Iuvenalis valamikor az I. és II. század fordulóján arról merengett, hogy mily’ nehéz szatírát nem írni, amikor azt látja az ember, hogy e gaz városban a politikusok pofátlanul lopnak, hogy egy ügyvéd mérhetetlen gazdagságot harácsol össze talpnyalók seregétől körülvéve, s egyáltalán, hogy nincs olyan ocsmányság, amit el ne követnének a hatalmon lévők. S még csak nem is szégyelli magát senki, ha fejére olvassák bűneit. Ó, boldog római császárkor! Mit tudtak ők a világról! Kérdem én, volt-e nekik Pepójuk, Torgyánuk, vagy akár csak egy rongyos Szabadi Bélájuk?! Nem volt. És akkor még szót sem ejtettünk Schlecht Csabáról és társairól. Na ugye.

De azért ne legyünk igaztalanok a (felettünk is) hatalmukat gyakorlókkal kapcsolatban. Mert, vessenek bár meg, de nekem kifejezetten hiányozni fog például mindannyiunk Bélája, a Zöld Sasok mentőangyala, a kiváló közgazda -  a moszkvai KGST Bankban eltöltött éveket nem adták csak úgy. Bélánk valóban ért (na jó: értett) szakterületéhez, az infrastruktúra-fejlesztéshez; az egykori keménykezű munkásőr, most Torgyán mellett államtitkár, tehát minden szempontból kiváló férfiú. És akkor jön Járai pénzügyminiszter úr, és szokatlanul nyers stílusban elküldi Bélánkat a jó büdös francba, hogy nehogymá’ MNB alelnöknek jelentkezzék. Pedig miért is ne? Ahol rózsadombi sztárügyvéd menti meg Thaiföldön és Venezuelában a magyar mezőgazdaságot (feltételezhetően megfogadva egykori primadonna felesége/frakciótársa áldásos tanácsait), ott mindent szabad. (Vagy Szabadi. Bocs.) Soha nem felejtem el angol ismerősöm arckifejezését, amikor Torgyán doktor FVM miniszterségig vezető, nagyívű életpályáját próbáltam megvilágítani. Pedig hol volt akkor még Szabó János miniszter HM-ben végrehajtott ámokfutása! Senki se higgye, hogy ezen urak jelenléte itt, körülöttünk, hétköznapjainkban lebecsülendő érték lenne. Teljes élességében villantják elénk - és képviselik büszkén - azt az értékrendet, azt a magatartást, beszédmódot stb., amelyhez mérhetjük magunkat. Ilyen egyszerű ez: olyan akarok-e lenni, mint József és testvérei: Béla és János? Az sem elhanyagolható szempont, hogy nincs ennél tisztább nevelési példa a világon! Az eljövendő nemzedékek hálával (és persze olthatatlan irigységgel) gondolnak majd azokra az évekre, amikor szerencsés esetben egyetlen nap lefolyása alatt láthattuk-hallhattuk Torgyánt, Szabadit, Szabót, sőt talán még Csurkát, Balczót, Hegedűst is. De csitt, szívem, ne ragadjon el fantáziád, ne akarj túl sokat te sem.

A politika ugyanis színház. Alapvetően az, s meggyőződésem, hogy Józsefünk (politikai) zsenialitása éppen az, hogy ezt pontosan és idejekorán felismerte. Ne keverjük össze a politika ezen aspektusát a PR-munkával. A politika színházjellege sokkal általánosabb kategória. Nem korlátozódik a politikus bizonyos helyzetekhez és/vagy időpontokhoz kötött megnyilvánulásaira. Minden és mindenki szereplővé válik a virtuóz módon irányító dramaturg-rendező-főszereplő (Torgyán mester) kezében. Torgyán tudja azt, amit csak nagyon kevesen politikusaink közül: hogy a színpadon sokkalta fontosabb, ami látszik, mint ami elhangzik. A mi történik? mi történt? sokkal kevésbé érdekes, mint a hogyan mutatjuk meg magunkat ? kérdése. Nem mondani kell valamit, hanem beszélni. Sokat. Jó hangsúlyokkal. Jól elhelyezett hívószavakkal (patkány, kommunista, féreg, Gizike-gőzeke stb.). Bizony, bizony, Torgyán jó színházat csinál. Ő tudja, hogy a tartalom elmúlik, a hangulat - a HATÁS - megmarad. Cinizmus? Szemétség? Az. Na és?! Tessék egyszer elemezni Torgyán megszólalásait: értelmetlen, olykor nyelvtanilag is végletesen összekutyult mondatok sorába ütközünk. De ez nem baj, hiszen az egész mint jelenség kiválóan hatásos. És aztán tessék elemezni gesztusait, mimikáját, mondathangsúlyait! Színházon nevelkedett ember csak elismerően csettinthet: ez igen! Megint más kérdés, hogy ezért reménytelen - rövid és hosszú távon egyaránt - a Szentiványik, Fodorok, Vitányik, Szabó Ivánok helyzete: soha nem fognak felnőni - vagy inkább lenőni - Torgyán szintjére. Zsigerileg alkalmatlanok erre a fajta gátlástalan céltudatosságra. Csak a fiúk az egyedüliek, akik mohó igyekezettel eredtek Torgyán nyomába, s igazán a legjobb úton vannak, hogy utol is érjék a színházcsinálásban. Ehhez persze idejében kellett ébredni, felismerni a sok pojácáskodás mögött a hatalom megszerzése-megtartása szempontjából gyémánt-értékű színházcsináló zsenialitást. Sejtésem szerint abban a pillanatban fogják igazán fenéken billenteni Torgyánt, amikor úgy itélik majd, hogy e téren már mindent megtanultak tőle.

