Négy éven át álltunk fejcsóválva, hitetlenkedve, értetlenül, kissé ütődötten, de főleg tehetetlenül a kormányra került ovisok hatalmi tombolása előtt, amelyben még szeretett fogalmaink jelentését és persze ezzel együtt valóságértelmezésünket is kiforgatták a zokninkból, hogy aztán tetszésük szerinti új kényszerjelentéseket és kényszerértelmezéseket nyomjanak le torkunkon. Emlékezzünk vissza mennyit bosszankodtunk a Kádár korszak: "pártunk és kormányunk" nyelvi leleménye fölött. Persze voltak jóval súlyosabb gondjaink is a nyelvhasználati erőszaknál, úgyhogy alkalmi prüszkölésen kívül nem sokat foglalkoztunk vele. De visszatekintve mennyivel szelídebbnek és befogadóbbnak tűnik – akármilyen abszurd, és nevetséges is – a többes szám elsőszemélyű birtokos használata, a polgározás kirekesztő és kisemmiző erőszakjánál.

A polgárság a 19. század elején még valóban szembeállítható volt az épp felszabaduló parasztsággal, az épp megszületőben lévő proletáriátussal, és a még sokáig a helyzet magaslatán álló nemességgel. Azonban a 20. század végére az állampolgári jogok és kötelességek kiteljesedésével (pl. adózással, és az ezzel egyidejűleg fokozatosan kiszélesedő választójoggal) a polgári státusz egyetemessé vált a parlamentáris demokráciákban. Másképp szólva a 'citoyen' fogalma minden embert magába foglaló intézménnyé vált. Az állampolgár a harmadik évezred hajnalán tetszés szerint jelenthet parasztpolgárt, proletárpolgárt, értelmiségi polgárt, hivatalnokpolgárt, vállalkozópolgárt, nagypolgárt, kispolgárt (vagy akár Fidesz kezdeményezés nyomán, pszeudópolgárt), akik a legkülönfélébb polgári értékeket és érdekeket képviselhetik a polgárság egészén belül. A totalitásra törekvő, a világról EGYET gondoló, erőszakosan mindent magába olvasztó pszeudó (azaz fantom) polgár megjelenése és megjelenítése a Fidesz hatalmi terveiben, persze új helyzetet teremtett. Ez a totális-fiktív egyenpolgár – aki egyelőre csak a PR-beszédekben létezik, ám a rögvalóságban még csak a vágy tárgyaként jelenik meg – a bolsevikok üzenetét melegíti fel új álruhában: ha nem vagy velünk, ellenünk vagy, és ha ellenünk vagy, rövidesen egyáltalán nem is leszel, mert bedarálunk nagy, világmegváltó terveinkbe. Vagy velünk vagy tehát, vagy már nem is létezel. Hasonlóan ahhoz, ahogy korábban a proletárius küldetése volt mindenkit 'felszabadítani' és magába gyalulni az élcsapat nevű öklének tűzvonalba küldésével.

A polgározás persze csak a jéghegy nagyon is látványos és csábító csúcsa. A Fidesz PR beszédei és szimbolikus cselekedetei egyre több a tömegkultúrából származó és tömegmozgatásra használt eszközt integrálnak (szakácskönyv recepthez hasonlóan) a Fidesz mesterségesen összekotyvasztott, misztikus-nacionalista világképébe. A vallási szekták, a tömegsportok, a pop-sztárvilág, sőt alkalmanként a Mao-szülte kínai kulturális forradalom, valamint egyéb letűnt és új terrorszervezetek szótárát és szervezési eszköztárát fenntartások nélkül alkalmazzák. Ezek skálája a rémhírterjesztéstől a szubliminális üzenetek gátlástalan beépítéséig terjed. A Fidesz mindenevő, tehát minden módszert és szlogent hajlandó kipróbálni, ami már valahol valamikor működött, vagy működni látszott, és egyáltalán nem zavarja, hogy már használt, esetleg egyenesen lejárt árút nyúl le vélt, vagy valós ellenségeitől és szövetségeseitől.

