állami terror – tényleg nincs? – abból még nem következik, hogy a liberálisoknak azt helyeselniük kellene. Vagy a békéhez vezető út éppen annak ellentéte: a háború?

Amerikai útjaimon kezdetben meglepődve tapasztaltam, hogy a magyar diaszpóra közösségei mennyivel rögzültebb, ortodoxabb módon gondolkodnak a magyar identitásról, mint én, aki az „anyaországból" jöttem. Szellemi-kulturális kövületeknek láttam őket, olyanoknak, akikkel vitatkozni se lehet. Mivel a magyarországi zsidó reneszánszot fontosnak vélem és szimpatizálok vele, sajnálnám, ha résztvevői belekocsonyásodnának saját, Izraelről alkotott fantáziáikba, és nehezen értenének szót az izraeli vagy magyarországi liberális elvbarátaikkal. Amikor Izraelben jártam, emlékszem, ottani ismerőseimet zavarta, hogy a nemzetközi médiában hazájukról állandóan csak mint terror sújtotta övezetről esik szó. Egyszerre voltak büszkék demokráciájukra és kritikusak vele szemben, és magukat nem áldozatnak, hanem egy normális, élhető ország lakosainak tartották. Ahogy mi sem gondolunk mindennap arra, hogy „Mária országában" élünk, ők sem állandóan „Dávid országára" rezonálnak. Ám jártam New York Williamsburg negyedében is, ahol ortodox lubavicsi zsidókkal beszélgettem. Az már csöppet sem volt kellemes találkozás, igaz így is tanulságos. Számukra ott már megállt az idő. Identitásuk – egyébként teljesen érthető módon – kizárólag sérelmeikből táplálkozott.

Fontos kérdés, hogy ki kezdte ezt az egész háborús kiszorítósdit. Az agresszor felelőssége mindig nagyobb, mint a megtámadotté. Amikor a náci Németország két hét alatt lerohanta Lengyelországot a napnál is világosabb volt, ki a felelős. De vajon ez a kérdés a zsidó-palesztin viszályban olyan könnyen eldönthető-e? S vajon most a legfontosabb kérdés-e? Noha nem vagyok sem történész, sem a kérdés szakértője, az általam olvasott könyvekből úgy tűnt, hogy a vélemények erősen megoszlanak. Izraeli nézőpontból az a helyzet, amit Seres állít. Palesztin nézőpontból viszont a zsidó állam létrejöttével egy új, gyarmatosító jellegű hatalom jelent meg, amely egyszerűen kipakolta őket megszokott helyükről. (Vö. Edward W. Said The Question of Palestine és Out of Place c. könyveivel.) Ebbe a vitába nem szívesen mennék bele, mert itt történeti tények mítoszokkal keverednek, hasonlóképp, mint mondjuk Koszovó vagy Erdély hovatartozása ügyében.

Seres László több olyan állítást is nekem tulajdonít, amelyeket cikkemben nem is érintettem. Nem foglalkoztam a cigányság és a liberális értelmiség viszonyával, nem tértem ki sem Tatár György, sem Tamás Gáspár Miklós írásaira – ha már szóba került: kettejük közül az utóbbi szerző nézetei állnak hozzám közelebb –, mint ahogy nem minősítettem a szolidaritási nyilatkozat aláíróit nacionalistáknak sem. Ha Seres most mégis az én fejemre olvassa ezeket, akkor e gesztusa inkább saját intellektuális és identitásbeli vívódásairól szól, de nem az én írásomról.

