Szügyig álltam a cseh újhullámban és a kilencvenes évek amerikai áldokumentumfilmjeinek kereszttüzében. És már majdnem vinyogtam is volna az élvezettől, csak az idézőjeleket, az emberiség irónikus önmagára nézésének elengedhetetlen kellékeit nem találtam sehogysem. Mindent egy az egyben kellett lenyelnem a tévére kapcsolt orrszondámon át, szétrágás nélkül.

Mindez egy késő őszi napon történt, mikor este féltíz tájban hazatérve társaséletknek magamra engedtem a televíziómat. A gellénházai kultúrházat adták élőben. A háttérben kisméretű, vörösen megvilágított, az ötvenes évekből ittfelejtett színpad. A kongó nézőtéren a színpadnak háttal, álmos, az ágyból kivert, és a BB producerei által ki tudja milyen szép jövővel zsarolt és berendelt falusiak próbálták kivakarni és megtalálni szerepüket ebben a hevenyészett értékzűrben. Elöl egy asztalnál négy végkimerült vallomástevő. Salemi boszorkányok tárgyalása? Önkritikai pártgyűlés? Balról jobbra a Big Brother show hivatalos pszichológusa, aki saját bevallása szerint napok óta nem aludt, mert azt a feladatot osztották le neki, hogy megelőző csapásként mindent előre interpretáljon és rágjon szájba nekünk, tehát a produceri szükség szerint hiteltelenítse a show-t megtorpedózni kívánó családtagokat. Mellette egy traktoros apa. Egy okvetetlenkedő anya. És egy lemerülő félben lévő riporter, akinek az a küldetése, hogy megállítsa az anyát, és kipréselje belőle a fogadalmat: soha többet nem jön fel Pestre, hogy kimentse lányát a Nagy Testvér házából… Állj! Visszakozz! Valami mégsem illeszkedik. Kezdetben úgy tűnt, mintha minden idők csúcsironistáinak csúcselőadását látnánk. Vagy mégsem? A röhögéshez, illetve a magasabb rendű élvezetek csúcsára juttató, magamon kívüli szűköléshez elengedhetetlen apró micsodákat ugyanis hiába is kerestem torkomban. Már ott voltam, már szinte csiklandozott, már majdnem viszketett is, de még sem lehetett megvakarni. Mindent felfalt az élő, egyenes adás, melyben legyőzhetetlen, megfellebbezhetetlen valóságként kívánta kenegetni gigámat a műbélbe préselt, szaharinnal megspékelt műháj. Itt most nem kedvesen, mindent megértően és megbocsátóan nézhettünk rá magunkra, azaz a gyarló emberiségre, és ezen belül egy anyára, aki túszként fogva tartott lányát akarta kimenteni a minden intim érzést és cselekedetet kibelező, majd kérlelhetetlenül kiárusító média fogságából. Nem. Hanem éppenhogy az volt a dolgunk, hogy együttes erővel felbőszülten elítéljük őt, amiért önzően, saját zsigeri anyai jóérzésére hivatkozva szabotálni kívánja önelégült, kollektív kérődzésünket egyszülöttjének intim ballépései fölött. Ez az anya élvezeteinkre való minden tekintet nélkül utazgat fel éjszakánként Pestre, hogy a Nagy Test-Vér-Szívó háza előtt követelje, adják ki neki a lányát. Hát erre varrjon akárki gombot, erre szögeljen valaki gyémánt sarkantyút! És a TV2 persze varrt rá és szögelt rá. Ez nem az a típusú kihívás, amelynek nem akar majd megfelelni. Markolatig. Fogcsonkig. Márpedig, ha fogzománc fogzománcon nem marad mindabból, amit eddig kultúrának hívtunk, mi akkor is üzletet fogunk csinálni abból, hogy valaki tönkre akar tenni minket, tönkre akarja vágni a nagyon drága kisded játékunkat: mások kiszolgáltatását a mi tálalásunkban, a mi triplán génmanipulált értelmezésünkben.

Élő, egyenes adásban Gellénházáról. Ki tud majd ennek ellenállni? Senki. Ne tégy olyat mással, amit nem akarsz, hogy más tegyen meg veled, kivéve, ha az illetőt tudatlanságánál fogva rá tudjuk venni, hogy erre felhatalmazást adjon nekünk. Aki lemond a saját magával való szolidaritásról, aki megengedi nekünk, hogy tarkón lőjük, az vessen magára, azzal kérem nekünk sem kötelező többet szolidarizálni. Azzal azt tesszük, amit nem szégyellünk, és mi kérem semmit sem szégyellünk. Beletöröljük a tyúkszaros cipőnket, meg a tisztátalan szánkat még egyszer. Akárhányszor. Ez benne a pláne. Mi ugyanis kukkolni, használni, mocskolni és kiröhögni akarjuk őt minden korlátozás és személyes kockázat nélkül. A felelősséget meg vállalja kérem a műsorszolgáltató, ő dolga, ő kapja érte a lóvét.