A polgári élcsapat, mely az egyenpolgárok tömegeit vezeti a népnemzeti Úr lábai elé, jelen verziónkban egy kollégiumi haveri kör tagjaiból áll, akik a modern kor minden eszközét megragadják, hogy az általuk gerjesztett tömegpszichózison keresztül a hatalomban és érinthetetlenségben, azaz büntetlenségben tartsák magukat. Ha az új kormány és a mögöttük álló erők nem tudják megtörni a FIDESZ, azaz a szauna-kormány büntetlenségi tabuját – a köz javainak látványos, nyílt színi lenyúlása ellenére – a következő körben Magyarországon megszűnik a demokratikus berendezkedés megmaradásának esélye.

Szögezzük le, hogy az előjáték során nem vettük komolyan a polgározást. Kinevettük, idézőjelbe tettük, mert túlságosan is emlékeztetett minket az elvtársozás bárgyúságára, holott pont ennek kellett volna beindítania a vészjelző szirénát. Ez tudatta velünk, hogy nagy baj készül, különös tekintettel a cselekvési szövegkörnyezetre. A polgározás igazi lényegével és veszélyével csak a választási időszak egyre durvuló csatározásaiban szembesültünk. Kicsit későn. A bal-liberális sajtó mindvégig idézőjelesen, ironikusan, de ami legrosszabb, kritikátlanul kezelte és használta maga is a 'polgári oldal,' 'nemzeti oldal' kifejezéseket. Közelebbről nézve ezek skizofrén, illetőleg tudathasadt kifejezések. A nemzetnek nincs egy polgári és nem-polgári oldala. Nemzeti oldal, mint olyan, nem létezik, miközben a nemzet egészének – mely egészséges állapotában heterogén - termeszétesen lehetnek különböző álláspontot és életfelfogást képviselő oldalai, csoportjai. Amit a 'nemzeti oldal' kifejezés burkoltan jelenti akar, az nem más, minthogy, aki oda (ebbe a fikcióba) tartozik, az nemzetibb érzületű, tehát magyarabb ember. Ennek alapján mindenki más kevésbé magyar, és aki kevésbé magyar az már nem is magyar, hiszen nincs értelme kevésbé magyarnak lenni annál, mint amire lehetőségünk van. Nincs értelme tehát más oldalon állni, mint az erőszakosan és egyoldalúan nemzetinek kinevezett oldalon. A polgári oldal, nemzeti oldal kifejezések erőszakos alkalmazói és terjesztői abban bíznak, hogy az állampolgár hamar elfárad abba a tudathasadt állapotba, hogy úgy kell magyarnak lennie, hogy esetleg nem tartozhat a felkenten ("érvényesen") nemzetinek kinevezett oldalhoz, még akkor is, ha homályosan bár, de érzi, ennek a kifejezésnek nincs a való életben önálló referencia pontja, kizárólag egy Fidesz-MDF fikcióban.

Az egyértelműségre vágyó polgár az ellentmondást csak akkor tudja látszólag könnyedén feloldani, ha enged a nyomásnak és csatlakozik azokhoz, akik magukat ezen nem létező oldal képviselőinek tartják. Ilyenkor egy fiktív állapotra szavaz, amelyet innentől kezdve valóságként érzékel és kezel. Azt pedig, hogy milyen állapot az, amikor egy ránk erőszakolt ideologikus fikció erősebbé válik kézzel fogható valóságunknál - sőt le is gyűri azt, hogy döntően befolyásolja és meghatározza -, már jó hosszan kiélvezhettük a létező szocializmus idején. A létező szocializmus beterelt és belakatolt minket a kettős tudat valamint a kettős viselkedési szabályokkal strukturált létbe, amit megtanultunk fogunkat szíva elviselni. Most azonban, hogy a rendszerváltással megcsillant annak lehetősége, hogy egy nyitott társadalomban önmagunkat felvállalva élhessünk, sokunknak már nehezére esik újra alárendelődni egy, a valóságunkat torzító és megnyomorító, régi-új államvallásnak.

Tehetünk-e bármit is a totális egyenpolgárságba való beolvasztásunk ellen, tudomásul véve azt, hogy a beolvasztási hadjárat egy szűk elitcsoport hatalomban való megmaradását célozza és fedi le, melynek bevethető eszközeit úgy tűnik semmilyen meglévő erkölcsi előírás nem tudja korlátozni? Erről próbálok elmélkedni az elhárítás és visszavétel című részben. Ha van még egy pár perced kattanj ide! (a jövő héten)