«Te tudtad, hogy Helené ártatlan volt?» - fordult Odüsszeusz nehezen palástolt indulattal Agamemnónhoz. Megvető pillantást vetett közben az üdvözült mosollyal ivókupáját szájához emelő Menelaoszra. A jófajta lémnoszi bor – hiába, no, azért tudták ezek a trójaiak is, mi a jó - kétoldalt csillogva folyt végig a hős ápolt szakállán. Agamemnón elgondolkodva nézte Trója távolban füstölgő romjait. Tíz év, az mégiscsak tíz év. Meg aztán itt ez a megszámlálhatatlanul sok halott. Kínos. Most áadásul ez a minden lében kanál Odüsszeusz a hülye kérdéseivel. Már hogy a fenébe tudta volna? Nem, még csak nem is sejtette. Ő is hitt Menelaosz sirámainak, meg hogy micsoda sértés, minden barbár hozzánk jár majd, ha nő kell neki, stb.stb. Leromboltuk hát Tróját, na és aztán. Igaz, a trójaiak már az elején váltig állították, nincs náluk Helené, meg hogy az egész borzasztó tévedés, ők úgy tudják, Egyiptomban él Menelaosz felesége. Még azt is felajánlották, hogy menjünk be, kutassuk át a várat. De ki hitt nekik? Az öcsi meg csak rinyált, hogy így a nőrabló, gaz Parisz, meg úgy a görög becsület. Na, az meg is volt derekasan: mindenkit leöldöstünk, a nők meg a gyerekek jók lesznek rabszolgának, zsákmány is van bőven, csak hát…

Menelaosz érezte, hogy bátyjának gondjai vannak, és Odüsszeusz jelenléte őt is feszélyezte, s hogy oldja a hangulatot, felkiáltott: «Mit szóltok, ártatlan az én kis feleségem! Hát nem csodálatos az élet? Én mindig éreztem, hogy nem hagyhatott el egy ilyen férfit!» - büszkén nézett körül, hátha mások is meghallják. Szeretett jó hangosan beszélni, szerette, ha hallják magvas mondatait. De Odüsszeusz görbén nézett rá: «Te, tyúkeszű, gondolkodj el legalább most, ha már korábban annyira ostoba voltál: hogy fogunk ezzel a borzadállyal otthon elszámolni ? Mit mondunk a görög özvegyeknek és árváknak? 'Bocs', ne haragudjatok, tévedés volt, máskor majd vigyázunk?!' Vagy 'örvendjetek, mert mi is örvendünk: Helené sohasem járt Trójában?' Ugye, ezt te sem gondolod komolyan?! Élve szétszednének minket, és… igazuk is lenne. Soha nem szabad elmondanunk, hogy hiába pusztult el oly sok görög és trójai a tíz év alatt. Kerítsd elő az asszonyodat, aztán otthon majd azt hazudjuk, hogy érte vívtuk meg Tróját... Agamemnón, neked meg ne járjon el a szád még Klütaimnésztra előtt sem! Mentsük a menthetőt.» Azt már csak magában tette hozzá: 'hogyan fogom ezt beadni otthon Pénelopénak?'

Valahogy így történhetett, hogy a «Trójai háború» a görög történelem egyik legdicsőbb haditetteként vonult be a köztudatba, megalapozva a görögség értékrendjét, ideológiai alapot teremtve mindennek, ami a későbbi korokban görög földön történt, beleértve a dicső, athéni demokráciát is. Nem mintha nem jött volna valaki időről időre (egy történetíró: Hérodotosz, egy tragédiaköltő: Euripidész), aki elmondta, elsuttogta, világgá kiáltotta, hogy hazugság az egész, de ezeket gyorsan elfelejtették, tán oda se figyeltek rájuk.

Csakhogy Hérodotosz (A görög-perzsa háború, 2, 112-120.) és Euripidész (Helené, i.e. 412.) olyan kérdéssel szembesítette nézőit, amelyen ma is érdemes elgondolkodni: lehet-e hazugságra, csalásra valóságot építeni? A görögség számára a trójai háború nem (csak) mítosz, nemcsak a Homérosz megénekelte héroszok felvonulásának színtere, hanem a görög történelem szerves része, nemzeti büszkeségük alapja, a görög világ értékeinek, a jelen történelmének ideológiai háttere. Erre épül többek között Athén vezető szerepe a polisz-világban, az erre való hivatkozás adhatott erőt a perzsák elleni háborúkban a hazát ért sérelmek megtorlására, sőt, az úgynevezett görög demokrácia is erre épül. És ha a trójai háborúról kiderül, hogy hazugság volt, hogy semmiféle sértés nem volt, mindössze egy hosszúra nyúlt rablóhadjárat, akkor mi van? Akkor honnan jövünk, kik vagyunk? Dicső hősök leszármazottai, vagy számító, gátlástalan, pénz- és zsákmányéhes rablók utódai?

