A jelenkori magyar liberalizmus fénykora a rendszerváltás időszaka volt, amikor a harmadik köztársaság alkotmányos szerkezete megszületett, s amikor a politikusoktól az alkotmánybírákig szinte minden meghatározó közéleti szereplő a széles értelemben vett liberalizmus rendszerváltó programjának keretein belül gondolkodott. Legalább Tocqueville óta tudjuk azonban, hogy a konszolidáció nem azoknak kedvez, akik a forradalmat, vagy - mint esetünkben - a rendszerváltást megvalósították. A kilencvenes évek második fele már nem a liberálisoké, hanem a szocialistáké és a nacionalista konzervatívoké volt.

Egy politikai rendszer gyökeres megváltoztatáshoz bizonyos emelkedettségre, a létező társadalmi viszonyoktól való elszakadás képességére van szükség: vízióra, bátorságra, nyitottságra, képzelőerőre, eltökéltségre és rugalmasságra. Minden demokratikus rendszerváltás élén egy olyan elitcsoport áll, amelyet normatív elvek vezérelnek, és amely rendelkezik a fenti attribútumokkal. Akkoriban a morális tőke volt a legsikeresebben konvertálható politikai hozomány, de ez az állapot csak néhány évig tartott. Azóta visszatértünk a “normalitáshoz”, a legújabb tőkeakkumulációs folyamat lezárult, s gazdasági tőke társadalmilag meghatározó szerepéhez ma már kevés kétség férhet.

Ebben a helyzetben a szocialisták egyrészt kulturális-társadalmi beágyazottságukkal, egyszerre elitista (technokrata, menedzserszemléletű, modernizációs, szakértői-sokkterápiás programjukkal), valamint populista (szakszervezetis, nyugdíjas, a vesztesekre orientált) frazeológiájukkal próbálták a konszolidációt megvalósítani. Ehhez jött a Kádár-korszakból már ismerős zsákmányszerző politika, az antinacionalizmus, illetve az általuk újonnan felfedezett emberi jogi minimum gondolata. A szocialisták emberi jogi record-ja, valamint az európai csatlakozás melletti elkötelezettsége elszívta a levegőt számos korábbi népszerű liberális követelés elől.

Párjuk, a nacionalista-konzervatív oldalon a Fidesz-MPP lett, amely a tradicionális jobboldal elfoglalásával és annak antallista, “magyarnemzetes”, úri-nemesi-arisztokrata politikai kultúrája eliminálásával új jobboldali politikai tábort szervezett maga köré. Ez a fideszes grupp a helyben sikeres, feltörekvő, fiatalabb, vidéki, középosztályi csoportok hangadójává vált. A “több mint kormányváltás, de kevesebb, mint rendszerváltás” programja az új, néhol a fényes szelek generációjára emlékeztető politikai vállalkozók passwordje lett, s az elitváltást ígérte. Ha már 1998-ra befejeződött a politikai és gazdasági rendszerváltás, az utolsó esélyt e csoportok számára a még megmaradó posztkommunista államapparátus kínálta az elitbe emelkedésre. A programot antikommunista, pszeudo-kádárista (“három szoba, három gyerek, négy kerék”), és neoklerikális propagandával aranyozták be a rezsim píárosai. Az újetatista gondolatkörben egyre nagyobb hangot kaptak a “zsidókérdés” újragondolásának, a szabad sajtó megfenyítésének, és a lenyúlásokból származó társadalmi egyenlőtlenségek igazolásának kormányzati propagandistái. Ugyanakkor a rezsim általános, széles gyökérzeten nyugvó “polgárosodást” hirdető politikája nem hagyott teret a hagyományos liberális ügy ellenzéki tematizálásának

Ebben a kétpólusúvá váló politikai helyzetben, amelyhez mind a politikai és a politikán kívüli intézményrendszer elemei, a közbeszéd módja, a szokások, a közéleti reflexek - lassan, de biztosan - igazodnak, a liberalizmus és a liberális politika csak akkor érhet el sikereket, ha közvetlenül a társadalomhoz, az emberekhez fordul.

