A quattrocento végén megbukott Firenzében a köztársaság és hatalomra kerültek a Mediciek. Első dolguk volt, hogy kiseprűzzék a késő-quattrocentista eliteket, valamint eltegyék láb alól a régi rendszer klientúráját.

Több volt ez mint kormányváltás.

„Fejétől bűzlik a hal” jelszóval először magát Savonarolát vetették máglyára a Medici hívek a piazza della Signoria közepén. Az eseményről készült korabeli felvételek -- nyilván az új rezsim bérfestői által pingált festmények -- arról árulkodnak, hogy a firenzei pórnépet nem izgatta túlságosan az erőszakos aktus. Miközben Savonarola a lángok között az ég felé emelte tekintetét, a téren -- ügyet sem vetve a tragédiára -- (nyilván kiskoruktól az erőszak kultúrájára szocializált) gyermekek játszottak. A festmények tanúsága szerint az arra őgyelgő emberek láthatóan ügyes-bajos dolgaikat beszélték meg, s csak néhányan gyűltek a máglya köré, hogy tanúi legyenek a bukott rendszer első számú vezetője végleges eltávolításának.

Tagadhatatlan azonban -- s ez a Mediciek javára írandó -- hogy a kivégzés a nyilvánosság teljes bevonásával történt. Az áldozat sorsáról nem a csonka kuratórium döntött. Savonarolát nem valamely zárt börtönudvaron akasztották fel, mint később Nagy Imrét, vagy lőtték főbe, mint Bárdossyt. De nem is gázkamrába vitték vagy villamosszékbe kötözték, mint ahogy azt később Texasban tették. De még a ma hivatalban lévő austini Governor által kedvelt zártszobás, méreginjekciós módszert is elvetették.

Persze Róma keze is benne volt a rezsimcséndzsben. A pápa nem nézte jó szemmel a Savonarola-féle „tiszta kezek” politikáját, amely bármikor szembeállítható volt az egyházi vezetés korrupciós ügyeivel. Mert akkor nekik is el kellett volna számolniuk a vagyonukkal, fényűző villáikkal. (Például a Borgiáknak meg kellett volna mondaniuk, miből építették a Palazzo Borghesét, ami azért kellemetlenül érintette volna őket.)
 
A váltást azonban a klientúra is megszenvedte. Leonardo például egy ideig nem került képernyőre. Kénytelen volt elmenni a konkurrenciához Milánóba, s így abban a szerencsétlen klímájú, vakolatmállasztó északolasz városban kellett megfestenie Az utolsó vacsorát. Mások, mint Botticelli, belső emigrációba vonultak és paradigmaváltást hajtottak végre az életművükben. Sandro addig ugyanis főleg ledér hölgyek festegetésével múlatta idejét, ám a vallási vezető megégetésekor megfogadta, hogy ezentúl csak vallási tárgyú témákkal foglalkozik. S így is tett, halála napjáig.

De voltak olyan apolitikus lelkek is, akik igyekeztek nem viszonyulni a politikai változáshoz: a kérdezőbiztosoknak nem válaszoltak, kérdőíveiket papírgalacsinként dobták el, politikailag értékelhető véleményt nemigen alkottak, egyszerűen csak a szakmájukba menekültek. E nem túl bátor társaságba sorolták az akkoriban kibontakozó fiatal szobrászt, Michelangelót, aki a századforduló éveit civilkurázsiról tanúskodó véleményformálás helyett Dávidjának megformálásával töltötte.

A Mediciek azonban nem érezték győzelmüket teljesnek, s azt bebiztosítandó, egy koholt összeesküvési ügyben tortúrának vetették alá a köztársasági klientúra további tagjait. Így került horogra a bukott rendszer örökösei között az Első Nagy Politológus, Niccolo Machiavelli is. Belőle a rémes tortúrával beismerő vallomást akartak kicsikarni, s ekképp az összeesküvés vádját kívánták rábizonyítani. Macchiavellinek azonban több esélye volt a Medici-vegzatúrán, mint később Rajknak a népbíróság előtt: amint kiderült, hogy nem tud semmit, szabadon engedték.

A tortúrát Machiavelli még ott érezte a csontjaiban, amikor néhánz hónappal később nekilátott főműve, A fejedelem megírásának. Nyilván nagyon ki volt bukva, mert elhatározta, hogy megírja a politikáról az igazat. Nem arról van szó, amit Croce feltételezett, ti. a firenzei Mester felszabadította a politikát az etika alól, hanem arról, hogy Machiavelli kétfajta, egymással összeegyeztethetelen moralitást különböztetett meg: a politikai morált és a keresztény morált.  Számára a politikai morál lényege a bátorság, a közjóra törekvés, az erő, a kurázsi, az állhatatosság, míg a keresztény moralitás elemei az adakozás, a könyörületesség, az áldozat, a megbocsátás, a megváltás. A kétfajta moralitást a virtu (tudás és virtus) kapcsolja egymáshoz.

Vannak, akik William James nyomán különbséget tesznek kemény realista (tough-minded) és szelíd idealista (tender-minded) gondolkodók között. Ebben az érdekes felosztásban Machiavelli -- Arisztotelésszel, Tocqueville-lel, Max Weberrel, Foucault-val és Rortyval együtt -- az első kategóriába tartozik. Velük szemben a második csoportba sorolható mondjuk Kant, John Stuart Mill, Rawls, Dworkin és David Held.

De még a tough-minded Machiavelli sem írta azt, amit a fordítók később neki tulajdonítottak: nevezetesen, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. A nevezetes angol (félre)fordítás így hangzik: „It is a sound maxim that reprehensible actions may be justified by their effects, and that when the effect is good (…) it always justifies the action.” Ezzel szemben a florentin maestro a tortúra hatására sem lett machiavellista, mert eredetiben a következőket írta: „accussandolo il fatto, lo effetto lo scusi; e quando sia buono (…) sempre lo scusera”.

Mekkora különbség! Nem „justifies” hanem „excuses”, nem „szentesíti”, hanem morális kifejezéssel: „megbocsáthatóvá teszi”. Machiavelli normatív gondolkodó volt és még a brutális florentin rendszerváltás, a Mediciek folyamatos botránypolitizálása sem ingatta meg normatív keretrendszerét. Látta, hogy a politikai és a keresztény morál különbözik, de célja az volt, hogy olyan államférfiakra leljen, akikben a virtus és az intellektus találkozik a közjó szolgálatával.

Talán megerősíti szavaimat egykori kollégám, a legnagyobb magyar Machiavelli-szakértő, Paczolay Péter is, aki manapság -- mesteréhez híven -- stílszerűen a köztársasági elnök bizalmas tanácsadója.