Arakhné történetét leginkább talán Ovidius Átváltozások-jából lehet ismerni (6, 1-145.sor): az egyszerű kelmefestő lánya művészetével – messzeföldön híres, csodaszép szőtteseket készített – magára vonta Pallasz Athéné figyelmét, s nem átallotta versenyre is kihívni az istennőt. Tipikus hübrisz! – legyinthetnénk, elnyeri majd méltó büntetését az emberi mérték túllépése. Csakhogy a verseny nem egészen úgy alakul, ahogy várnánk: a lány legalább olyan szép művet alkot, mint az istennő, s amikor ez világossá válik, Athéné dühében nyers erővel dönti el kettejük párharcát: összetépi Arakhné vásznát, s még jól fejbe is veri a vetélővel a lányt, aki szégyenében-bánatában felakasztja magát. Ekkor „megenyhül” az istennő, s a kötélen lógó Arakhnét pókká változtatja, s örök időkre nemzetségét és unokáit is erre a sorsra ítélte. Szilágyi János György szép elemzésben mutatta ki (Paradigmák, Budapest, 1982., 217-233.l.), hogy a Hatalommal óhatatlanul szembekerülő igazi művész örök alakját fogalmazta mítosszá Ovidius – s nem véletlenül éppen ő…  Azokat az élményeimet próbálom majd megosztani e rovat olvasóival, amikor találkozom az arakhnéi művészettel, a szakmai tisztességgel, a minőség feltétlen, megalkuvások nélküli tiszteletével – vagy mindezek ellentétével. Amely értékek talán nemcsak a művészeti ágakban, műfajokban él.
Örkény István Tótékja a Pesti Színházban (www.vigszinhaz.hu/i_bem.htm). Nem jó darab a Tóték. Remek az ötlet (mint Örkény legtöbb darabjánál; ld. Pisti a vérzivatarban, Vérrokonok, Rózsakiállítás), de bosszantóan didaktikus a dramaturgia. Milyen megoldás pédául az, hogy a Postás (most Vallai Péter intellektualizált bolondja) időről-időre bemondja a következő poént: bejön, felolvassa a nem kézbesített képeslapokat, amelyekben Tóték Gyula fia az Őrnagy mániáira, gyenge pontjaira figyelmezteti családját – nem szereti, ha elnéznek a feje fölött, nem alszik éjszaka, nem szabad ásítani jelenlétében, stb., stb. – majd a következő jelenetben azon mulatunk, hogy Tót Lajos richtig elnéz az Őrnagy feje fölött, ásít, elálmosodik, és így tovább. Vagy: mi ez a betét-történet Tót egykori, a Vasúttól történt elbocsátásáról?! Miért fontos, hogy pucér fenekét mutatta egykor a császári különvonatnak?! Lázadó hősünk van, vagy mulya-buta tűzoltóparancsnokunk?! A történet nem épül be Tót és az Őrnagy konfliktusába, nem árnyalja a megbecsült (miért becsülik, ha bolond?!) tűzoltóparancsnok jellemét, egyáltalán, semmi közünk hozzá…De mindez nem baj, mert az alapötlet és Örkény nyelve, az időnként zseniálisan groteszk szöveg elviszi a darabot, csak éppen nagyon kell vigyázni a színpadraálmodónak: vagy valami nagy ötlet kell a rendezésben, vagy egy zseniális színész valamelyik szerepben. Az mára már bizonyos, hogy Latinovits Zoltán Őrnagya óta (Thália, 1967, Kazimír Károly rendezése; egyébiránt az eredetileg kisregény Tótékat éppen Kazimír kitartó unszolására dramatizálta színpadra Örkény) e szereppel kapcsolatban túl magasan van a mérce. Gyuriska János Őrnagya is csak ennek a megkerülhetetlen öszehasonlításnak a fényében egysíkú. Pedig az alakítás erényei is számosak: a fiatal diktátor önelégült tébolyának felmutatása hic et nunc több, mint elgondolkodtató, a rezzenéstelen arc, a magabiztosság mögé rejtett páni félelem, a legváratlanabb pilanatokban feltörő hisztéria bravúros megjelenítése nagyon tehetséges színészre vall.
 Az előadás legnagyobb ötlete Tót Ágika (Hámori Gabriella főiskolás szép alakítása) szerelmének hangsúlyozása. Őszintén szólva nem is tudtam, hogy Ágika szerelmes az Őrnagyba. Ez valami új, ez valami jó, kibontható Örkény szövegéből. Így kiderül, hogy az isten-háta-mögötti Mátraszentannán élő Tót család minden tagja önállóan gondolkodó egyéniség, vagyis hogy Örkény groteszk tragédiája nemcsak Tót és az Őrnagy története, nemcsak a tébolyult hatalmi önkény és a fokozatos önfeladásba kényszerülő állampolgár története. Itt van rögtön Tótné, Mariska (Börcsök Enikő). Ő okos, sokkal okosabb, mint bárki más ebben az eszement világban: nem is szavaival, de mozdulataival, mimikájával irányítja édes jó Lajosát. Tudja ő, hogy körülötte mindenki bolond, elsősorban is az Őrnagy, de ő azt is tudja, hogy túl lehet és ezért túl is kell élni a pillanat-emberek (hatalmi) őrületét. Tót Ágika pedig szerelemre vágyó, bimbózó szépség. Nem butuska kislány – ne feldjük: az ő ötlete a dobozolás, és ő vezeti rá apját a hatalmas szecskavágó elkészítésének ötletére is! -, hanem nő, aki szeretne már férfit ölelni. Örkény nem írta meg az ő történetét, Réthly Attila rendezésében fénylik fel ez a tragikusan groteszk ötlet is: az Őrnagy döbbenten bámul a felkínálkozó, meztelen lánytestre, és ahogy durván-ügyetlenül ráveti magát, az egyszerre leplezi le nyilvánvaló (hatalmi és férfiúi) impotenciáját, de elborult elmeállapotát is. Ágika előtt lepleződött le csak igazán a Hatalom, amely ugyan elkápráztathatja pattogó parancsszavaival, férfias határozottságával, de amikor valódi tettekre lenne szükség, egyszeriben csődöt mond. Réthly rendezésében Tót Lajos (Blaskó Péter) a legkevésbé fontos. Sablonfigura. Nem kevésbé bolond, mint az Őrnagy, de míg ez utóbbi őrületét a hatalomgyakorlásban éli ki, édes egy Lajosom szigorúan magánőrült.
Az utolsó pillanatban kitörő, gyilkos lázadása – az elhíresült zárópárbeszéd szerint: Háromba vágtad, édes jó Lajosom? – Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam, Mariskám… - arra figyelmeztet, hogy az egyszerű polgár ideig-óráig ugyan eltűrheti a Hatalom őrültségeit (mert gyáva, mert meghunyászkodó, mert azt akarja, hogy békén hagyják, vagy mert érdekei így kívánják, stb.), de egyszer eljön a pillanat, amikor már semmi sem számít, s akkor ez a polgár magántébolyai védelmében gyilkolni fog. Erről szól Réthly rendezése, és ezzel az értelmezéssel időtlenné emeli Örkény drámáját: nagyon hosszú az őrnagyszerűen mélynövésű, diktátortípusú hatalomgyakorlók listája, akik minden időben azon voltak, hogy egyéniségük teljes feladására kényszerítsék a hatalmuknak alárendelt polgárokat.