Aztán mégiscsak történik olyan, amitől újra beindul a vinnyoghatnánk. Ettől kérem akármelyik Milos Forman lebabázna, ahogy a következő bejátszásban az a baboskendős asszony a pölöskei szörpgyárban, a kupakoló részlegnél ellép a futószalag mellől, és azt mondja a túszul ejtett lány élettársának, hogy na aztán Lacikám békén hagyni azt a lyányt, felnőtt az, tudja mit csinál! (mármint amikor élőben, egyenesben egy másikkal smacizik az ágyban..) Tanulság: a lenyomott műbeles műháj egy villamás alatt eljutott a kettős szűrőn át az agyakig és ott végképp átrendezett mindent, akár egy napalmtámadás. Az intimitás ahogy eddig ismertük megbukott az embertőzsdén. Mostantól az lesz az igazabb, őszintébb, hitelesebb, valódibb és mindent felülíró, amit az orrszondánkra csatolt übervilágból nyomnak nekünk előre kicsontozva, felcímkézve, felpántlikázva. Az újabb bejátszástól már a földön fetrengünk kínunkban, de még mindig nem tudunk röhögni, csak nagyon szeretnénk, ehelyett légkért kapkodunk. A gellénházai kocsmában 9-10 éves kisfiúk ismételgetik a pszichológus pár nappal korábban belénk tunkolt végítéletét: A mamának csak feltűnési viszketegsége van, irigyli a lányát, ő szeretne benn lenni helyette a házban. Aztán egy későbbi cumiztatás mondatát is az arcunkba vágják a kölkök: a mama nem akarja elengedni a lánya kezét, pedig az már nagykorú! (vagy valami ilyesmit).

Ne felejtsük el, a Nagy Testvér hivatalos pszichológusa korábbi élete során túszok kiszabadításáért tárgyalt túszejtőkkel, most viszont a médiatúszejtők alkalmazásában áll, és ez nyilván neki is átrendezte az agyát, felmentést adva neki szakmájának alap etikai követelményei alól, tudniillik, hogy aki gondjaival hozzá fordul, azt másnap nem szolgáltatja ki tekintélyénél fogva a köznek, köti ugyanis valamifajta titoktartási minimum. Vagy még sem? Nem hallottam ugyanis a szakmát megszólalni azóta sem, hogy elítéljék Végh urat az anyával szembeni cselekményeiért. (Még nincs késő!)

Aztán több órás modern inkvizíciós alázás: úthengerezés, orrkoppintás, köz-elítéltetés, lebunkózás, letuskózás után az egyetlen és utolsó fellázadt anya is elbizonytalanodik és magatehetetlenül feladja magányos harcát a birkaság abszolút túlerejével szemben. És még csak nevetni sem tudok rajta, nyüszíteni se tudok rajta, pedig annyira, de annyira szeretnék nevetni ezen az egészen. Ehelyett ütődötten egyre csak ismételgetem: én ezt nem akarom elhinni, én ezt nem hiszem el, én ezt az egészet egyáltalán nem tudom elhinni! Egy hasonló alkalomból egyszer már mondta nekem egy szívbéli jó barátom, hogy Zsuzsa, ha még egyszer azt mondod nekem, hogy nem akarod elhinni, én kilöklek az ablakon a negyedikről! Tessék elhinni egyszer és mindenkorra, hogy nem kell tovább keresgélned a kegyetlen bolygót. Azon élsz.

Nem tudom miért hiszek még mindig abban, hogy jó ügyekkel is lehet jó megélhetéshez jutni. Hogy esetleg abból is lehetne szórakoztató műsort csinálni, ha nem nullázzuk le a közönség erkölcsi érzékét, sőt. Egy kicsivel több ész és találékonyság felmutatásával olyan játékokat is játszhatnánk együtt, amelyben a Nagy Testvért, minden Nagy Testvért, minden diktátort, minden manipulátort és szektavezért, kicsit és nagyot szépen együtt kiismerünk, felgöngyölítünk, lebuktatunk és elűzünk. Konkrétan ez volna a játékosok feladata: a túlélés érdekében nem behódolni, nem lemondani alapvető személyiségi jogaikról, hanem kibabrálni a Nagy Testvérrel. Egy olyan társasjátékra gondolok, melyben fellázadni tanítjuk az embereket a manipuláció, az alázás, a fájdalomokozás, mások kiszolgáltatása ellen. Amelyben az élet minden területén az egymással való korrekt bánásmód minimumára ösztönözzük a résztvevőket – játékosokat és nézőket - a kihasználás, egymás elárulása, kiszavazása és letaposása ellenében. Amelyben nem tudjuk átpasszolni a felelősséget a producereknek olyasmikért, amik el kellene borzasszanak minket. Amelyben nincs az az összeg amennyiért egy pszichológusnak korpásodni kezd a haja, vagyis amennyiért vállalnák a kollaborációt a Nagy Testvérrel a játékosok és ezzel egyúttal a nézők autonomiájának és szuverenitásának kijátszásáért, megsértéséért - legfeljebb jogosítványaik elvesztésének terhe mellett.

Ehhez kellene az igazi kreatív agy, a korrektség határait átlépni nem engedő, érző szív mellé. Amilyen pár percre Szabinak volt, aki a Nagytestvér legzordabb parancsára sem volt hajlandó kipakolni zsebeit, hogy átadja neki a titokban leskribált pár sort. Saját magának skribálta le, hogy emlékezzen. Nincs semmi a farzsebemben csak egy nagy adag szeretet, mondta Szabi, és a BB-t faképnél hagyva távozott a besúgó szobából - ahol a játékosok a játékszabályok értelmében nem csak a többieket súgtak be, hanem saját magukat is.

Banális volt ez a mondat és közhelyes, mégis, Szabi kiállása, egy rövidzárlat erejéig, saját gondolatai megörzésének jogáért, egy megvilágító erejű villanásra hitelesebbé és igazabbá varázsolta mindennél, ami a Nagy Testvér blöffjének házában történt, ahol - amiképpen a Pinocchioban - igavonó csacsikká változtatták a kaland és csillogás ígéretével odacsalt gyerekeket.