Van egy film. Magyar film. Most mutatták be. Gondoltam meg kell nézni. Mert új, mert érdekelt, hogyan lehet az egykori idolt filmre vinni, igazi rendezői feladat mondhatnók, mert a Karády az tényleg legenda volt, ezen az élettörténeten lehet fogást találni, és így tovább. Meg különben is: mindig reménykedünk, hogy lesz és van jó magyar film (mint ahogyan van is néhány), adunk egy esélyt a történelmi filmnek, aminek rendezője már szépen körbekürtölte a sajtót, kaserolta magát, a pesti humort, s rendezte a közhely-fesztivált.

Így aztán. Ott ülünk a nagyvetítőben, írd és mond öten, azaz öten, a bemutató hetén. Várjuk a híressé vált slágerre komponált filmet, amiről már tudjuk, hogy három, egymást keresztező életút sajátos feldolgozása. Maradjunk a "sajátos" jelzőnél. Mert van ugye a díva, az ünnepelt színésznő, a megközelíthetetlen, akit aztán a kis költőcske azért mégis megközelít, majd egyszercsak képbe kerül a hideg, de unalmas huszárkapitány, aki szépen elrabolja, annak rendje és módja szerint a díva szivét. A slapajkodó kávéházi költőből lassan dalszerző lesz, ő a Süti, Karádynk jól megkedveli, a katonatiszt meg jól lenézi, hiszen zsidó, s neki ez gyomorból jön. Közben alig bevilágított helyszíneken sejtelmeskednek, majd üresen kongó terekben mondják fel a dialógusokat. Néha jön egy-egy jól ismert Karády sláger, aztán az ellenállást és a háborúból való kiugrást fontolgatók is mondanak néhány magvasat. Sütit lassan elviszik munkaszolgálatra, Karády egyre nagyobb sikereket arat az általa írt slágerekkel, közben a nemzetközi helyzet fokozódik, Újszászy-Cserhalmi egyre zaklatottabban hallgat. Vagy feszeng. Majd az ünnepelt színésznővel bontakozó szerelem is csaknem virágba borul, Karády kíván egyet és Süti hazajöhet az ukrán jégmezőről.

És ez így megy, egyre csak jönnek a két- háromperces jelenetek, mert Bacsó filmje ebből áll. Egymásra hányt, dramaturgiailag nehezen indokolható, blőd és bornirt jelenetekből. És az egész afféle "nagyonhumorosanisfelfoghatjukaháborút" stílusban és rendezői instrukciók híján fogant. Hisz Bacsó a film kezdete után hosszú percekre eltüntette Nagy-Kálózy Esztert, aki "csak" főszereplője a filmnek, bár teret adott Rudolf Péter tehetségének, aki ezen a kis játéktéren is jól alakítja a túlélésre hivatott slemilt. Azonban Cserhalmi ezredesnek nem mondott semmit, így a jó Tyutyu csak néz és bizonytalanul mozog, de ugyanezt teszi a többi megöregedett magyar színész is. Bacsó Péter szépen megmaradt a felskiccelt jelenetsorok szintjén, s ez így nagyon nem áll össze filmmé.

Sőt. A végén már olyan abszurd hülyeségeket látunk – mint például az elhízott Andorai Péter által formált német tiszt visszatérése, majd Mr. Bean-szerű kapitulációs kisérlete – hogy az idáig gyanúsan filmnek látszó azonosíthatatlan tárgy súlyosan szagló átkúrássá változik. Mert bolondnak vagyunk nézve, akiket meg lehet(ne) etetni egy viccelődős gondolatkísérlettel. Most speciel nagyon nem érdekel, hogy a rendezőnek hívott átverőlegény mennyit is vett át a néhai szegény G. Dénes György tényleg megesett sztorijaiból, most csak azt látom, hogy egy minősíthetelenül rossz magyar film született. Elvarratlan szálakkal, rossz színészvezetéssel, buta párbeszédekkel. Mindez még talán nem is lenne baj (dehogynem!), ha a végén a rendező egy elegáns gesztussal összerakná az egészet, de nem. Nem így történt, hanem Bacsó otthagyta az egészet, odakent valami „az élet szép"-szerű utánérzést, meg egy záróbúgást Karádytól, és főcím és stáblista és vége.

A százhúsz perces butítás után hitetlenkedve távozunk – hogy velünk, itt és most, meg lehetett ezt tenni!??! – majd a gyors felejtés mellett döntünk. Azonban. A követő héten olvasni kezdjük a vonatkozó filmkritikákat, és alig hiszünk a szemünknek. Először Báron György írt hosszú recenziót a „filmkirálynő képéről" (ÉS), és ugyan részletesen megfedte Bacsót, a dramaturgia-nélküliséget, felhívta a figyelmet a színészek kiszolgáltatottságára, de úgymond "szaladni hagyta" az átverés rendezőjét. Turcsányi Sándor a Narancsban írt egy jófajta egyensúlyozós kritikát: "attól mester (mármint Bacsó), hogy mutatványa még így is végignézhető, helyenként vicces, helyenként bájos, és időnként brutálisan érdektelen", meg ilyeneket szól: "annyira rosszul senki se járt". Aztán olvassuk Veress Józsefet a Népszabadságban, aki a leginkább kesztyűs kézzel bánó szerző. Veress imigyen konkludál: „eredetibb finálé zárhatná le a döccenőktől korántsem mentes filmet, amelynek azonban számottevő értékeiről, cselekményvezetéséről, atmoszferikus töltéséről, musicaleffektusairől [sic!], színészi pillanatairól elismeréssel nyilatkozhatunk." Angolul erre mondják azt, hogy bullshitting.

Mert leginkább az ilyen típusú, "nem is olyan nagyon rossz"-típusú írásoktól lehet teljesen elképedni: ez a film ugyanis annyira és egyértelműen silány, hogy nem lehet felmentéseket keresni. Nem lehet tekintettel lenni az „őszhajú" mesterre, nem lehet a Tanúra hivatkozva mentegetni, elnézően legyinteni, hogy ez egy gyengébb dolgozat. Nem. Ez egy vizesnyolcas feldolgozás. Ez egy nézőket, sőt Karádyt is sértő férc. Relativizálásnak pedig nincs helye.