Most erről tényleg nem tudott más beugrani, mint az a bizonyos Yoko Ono film, amely John Lennon rakétájának felemelkedéséről szólt. Emlékszem az akkori hetvenes évekbeli szocialista média milyen gúnyos kommentárokkal adta hírül ennek a pár másodperces, mindennapi kis eseménynek a másfél órás játékfilmmé duzzasztását. Hogy Yoko Ono nem átallott hiperdrága japán lassító gépeket szállítani Angliába, hogy John Lennon egyszemélyes erekciójából egy nagy kultikus ünnepi világjáték kerekedjen színesben, szélesvásznúban (vagy fekete-fehér volt? Nem emlékszem.)

Ösztönösen én is tiltakoztam a projekt ellen. Asszem gyereklányfejjel valahogy nem akartam tudni Lennon rakétájáról. Nem arról van szó, hogy ne legyen neki, csak arról, hogy feltűnés nélkül húzódjon meg a háttérben, és nekem egyáltalán ne kelljen foglalkoznom vele. Én Lennonból valami egész másra akartam összpontosítani a figyelmemet. Mondjuk Lennon szaglására, energiakitöréseire, az irányra, amelyet a mindennapok változó szeleiben belőtt magának, és amely felé reggelente nekilódult.

Lennon ugyanis kezdetektől fogva a falkavezérem volt. Ezt első ránézésre zsigerből tudtam. Asszem az is zavart az egész ünnepi erekciós díszelőadás gondolatában, hogy úgy éreztem Yoko Ononak nincs joga bekavarnia a képbe, nincs joga kisajátítani és saját ízlése szerint tálalni és mutogatni az én falkavezéremet.

Aztán sok évvel később szándékom ellenére elkeveredtem egy vetítésre, ahol láthattam a rakéta felemelkedését. A nézőtéren senki sem izgult a film kimenetelét illetően, valahogy mindenki biztos volt abban, hogy a dolog simán, minden különösebb galiba nélkül fog nyélbe ütődni. Nem számítottunk semmilyen esetleges előre nem látható kanyarra, műszaki hibára. Ezért aztán csak időről időre vetettünk egy-egy oldalpillantást a vászonra, csak éppen annyi időre, hogy regisztráljuk: még ott van, még emelkedik. A nézőtér egyébként csapatokba verődve beszélgetett, nevetgélt, és persze inni és szívnivaló is került. Nagy buli volt. Irónia buli. Felszabadultan lubickoltunk benne, egy önirónikusan pöffeszkedő, röhejesen gigantikusra felfújt dákóval a háttérben.

Akkor értettem meg, amit persze addig is kimondatlanul sejtettem, hogy amire leginkább szükségem van Lennonból az a pimaszsága. A fáradhatatlan, engesztelhetetlen pimaszsága. Mert csessze meg az öntelt, hájfejű, fennálló létezés, hogy úgy csinál mintha mi sem volna természetesebb annál minthogy van, és hogy ebből kifolyólag mi is vagyunk. Sőt mintha az is olyan magától értetődő lenne, hogy tudattal rendelkezünk, és ily módon tudomást vehetünk a létezésünkről. Hát ez igenis nem természetes! Mármint a fennállás. Ez egy aljas, szemét, piszkos nagy megfejthetetlen talány! (Remélem a felelősök idővel előkerülnek és számot adnak róla, pl. a Jóisten.) És ahhoz, hogy önelégedetten bele ne aludjunk, bele ne alvadjunk abba, hogy csak úgy a la natur vagyunk, bizony minden áldott nap ki kell találnunk valamilyen elvetemült pimaszkodást. Muszáj. Ennél jobb orvosságot még nem találtak ki létezésünkbe való önelégült belefeledkezés ellen.

Lennon rakétájának előadásán persze még egészen biztosak lehettünk abban, hogy ez a rakéta semmiképpen sem fogja elhagyni a légteret. Nem mintha erről előre tájékoztattak volna minket, csak épp megéreztük, hogy az adott konkrét hímvessző normál ernyedt állapotból, játékos erektált állapotba fog kerülni. És kész. Ennyi. Konyec filma.

Nade mi a helyzet evvel a mi mostani rakétánkkal? Az, hogy senki, de abszolút értelemben senki ezen az agytúltengéses világon nem tudja (még aki mondta se, hát még aki kitalálta), hogy mi a hétmérföldes lópikulát akar jelenteni ez a rakéta, akárha szimbólikus értelemben is. A képes beszédnek megvan az a veszélye, hogy könnyen kicsúszik lába alól a talaj, ha egészen konkrétan nem pányvázzuk ki a materiális, röggyökér-valóságba. Aztán meg, ha még ráadásul ironizálni is kezdünk vele, akkor meg végképp elkezd sántítani. Arra használni, hogy nyeregben ülve lefele pimaszkodjunk meg hát hogy nézne ki? Aztán meg erről a mostani rakétánkról nem tudhatjuk biztosan – szemben Lennon farkával – hogy nem fog-e váratlanul mégis elhúzni valahová a szent bozontos tehénbe, ha már egyszer így felemelkedett a légtérbe, isten tudja ki fia-borjával a fedélzeten.

Én most még kezitcsókolom egyelőre maradnék inkább itt, ahol mostan vagyunk.

Isten áldja a Kárpátoknak az ő Völgyét!
Isten áldja ezt a mi kis csodákkal terhes, szent anyaföldünket!