Cikke végén Seres László váratlanul – a témához nem illő, de a hazai publicisztikában sajnos nem szokatlan módon – előkapja a Holocaustot, mint mindent eldöntő érvet, és a palesztin-izraeli viszonyt a varsói gettó és a náci Németország viszonyának dimenziójába helyezi át. Kicsit már fáradt vagyok az efféle Holocaust-relativizálástól. Ha Seres úgy gondolja, hogy a gázai övezet és a megszállt területek jelentik a varsói gettót, Izrael pedig a náci Németországot, akkor téved. Rossz lehet a gázai övezetben élni, de még mindig jobb, mint a varsói gettóban. Ha viszont úgy értelmezné a metaforát, hogy Izrael olyan, mint a varsói gettó, és szomszédai (Libanon, Jordánia, Szíria, Egyiptom) jelentik a náci Németországot, akkor szintén téved. Ellentétben a nácik által megszállt Lengyelországhoz tartozó varsói gettóval, Izrael ma szabad ország, ahol parlamentáris demokrácia van. A Freedom House 2001-es jelentése szerint – amelyben hétfokú skálán mérik a szabadságot, a legjobb osztályzat 1, a legrosszabb pedig 7 – Izrael a következőképpen szerepel: political rights 1, civil liberties 3, vagyis free. Kicsit rosszabbul áll ugyan, mint Orbán Magyarországa (political rights 1, civil liberties 2), de azért szabad ország, erős nyugati szövetségesekkel. A gettó-metafora mindkét irányban sántít. Az Izraelt ért külső politikai sérelmek nem tették az országot diktatúrák áldozatává. Csakis saját sérelmi politizálásával teheti önmagát áldozattá.

A Holocaust magyarul áldozatot jelent, a Soah tragédiát. Pontosabbnak tartom az utóbbi kifejezést. A Holocaust állandó ultima ratio-ként való fölemlegetése, oda nem illő történelmi helyzetekkel való párhuzamba állítása és így óhatatlan relativizálása ugyanis azt sugallja, hogy a Holocaust nem egyszeri – és remélhetőleg soha többé nem megismételhető – tragédia volt a zsidóság és az emberiség történetében, hanem hogy a zsidó nép sorsa épp ez: a mindenkori áldozattá válás. A Soah fogalmával ellentétben – amely a tragédia kivételességére utal – a Holocaust-identitás egyenlőségjelet tesz a „zsidó" és az „áldozat" fogalmai közé. Talán azért vette elő önkéntelenül is Seres László a varsói gettó metaforáját, mert benne is ez a séma, a „zsidó = áldozat" képletével kifejezhető Holocaust-identitás él. A negatív, a sérelmi identitás képe.

Márpedig ha a „Holocaust-identitás" kerekedik felül a hazai zsidóságban a „Soah-identitással" szemben, akkor (érthető módon) a legfőbb cél az áldozattá válás megakadályozása, az áldozat-sorssal való negatív azonosulás, a vele bármi áron való szembeszegülés lesz. És ez a cél minden eszközt szentesíthet – akár az állami terror elfogadását is.

A politikai probléma azonban sokak számára abból a tényből fakad, hogy Izrael – ahogy régen a gyarmatosító hatalmak – különböző politikai és jogi mércét használ saját területén és az általa megszállt területeken. Liberális jogállam a zsidók, szabad ország a területén élő izraeli állampolgárságú nem zsidók számára, de terrorista állam a megszállt területeken élő palesztinokkal szemben. (Nem rasszista rezsim, tehát tévesek az egykori dél-afrikai apartheidhez való hasonlítgatások. Dél-Afrika valóban gettó volt, Izrael nem az.) Többféle politikát folytat, amelyet a maga összetettségében kell megítélni. Ezért ha valaki szolidaritását fejezi ki Izrael állam mellett, akkor nehezen kerülheti el, hogy egybemossa Izrael többféle, egymással logikailag ellentétben álló politikáját. Ez minden elvi liberális számára gondot kell jelentsen. Ha pedig „coming out"-ról, egy identitás nyilvános megvallásáról van szó, akkor csak arra kellene vigyázni, hogy a zsidó identitás végre ne (sérelmi politikából és áldozattudatból táplálkozó) sérelmi identitás legyen, hanem olyan pozitív és reflexív identitás, amely összefér a nyilatkozatban is deklarált békevággyal és a szerző liberális identitásával.