Egyszer a Londoni a Hyde Parkban hallgattam egy fekete hordószónokot. Követhetetlen volt az okfejtése, mégis szórakoztatónak találtam ahogy rettenetes jókat röhögött öncsiklandó viccein, és egy darabig elég türelmesen kezelte egy alkalmi heckler (helyi, önjelölt-hivatásos cukkoló) közbeugatásait. Azt is mondhatnám, meglehetős túlsúlyához képest jó reflexekkel, ruganyos testmozgással, elegánsan csavart adogatásokkal hárította a felé hajított verbális kőbaltákat. Egy ídő után azonban elfáradhatott abba, hogy az állandó piszkálódás miatt nem tudott a végére jutni okfejtéseinek, mert váratlanul beadta provokátorunknak a végzetes beöntést (véres balhorgott):

Igen, mert minden fehér férfi arra vágyik, hogy egy néger seggbe bassza! – kiáltotta, elégedetten hörögve hozzá.
Leírhatatlan volt a hatás. Szó benn akad…. Mintha az egész hallgatóságnak, beleértve a hecklert, egy láthatatlan pók beadott volna valamilyen paralizáló mérget. A hecklernek kivágták a nyelvét, a döbbenettől sokáig nem tudott megszólalni, majd érthetetlenül motyogva szitkozódva, öklét rázva eloldalgott.

Mi történt? Nagyon egyszerű, a szónok előállt valami abszurd, képtelen (hamis) állítással, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amiről addig párbajoztak, de amit látszólag veszettül kellett volna tagadnia annak, akiről állította: minden fehér férfinak, beleértve a hecklert. Ez az első, természetes reflexünk: a tagadás, akkor is, ha semmi közünk a vádhoz. Erről persze sürgősen le kell szoknunk, amennyiben túlélők kívánunk lenni, ebben a "kölcsönösen érvényes jelentéseket és játékszabályokat" vesztett világban. Ha tagadsz valamit, máris belebenyolodtál a vádba, óhatatlanul ragad rád valami belőle, akkor is, ha teljességgel képtelen és persze akkor is, ha nem. Ha Orbán Viktor azzal állna elő, hogy mondjuk, "nem vagyok villanyvasút", biztos gyanakodni kezdenénk, hogy netán mégis szereti időről időre annak képzelni magát, vagy legalábbis zakatolni egy csöppet és füttyögni hozzá egy sort. Nixon például azzal adta be magának a kegyelemdöfést lemondása előtt, hogy a személyére vonatkozó pozítív állítások nyugodt, egyenletes adagolása helyett, hevesen tagadott: Nem vagyok gazember! (I am not a crook!) - kiáltotta a képernyőről egyenesen 230 millió ember arcába a Watergate ügy kirobbanásakor. Innentől kezdve mindenki leküzdhetetlenül gazemberként gondolt e bűnösségétől szűkölő férfira.

Hasonló az eset ahhoz, amikor Ovi azt ismételgeti a legkülönbözőbb fórumokon – főiskolán, köztereken és a parlamentben: "..nem vagyunk antiszemiták, csak magyarokként szeretnénk élni Európában". Ebben az esetben persze meg van toldva a tagadás bonyodalma egy "csak"-kal csavart habbal a krémtortán. Mert mi az, hogy "csak"? Mit jelent a "csak", mi a szerepe a fenti mondatban? Csak nem annak sugalmazása, hogy az "Európában magyarnak lenni" egy olyan jogos vágy, amelybe a zsidó származású magyarok illetve magyar származású zsidók valakiket meg akarnak akadályozni? Sőt, konkrétan meg is akadályoznak? (szemben a horvát, szlovák, német, orosz, román, török, tatár, oláh, kun, satöbbi származású magyar állampolgárokkal? Akikből mi magyarok állunk, de akik itt nincsenek megemlítve, tehát ők nyilván nem akadályozzák saját magukat a magyarnak levésben). Ovi antiszemitizmusra vonatkozó mondata egyszerre tagad, - ami eleve gyanúba keveri az ifjú miniszterelnök urat a tagadó szavaktól felfröccsenő sárpettyek révén -, és persze inszinuál, azaz erősiti a zsidót, mint ellenségképet. Mely ellenségkép örök időkre kifogyhatatlan, korlátozások nélkül fejhető anyaállatnak tűnik, mások (az áldozat) költségére persze.

De térjünk vissza a Hyde parki példánkhoz. Az egyik helyes megoldás az lett volna, ha a heckler szintén elkezd valami egész másról beszélni, és a hordószónokhoz hasonlóan gondolkozás nélkül ő is alaptalan vádaskodásokba fog. Ehhez persze nem árt előre gyártott adú-ászokat tartani magunknál, amiképpen Dávid Ibolya tette a választások első fordulója előtti pártelnöki vitán, amikor kifogyott az érvekből (ez elég hamar bekövetkezett), és előkapta a már jó előre bekészített, bármilyen vészhelyzetben bevethető ütőkártyáját: "Maga engem ne fenyegessen!!!" – kiabálta váratlanul Kunczénak, aki persze hozta szokásos, kiegyensúlyozott brummogó formáját.

Tehát az sem lett volna rossz megoldás, ha az eredeti példánkból származó hecklernek eszébe jut valamely éleselméjű, ámbár szintén alaptalan visszavágás a fehér férfiak anális veszélyeztetése kapcsán, például: Minden fekete erről álmodik, mert minden fekete…. (a befejezés az olvasó ízlésére van bízva). Ilyen módon a hordószónok által abszurdiába kisiklatott párbeszéd-vonatot egy újabb irányba lehetett volna a feje tetejére állítani a beálló értelmezési viharban. Érvelési tankönyvek azonban valószínűleg a dodzsem (elkerülési, kibújási módszer), azaz a visszakérdezés és egyúttal az időnyerés taktikáját ajánlanák ilyen esetekben, például "Szereti Ön gyakorolni a közösülésnek ezt a formáját? Hányszor próbálta már eredményesen?" Ezekkel a kérdésekkel időt nyerünk további vaskos inszinuációk gyorsított termelésére.

A hecklert azonban oly váratlanul érte a támadás, hogy beleragadt a szavak pókhálófonalába, és valószínűleg leragadt tartalmi kérdeseknél (utcai csatározás esetén szigorúan nem ajánlott), megtetézve azzal a lehetséges fájdalmas körülménnyel, hogy mondjuk vizuális típus volt, amiképpen például én, mert sajnos nekem is azonnal fehér férfiak kezdtek lebegni borzadó lelki szemeim előtt, amint fekete partnereik tömegesen hágják meg őket hátulról. A kép olyan erősnek mutatkozott, hogy kénytelen voltam sietve hátra hagyni hordószónokunkat, hogy más, könyedebb tartalmú parkbéli jelenetek képeivel mossam ki agyamból a rontást.

Remélem a kedves olvasó, nem haragszik meg rám, ha megtudja, valójában hová is szeretnék kilukadni ezzel a Hyde-parki nyelvelős felvezetéssel. De ehhez el kell olvasnia szövegem második A polgározás rémuralma című részét, mely a jövő héten következik.