napi online kultúra és tudomány

Kőleves gazdagon (ária)
Forgács Zsuzsa


Amikor először hallottam a miniszterelnök úr apukájának a kőbányájáról nem igazán értettem mi ez a nagy hűhó körülötte. Ha netán olaj-, arany-, vagy gyémántbányája lett volna, talán azonnal szagot kapok, és felkapom a fejem, hogy hát igen, az ilyesmihez hozzájutni Magyarországon vérkomoly mázlit igényel, és ezt semmiképpen sem árthat megkotorni. Nade kőbánya? Kit érdekel? Végül is azt mind a tíz millióan nyithatnánk a hátsó udvarunkban a kankalinbokor tövében, ha volna kedvünk ilyen koszos, poros, kemény és izzasztó fizikai munkát igénylő, nyilvánvalóan nagyon kevéssé megtérülő ipart űzni. Mégis mennyiért lehet ma követ árulni itt a Kárpátok Völgyében? Nyilván beszélni sem érdemes róla, nevetséges. Még hálásak is lehetünk, hogy vannak olyanok, akik hajlandók ilyesmivel foglalkozni, helyettünk is.

Csak nagyon lassan hatol az ember zsigereibe a felismerés, hogy az úgynevezett kőleves-mese-effektus alá került. Hogy is szól a történet? Valaki, talán egy vándor, először csak egy kis vizet kér a kőleveséhez egy gyanakvó, ám kíváncsi balektól. Ja, mert köve már van neki. Azt csak úgy találta az út szélén, nem kerül az senkinek semennyibe. Aztán az emberben furdalódó olthatatlan kíváncsiság arra kényszeríti a mese balekját, hogy egyre több mindent adományozzon önként a kőleves megszületése érdekében, mert végére akar járni a talánynak: mi sül ki abból a kőlevesből a végén, és hogyan is kell azt megorganizálni? Mert ez lehet aztán az igazi, kőnagy biznisz ám, mármint, ha sikerül rájönni.

A helyzet persze az, hogy a kőleveshez nem elég, hogy legyen egy kövünk, el is kell tudni adni azt a kőlevest. Pontosabban a kőleves sztorit kell eladni. Ez a dologban a művészet. Hogy kidumáljuk a hozzávalókat a balekból. Mert apránként ki fog derülni elég sok minden kell egy ilyen leveshez, tulajdonképpen minden, ami egy standard Gyöngytyúkleves gazdagon- hoz kell. Ha most egy-két lépést hátrálunk, hogy ezáltal közelebbről is szemügyre vehessük az eseményeket, rájövünk, hogy a főhős tkp. egy olyan történettel házal, melyre a tömegviselkedési tudományok szerint az emberiség igen nagy hányada egészen bizonyosan vevő. A vevők kemény magját azok az emberek képezik, akik naponta várnak arra - miképp a megváltásra -, hogy átverjék őket. Nem múlhat el úgy nap, sőt, nem tudnák anélkül álomra hajtani fejüket, hogy valaki, valahol, valamiért át ne verje őket. Az ilyen emberek nem egyszer adakoznak a kőleveshez életük során, hanem gyakorlatilag akárhányszor, mert soha nem képesek a végére járni a kőleves titkának. A kőleves titkát ugyanis magukban kellene keresniük. Nekik van szükségük a tudatra, hogy a semmi beszorzásával igenis lehet mesés, kiapadhatatlan vagyonokra szert tenni, és hogy a szarból igenis lehet aranyat csinálni, Szóval a fenti hitre pont úgy van szükségük, ahogy az oxigénre is. Szent meggyőződésük, egy szép napon ők is elbotolhatnak a tuti receptben, de addig is meg kell ragadniuk minden alkalmat, hogy valaki kizsebelje őket és hülyét csináljon belőlük. Azok számára tehát, akik kőlevesben szeretnének utazni, elég sok átverésre kész páciens áll eleve rendelkezésre, úgyis mint az emberiség tetemes része, amely folyamatosan kiéhezve és kiszáradva, mohón vár a csodára és a csalódásra - ezek nélkül mindenesetre üresnek és értelmetlennek éreznék az életüket.

Az úton esetlegesen talált kőhöz képest a kőbánya persze már komolyabb szervezést igényel, alkalmi vevők helyett itt már nagypiaci felvevőket kell magunk mögött tudni. Nem árt eleve az egész felvevőpiac felett megszerezni a kontrollt, még akkor is, ha ehhez melléküzemágban egy komoly pártállamot kell összegrundolni, istennel, koronával, személyi kultusszal, tömegmasíroztatással (lásd: hozzávalók I. fejezet.) megspékelve, ami lefedi az egész nagyüzembe szervezett kőkereskedelmi tranzakciót.

