Az olasz focibajnokság a legszínvonalasabb Európában, az olasz csapatok idén mégis rendre kiestek a nemzetközi kupákból. Hogyan lehet az, hogy a Helsingsborg, majd az Alaves kiüti az Intert, a Leeds és az Anderlecht legyőzi a Laziót, a Panathinaikosz és a Hamburg elbúcsúztatja a Juventust, az Innsbruck pedig a Fiorentínát. Az egyetlen, még állva maradt csapat, a Milan, minden eddigi hazai meccsén szenvedett, s örülhetett, hogy döntetlennel megúszta a Galatasaray és a Paris St. Germain ellen.

Miért beteg az olasz futball?

Beteg? Firenzében vasárnaponként a város egytizede a stadionban szurkol, előtte leszurkolván a mérkőzésenkénti 40.000 - 120.000 lírás (átszámítva hattól tizennyolcezer forintig terjedő) belépőket. A negyvenezres stadion minden meccsen -- akár még a Brescia vagy a sereghajtó Bari ellen is -- dugig tele van. A népek élvezik a játékot, sokkal inkább, mint bármi mást. Akinek a nézőtéren nem jut hely, zsebrádión hallgatja a közvetítést, mint nálunk Szepesit a hatvanas években. A caffeteriákban egy-egy hajdani nagy játékos fényképe van a falon. A városban reneszánsz arcú -- Ghirlandaio, Masolino vagy Filippino Lippi ecsetjére kívánkozó -- tinédzserek violaszínű Fiorentina sapkában motorinóznak.

Úgy tűnik, az olaszoknak van fontosabb dolguk is, mint a Coppa UEFA vagy a Champions League. A calcio, saját bajnokságuk. Ami számít.

Ha tavaly a Lazio bajnok lehetett, akkor idén a másik római klub, az AS Roma sem adhatja alább a scudettónál. Melyik európai csapat engedheti meg például magának azt, hogy tartalékosan álljon fel az Anfield Road-on a Liverpool ellen, hogy erejét a hétvégi, Vicenza elleni meccsre összpontosítsa? Márpedig a giallorossi -- a római sárga-pirosak -- teljesen vagy részlegesen pihentették Batistutát, Emersont, Delvecchiót és Tottit. (Még ezzel együtt is győztek, s a csapatot így is csak egy Garcia Aranjez nevű debil spanyol bíró ütötte el a továbbjutástól.) Micsoda luxus -- normálisak ezek?

Nyilvánvalóan nem. Nekünk, magyaroknak, nagy buli, ha a Dunaferr kibekkeli a Rosenborgot. Az olaszok számára a Rosenborg egyszerűen nem létezik, mert a külvilág sem létezik. A La Gazetta dello Sport kilencven százalékban az olasz futballról szól, mellette jó ha fél oldalt kap a külföld. De a külföld is a latin világot jelenti: Brazília, Argentína, Spanyolország vagy Portugália a futball földrajzában közelebb esik Itáliához, mint Németország vagy Anglia. Más sportágaknak még ennyi sem jut. Néha a kosárlabda, a biciklizés, vagy a Ferrari elvisz egy-két oldalt, de azért egyik sem lehet olyan fontos, mint hogy az Inzaghi, Del Piero, Trezeguet, Kovácsevics négyesből ki játszik vasárnap a Juve csatársorában.

A külvilág csak az átigazolási piacon van jelen. A Rosenborg csak akkor -- és csak addig a pillanatig -- érdekes, ha akad egy játékosa, akit leigazolhat a Milan. Az ugyanis, hogy valaki esetleg nem akarna a Milanban (Interben, Juvéban stb.) játszani, föl sem merül. A Milanban (Interben, Juvéban stb.) focizni álom, s "mindenkinek van egy álma". Ezek a csapatok talán csak a Real Madridtól, a Barcelonától és a Manchestertől nem tudnak bármikor, kedvük szerint elvinni egy-egy játékost.

Tekintve, hogy a játék jobban érdekli az embereket, mint a politika -- mondjuk a Berlusconi-Rutelli párharc a közelgő parlamenti választásokon -- a média mindent megtesz, hogy igényeiket kiszolgálja. A vezető klubok edzői és játékosai minden este nyilatkoznak arról, hogy mi történt aznap, mi újság a csapattal. Az edzéseket százak, olykor ezrek figyelik. Egy új játékos megszerzése, és a drukkereknek való bemutatása igazi népünnepély: így ünnepelték a Rómánál Batistutát, a Napolinál Edmundót, a Fiorentínánál Nuno Gomest, a Laziónál Claudio Lopezt. Havonta videokazettákat adnak ki a bajnokság csillagairól. Az eddig megjelent Ronaldo, Zidane, Sevcsenko, Baggio, Totti és Inzaghi-kazettákat egy-két napon belül elkapkodták.

A bajnokságot zaklatott hangulat veszi körül, az érzelmek és szenvedélyek áradása láttán az ember jobban érti Macchiavelli szövegeit, mintha A fejedelmet vagy a Diskurzusokat egy budapesti könyvtárban olvasná. Tombol a virtus. Két vereség után a sajtó azonnal krízisről cikkezik. Ha Van der Sar kétszer a labda mellé nyúl, az disastro, az újságok rögtön új kapust ajánlanak a klubvezetés figyelmébe. Óriási a stressz: Arrigo Sacchi januárban átvette a Parma csapatát, de nem bírta szíve, három hét után lemondott. Életben maradt.

A calcióban a sikerek a mennybemenetelt is csak egy hétre ígérik. Amikor január közepén a Fiorentína csodálatos játékkal 4-0-ra verte a Milant, a violák török edzőjét, Fatih Terimet az egekbe emelték. Február végén, e sorok írásakor, már ki emlékszik a tegnapi csodákra? Háromszor kikapott a Fiorentína, s Terim ma bukott ember. Utódja, Roberto Mancini már át is vette a csapatot.

Nincs elveszett labda, nincs barátságos mérkőzés. Egy játékos vagy hajt, vagy nem játszik. Más megoldás nem képzelhető el. Nincsenek olyan, otthon Bicskei Bertalantól hallott, magyaros szövegek sem, hogy "csapatépítés", meg "türelem" -- mert közben állandóan győzni kell. A csapatot csak a győzelmek építik, a többit felejtsük el. Gladiátorharc, Circus Maximus.

Rómában manapság a Circo Massimo nagy zöld mező, afféle kutyafuttató. Éppen mint a calcio. Mellette másra, nemzetközi kupákra, nem marad már erő. Hajtás pajtás, mindig futó Benvenuto!