Ám bőséggel volt az elmúlt hetekben hivatalos színházi esemény is. Budapest adott otthont - Zsámbéki Gábornak köszönhetően - az Európai Színházak Uniója 9. Nemzetközi Fesztiváljának. Ami egy ilyen fesztiválban a legjobb, az egyúttal a legnagyobb kockázata is: a nagy választék elbódít, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem csupa remek előadás kerül a programba. Zsámbéki kettő kivételével valamennyi előadást “lejárta”, jó előre megnézte az Unióhoz tartozó színházak kínálatát. Nem irigylem a döntés felelősségéért. De hogy jó, sőt nagyon jó munkát végzett, azt bizonyítja, hogy mindössze két, a fesztivál színvonalához valóban méltatlan előadás került a műsorba. És mit tesz a véletlen: ez a kettő éppen a Zsámbéki által nem látott francia Csehov-adaptáció (Planchon Villeurbanne-i színháza játszott egy elképesztően kezdetleges készültségi fokú Hattyúdalt), és a Royal Shakespeare Company tisztesen semmitmondó, népművelő Viharja, amelynek angliai bemutatója alig néhány héttel a fesztivál előtt volt. Voltak ugyanakkor szenzációs előadások is: a vilniusiak Hamletje (Eimuntas Nekrosius rendezése), amely évek óta járja a világot és ejti ámulatba - vagy készteti vehemens elutasításra - nézőit. Az elemek, elsősorban is a víz és annak különböző halmazállapotai köré épül a cselekmény, valami egészen gyönyörű képi világot teremtve a történet keretéül. A másik szenzáció a pétervári Malij Tyeatr Platonovja volt, s milyen érdekes, hogy itt is a víz játssza a főszerepet. A MAFILM stúdiójában felépített tó és fürdőház szigorúan megkomponált játszótereket - szám szerint hatot - mutat, s ebben a merészen nem-színházi térben minden mozgás lírai költészetté válik. Minden olyan lassú, olyan finoman-szépségesen lassú. Sodródunk a halkan fodrodózó hullámokban, hallgatjuk a szereplők megszólaltatta dzsessz- (!) muzsikát (orosz falu!!) - és nagyon fontos dolgokat tudunk meg az életről, a nagy tervek semmivé foszlásáról, férfi és női hazugságokról, szerelmes odaadásról és a pillanatról, amikor nem lehet mást tenni, mint meggyilkolni az álmok lerombolóját. Ezek voltak számomra az igazán kiemelkedő előadások. Volt egy remek felvonás Turandot (Bulandra Színház, Bukarest), a másodikat jobb lett volna nem megcsinálni; egy Zsótér keze alá való Paraziták (Berlin, Schaubühne), amelyben a tavalyi évadban a Radnóti Színházban játszott Lángarc szerzője, Marius von Mayenburg rettentő látletet tár elénk - pardon: vág a pofánkba - egy család, egy város, egy élet sivárságáról.

Végülis egy fesztiválon mindig az összhatás a döntő. Ha erről a fesztiválról kellene összefoglaló véleményt adni, röviden azt mondom: jó volt, főleg pedig újabb adalék ahhoz a tételhez, hogy Budapest világviszonylatban kivételes színházi kínálattal várja azt, aki ezt igényli. Azt hiszem, valahol itt kezdődik az országimázs. Azért egy negatív tanulságot is levonhatunk: egyszerűen nem szabad zsákbamacska eőadásokat meghívni, lett légyen bármilyen nagy név is az előadást életre hívó színházé.