Nehéz kérdések. Hiszen Athén áll (persze már nem sokáig, hiszen ott a peloponnészoszi háború), és Athén dicső múltja történeti tény. Csak a kiindulásó pont hamis. Kérdés persze, hogy elfeledhető-e, ha egy hatalom vérre, mocsokra és hazugságra épül ? Feltehetjük úgy is a kérdést: mennyi idő után nem fontos, mi volt a kezdet, mi az ősbűn?

Helené meg Euripidész, és az egész trójai háború arról jutott most eszembe, hogy híre ment: Vasziljev megrendezi a Lear királyt a Nemzeti Színházban. Szolnok, Schwajda, Nemzeti; tudjuk, ismerjük a történetet, címszavakban elég ennyi az összefüggésekről, sapienti sat, bólinthat, aki érti. Az ismert külcsín mögé megjön a belbecs. Vasziljev ugyanis –vitathatatlan minőség. A Lear királyban ráadásul Töröcsik Mari játssza majd a címszerepet, s mellette – ha hinni lehet a "meg nem erősített" híreknek – a magyar női színészgárda krémje lép színre. Nagy színészek, Udvaros Dorottyától Csákányi Eszterig. És Básti Juliig. És Lázár Katiig. Nagyon jó nekünk, hogy ilyen gazdagok vagyunk világszínvonalú sztárokban, s láthatjuk őket így, együtt, Shakespeare-t játszani.

A Nemzetiben. Ami úgy lett, úgy épült, ahogy. Mocsokban, hazugságban és csalásban. Hosszú és nehéz út vezetett a belbecs ígéretéig. Tudjuk, a Tragédia gárdájának összeszedése nem volt zökkenőmentes: Ascher, Babarczy, Zsámbéki nemet mondott, az Évára kiszemelt Tóth Ildikó is. Pedig be volt ígérve minden, pénz, paripa, fegyver. Civil kurázsi? Erkölcsi tartás? Vagy csak annyi, hogy "na nem, ezt azért mégsem".

Egy-két szakmát (a színházit és az építészt) megaláztak, minden írott és íratlan játékszabályt felrúgtak, nyíltan diktatórikus módszerekkel átgázoltak mindenen és mindenkin, hogy még a következő választás előtt itt legyen ez a leírhatatlanul otromba-csúnya építmény, amelyet Nemzeti Színháznak fognak nevezni. Március 15-én este a díszpáholyban pedig ott ül majd Ő, a Bölcs és Erőskezű, akinek sikerült, ami százötven éve senkinek; hát úgy sikerült, ahogy, lásd feljebb. Nos, erre mondtak nemet azok, akik legalább saját értékvilágukat meg akarták – és eddig meg is tudták – őrizni a diktatúra győzelméhez való asszisztálástól. A diktatúra pedig, ha kell, egyenként vásárolja meg a színészek „krémjét", hogy a lobogójára tűzhesse. A Vasziljev-történet erről szól.

Ez is megtörtént már, persze. Sikerült '56 után, amikor Kádárék a szovjet tankoktól eltaposott országban egyenként vették meg a mértékadó értelmiségieket, Dérytől Illyésig egy hosszú névsort. Ám az Egy mondat a zsarnokságról mégis érvényes marad.

Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Releváns kérdésfelvetés – éppen a kezdetben idézett példa mutatja -, hogy „ki fog itt ötven – mit ötven? tíz! – év múlva emlékezni arra, hogyan építette Schwajda az Orbán-rendszer kultúrpalotáját? Hiszen Pompidou-t is mennyit szidták-gúnyolták a csőbarakkért", most meg Párizs egyik kulturális ékköve a Centre Pompidou – méltán. Mitterrand is „mert nagyot álmodni", monumentális Nemzeti Könyvtára az érdekelt értelmiség és a szakma tiltakozása ellenére elkészült és ma már sokan szeretik, egyre népszerűbb.

Ami engem illet, szeretni, becsülni fogom továbbra is Alföldi Róbert, Törőcsik Mari és a többi nagy művész szakmai teljesítményeit. Hiszen milyen alapon követelhetné meg bárki, hogy egy színész lemondjon a hétszámjegyű próbapénzről és a magyar viszonylatban horribilis előadás-pénzről? Sokan érvelnek azzal is, hogy ideje "a múltat végképp eltörölni", és mostmár arról kell beszélni, milyen – őszintén remélem: jó - előadások születnek majd a Nemzetiben. És én erre csak annyit akarok és tudok mondani, hogy - ez akkor sincs így jól. Ez nem a dolgok normális menete. A Vasziljev-féle Lear király puszta létrejötte a délcegen fejlődő diktatúra újabb, történelmünk során már oly sok példából ismert győzelme. Ha jó lesz – ami jó lenne -, akkor is.