A liberalizmus 1995 után valahogy túl sterillé vált, a hétköznapokon túlivá, szabadon lebegővé, amely a magas jogi szférákba, illetve a makrogazdasági politika vezérlőpultjai mögé emelkedve, elidegenedett saját választóitól, szimpatizánsaitól is. A liberális politika nem adott választ a növekvő társadalmi kirekesztésekre, a maffia- és erőpolitikára, a gyűlölet etnopolitikájára, a korrupcióra, és a magyar állampolgárok mindennapi, hétköznapi problémáira. A liberális retorika arrogáns volt a Bokros-csomag védelmében, és a központilag vezérelt, sokkterápiára építő gazdaságpolitikát -- teljesen indokolatlanul -- a “liberális gazdaságpolitika győzelmeként” ünnepelte. Azt ünnepelte, ami milliók életét tette rövid- vagy középtávon keservessé. A liberalizmus a “szakértők” elitista ideológiája lett, akik a nagyközönség számára érthetetlen nyelven a monetáris restrikcióról és a habeas corpus act-ről beszéltek, miközben az ő életükről döntöttek. A liberális politikából hiányzott az alázat, a figyelem, a törődés, és a szolgálat attitűdje. Ráadásul erőtlennek is bizonyult. Márpedig ha csak arrogáns garnitúrák közül lehetett választani, az emberek oda szavaztak, ahol az erőt szimatolták.

Így kerülhetett sor arra, hogy az egykori kozmopolita, rendszerváltó elitet felváltotta a helyi kispályás elitekből kinőtt (“makkoscipőt” és aranyozott bizsu nyakkendőtűt viselő) posztkiszes-szocialista, illetve fideszmagyar “konszolidáló” maszkulin harácsgarnitúra. Egymással vetélkednek ugyan, de egymás köreit csak kismértékben zavarják. Tudják, hogy egymást nem tüntethetik el, megpróbálnak hát békésen egymás mellett élni. Ráadásul ők még közel is állnak a liberálisok által lenézett, Lagzi Lajcsit és Zámbó Jimmyt kedvelő választókhoz, akik nem tudnak olyan politikára és politikusra szavazni, amely és aki a legcsekélyebb mértékben sem kínálja számukra az azonosulás, a politikai identitás megtalálásának lehetőségét.

A liberalizmus a rendszerváltáskor győzött ugyan, de az azóta eltelt időben ellenfelei vannak nyerésben. Le kellene vonni az elmúlt hat-hét év folyamatos vereségeinek tanulságait. A liberalizmusnak közel kell kerülnie az emberekhez, az ő problémáikhoz kell érvelő-megértő módon viszonyulnia. Rossz stratégia volna, ha a liberálisok a magyar választópolgáron kívüli, távoli instanciákban - Strasbourgban, Brüsszelben, “Európában”, vagy a globális elitekben - remélnék a megoldást, mert ez azt jelentené, hogy nem bíznak saját magukban, érveik, eszméik, politikájuk meggyőző erejében. Ahhoz, hogy sikeres legyen, a liberalizmusnak el kell fogadnia, hogy a demokratikus politikának elkerülhetetlen része az érthetőségre való törekvés, egy (kis) adag populizmus. Nem a píárral van a baj önmagában, hanem a píárosított üzenet tartalmával, pontosabban a valódi üzenetek hiányával. A píár önmagában nem barát, nem ellenség, hanem a kampányokra és kommunikációra épülő mai modern, demokratikus politika nélkülözhetetlen “technológiai” velejárója.

A liberalizmusnak láthatóvá, praktikussá és kommunkatívvá kell válnia. Csak akkor maradhat fenn a liberális politika befolyása, ha az emberek azt érzik, hogy szükségük van rá, s veszítenének azzal, ha nélkülözni lennének kénytelenek.