Késői ébredő vagyok. Én még nem is olyan rég azon gondolkoztam, hogy Ovi mit vesz komolyan a saját maszlagából, miközben ő már jó tíz éve tudta, hogy Magyarországon hamarosan beindul a hetedhétországra szóló útépítkezés, melyhez foghatót még nem pislogott a honi történelem. Igen, mert kicsiny, szeretett hazánkat Európához fogja csatolni a nagy történelmi fősodor. Márpedig a csatlakozáshoz elengedhetetlenül szükségünk van a kőleves egy kőkomoly, nagybani verziójára: becsatlakoztató utakra. Sőt, a kő itt végre tényleg megtámadhatatlanul főszerephez juthat, mármint, ha el lehet intézni, hogy a kőbányákból a kő minden akadályoztatás nélkül (például szabad piaci versenyeztetés nélkül, magyarul a szabadpiac teljes kikapcsolásával!) kerülhessen az utakba. Ehhez legfeljebb csak hatalomra kell kerülni, amivel két légy kerül helyzetbe egy csapásra: a kő, na meg az egyéb aspirációk (lásd: kőleves hozzávalók, II. fejezet: új dinasztia alapítása, a főnix madárként feltámadó magyar királyság eszméjének beetetése révén.)

Csak tudnám kinek az észbontóan befutó ötlete volt eredetileg. Mármint a kő. Antall apukáé, vagy Ovi apukáé? Egy biztos, az Erzsébet-híd tövében álló Tisztiház eladása után valamiben meg köllött egyeznie a Bársonyos erőnek meg a Szobatársak fejének. Márminthogy mibe érdemes fektetni kishazánkban a székházból befolyó pízt. Hát részben azért, hogy Orbánnak többet ne jusson eszébe lehazugozni a miniszterelnök urat a parlamentben, na meg, hogy ha lehet hátszelet is változtasson a vitorlájához, esetleg még át is vegye a Bársonyos erő örökségét, mert ott lesz ám csak az igazi üresedés! - a baloldalra akkor már masszívan kikerült a megtelt tábla.

Lássuk be, nagyon kitalálták ezt a kőbányát. Ez annyira, de annyira ártalmatlannak látszik, hogy megvallom irdatlanul komoly kitartó munkájába került a sajtónak, hogy egyáltalán meg kívánjam vakarni a buksimat, és elgondolkozzam: miért is csípi ezeknek a nyughatatlan, kötözködő szemét az a kis kő? Hát mi van abban? Az egy annyira, de annyira közönséges, mindennapi dolog. Ki a franc akarna kővel bajmolódni, mikor olyan melós dolog összekunyizni a hozzávalókat - mármint, amitől végre elfelejthetjük, hogy egyáltalán bármiféle kővel volt dolgunk -, hogy még egy kis megélhetést is ki tudjunk csiholni belőle. Oxigént is egyelőre csak a Himaláján lehet eladni nagyobb mennyiségben, de ki akarna követ venni ott, ahol szinte egyebük sincs az embereknek csak kövük, mármint, ha veszik a fáradságot, hogy lehajoljanak és felemeljék a földről. Jó, néha egy kicsit ásni is kell hozzá.

Még akkor se ébredtem fel teljesen, mikor bejelentették, hogy nem írnak ki közbeszerzési pályázatot a minket Európához csatlakoztató utaknak a megépítésére. Persze dühöngtem, hogy a magyar vállalkozók védelmének örve alatt a megbízási szerződéseket valószínűleg a haverjaiknak akarják majd lecsatornázni, akik majd szükség és kívánalom szerint visszatejelhetik hozzájuk az úgynevezett 'kickback honeyt'. De esküszöm még akkor se ugrott be a papa kőbányája. Hogy a nyugattal szemben védettségre szoruló magyar útépítő vállalkozó fogalma ilyen közeli átfedésben lenne a miniszterelnök úr papájával? - nos, ez akkor még nonszensznek látszott. Ez annyira direkt lett volna akkor még nekem, hogy magam hessegettem volna el a gondolatot, ha egyáltalán eszembe jut. De nem jutott. Nem volt megfelelően rákalibrálva az ügyre a képzelőerőm. Na meg fel sem merült, hogy Ovinak lenne ilyesmihez elegendő bőr a képén. Márminthogy azt higgye, örökre odanőtt a seggéhez a miniszterelnöki szék.

Aztán jöttek a választások, és Orbán papa állítólag összetörte egy fényképész gépét, amiért egy olyan kőbányát fotózott, ahonnan a kommentárok szerint fokozott ütemben szállítják a követ az útépítésekhez. Kis fokozatú agyrengés állt be nálam. Esküszöm, csak ekkor esett le csörömpölve a már évek óta bekészült tantusz a fejemben, amit egészen addig csak kerülgettem, egyre csak kerülgettem, de nem gondoltam volna megkóstolni. Aha! Tehát erről szól az a kis kőbánya, gondoltam. Pardon kőleves. Ismerjük persze el, hogy elég sok mindent kellett beszerezni hozzá, hogy ne csak csobogjon, de jó ízű is legyen az a lé. Elég sok mindent kellett megkavarni, elég sok minden fölött kellett átvenni a totális kontrollt: például a magyar agyak fölött is, de végül is sikerült, és ez a lényeg: csörömpöl a kanál abban a jó kis sűrű magyar kőlevesben.

Azok meg, akiket soha sem lehet eléggé átverni ahhoz, hogy egy életre elegük lehessen belőle, (sőt direkt igénylik az újabb és újabb megpróbáltatásokat) nyugodjanak meg, a menü egyszerűen kimeríthetetlen. Garantálom, hogy még vár rájuk egypár igazán imponáló, lehengerlően pazar trükk, egy pár ordítóan beteljesíthetetlen, vaskos ígéret. Itt a sarkon. Jó étvágyat!