Az a felismerés, hogy mi is meg vagyunk buggyanva, nem csak ők, elsöprő erejű újdonságként tepert az avarba, mikor barátnőm eszelősen összeszűkített szemekkel a mellettünk elhúzó öregasszonyok felé intett a fejével: Kövessük őket! Azonnal tudtam mire gondol, sőt mélységesen egyet is értettem, csak előbb ki kellett hevernem a röhögőgörcsömet az erdei aljnövényzetben henteregve mielőtt a szatyros sorsüldözte nénik után vetethettük magunkat. Igen, nem tévedés, kedvenc János-hegyi erdei ösvényünkön ballagó öregasszonyok után lódultunk, nem másért, minthogy életre-halálra megtudjuk kire szavaztak! Igen, mert az az egy-két hozzánk eljutó, minket véreresre birizgáló hangfoszlány nem szolgált elegendő útmutatással.

Mivel mi magunk se vagyunk már mai csibék, és hallószerveink is megkopófélben, na meg nyilván az ellenszél is az ellennek dolgozik, kénytelenek voltunk leelőzni őket és émelyítő álságossággal egy fa tövében matatva tanulmányozni a sárga-lila tavaszi virágok életképességét, igen, és közben veszettül kagylózni. Sokáig nem tudtuk eldönteni, mi a helyzet az öregasszonyokkal, a mérleg mutatója hol egy incit ide, hol meg egy hüvelyknyit oda billent, mígnem végre elhangzott a sorsdöntő mondat és feltárult a rejtély titka: "Én csak azt a szegény négy gyereket sajnálom, hogy nekik mit kellett végignézni!" Aha! Ők is benyalták! (mármint vagy ezt, vagy azt) – vontuk le következtetést diadalittasan egymásra nézve, és a sikeres dobozolástól teljes két és fél másodpercre kielégülve hátra arcot csináltunk, hogy lestoppoljuk a Moszkva téri buszt.

Ez volt tíz napja hétfőn, a második forduló utáni első napon, de a helyzet azóta sem javult. Ma, május elsején barátnőm azt szerette volna, ha felmegyünk a Rózsadombra, a fidesz-miép-mdf szavazók egyik győztes fellegvárába, hogy szélsőjobb polgártársaink újgazdag panzióit fikázzuk, de mivel az első Makovecz-típusú épületre vesztemre azt találtam mondani, hogy az nekem tulajdonképpen tetszik, barátnőm hörögve lenyilasmiépesezett és faképnél hagyott. Csak a Mammut üzletházban sikerült utolérnem, és engesztelésül vettem neki citrom fagyit, mire kijelentette, hogy biztos forrásból tudja, az Orbán titokban maga is Medgyessyre szavazott, mert ő is tisztában van azzal, hogy a Medgyessy sokkal jobb lesz az országnak. A biztos forrás pedig nem más Orbán gyóntatópapja, aki mindezt kikotyogta. Nem zavar, hogy református? – vetettem balgán ellen, mire barátnőm gúnyosan sercegett szájával, és kijelentette: a gyóntatópapnak is pont ez volt a baja az Orbánnal. Azért kotyogta ki.

Ezek után csak azt tudom ciklontépetten kérdezni, hogy mi jöhet még? Hová tűntek el, hová szívódtak fel nyomtalanul imádott lakókörnyzetünkből a tények? Mikor bukhatunk megint a felszínre? (Mármint mi, akik itt hörgünk veszetten a sárga tengeralattjáró mélyén, egy népnemzeti államcsíny, egy Jehova Tanúi gyorstalpalón kiképzett royalista ifjak által teremtett szükségállapot, és egy vezérszurkolói-tévéevangélista-poppolitikusi puccstól kisértve).

Dávid Ibolyának négy éven át nem jutott eszébe semmi szégyellnivaló, már ami Orbánt, a kormányát, klientúráját, na meg a letaposott, felnégyelt, bedarált, vérig alázott szövetségeseit illeti, beleértve Dávid Ibolyát is, akit egyszerűen csak a szivarzsebükbe tűzték tilinkónak. De most hirtelen magára talált a szivarzsebben, mikor Medgyessy pár másodperces szereptévesztési zavarában szociálpszichológusnak képzelte magát, és azt találta mondani, hogy Orbán Viktor kicsi. Post festam kiderült, hogy ez volt az a bizonyos mindannyiunk által hőn áhított hívószó, illetve hercegi csók, mert Dávid Ibolya váratlanul felébredt négyéves csipkerózsikai álmodozásából, és egy élemedett pulyka lilaeres szemeivel hörögte: A Medgyessy szégyellje magát! Amire a feléleszthetetlen intelligenciájú Deutsch is egyetértőleg rákvaterkázott: Igen, szégyellje magát!

Érdemes volna különben tényleg jobban odafigyelni e bimbózó lelkületű és pályafutású ifjúra, mert lehet, hogy ő lesz a gyógyír mindannyiunk bajára. Ő maga a beteljesült, összkomfortos sebtapasz. A minap ugyanis egy borostás, űzött, kényszeres vágyaiból kiforgatott miniszterelnök ismételgette szédülten valamelyik tévén, hogy ő ugyan nem kommentálhatja, de akkor sem érti, és juszt sem érti, sőt, egyszerűen nem érti az összefüggéseket. Mármint, hogy miért győzött a másik csapat. Szerintem a Deutsch viszont érti. Ő már az első fordulóban tudta, hogy mi történt azokban a kerületekben, ahol a szocik győztek. Le is nyilatkozta szépen, ahogy egy fülbevalós úrifiúhoz illik, hogy a megoldás kulcsa nem más, minthogy nagyon úgy néz ki, hogy ezeken a helyeken egyszerűen többen szavaztak a szocialista jelöltekre, mint a nem szocialistákra. Hát így. Egyszerűen. Figyeljünk oda rá nagyon. Néha az ilyen lelki boldogak szájából furakodhat ki mindannyiunk számára a megvilágosodás.