Töredelmesen megvallom, 2001. január 2-ig egyetlen Zámbó Jimmy dalt sem ismertem. Tudom, nem sokan vagyunk (voltunk) így e hazában, ám ennek a sokak szerint tűrhetetlenül szégyenteljes állapotnak a jelzett dátum óta vége: miután őszintén megrázott a művész halálhíre, megnéztem-meghallgattam néhány klippjét, nem zártam el a rádiót, ha jellegzetes kappanhangja megszólalt, s egyáltalán, elkezdtem odafigyelni rá. Tudom, már késő, de mégis. Ki volt Zámbó Jimmy? Elvesztettük a fél - vagy talán az egész  - ország kedvencét, a legvonzóbb magyar férfit. Megnéztem fényképét egy hetilapban, amikor egy ismerősöm e közvéleménykutatásokon alapuló tényre felhívta figyelmemet. Mit mondjak, nem esett jól.  Népszerűsége csak Lagzi Lajcsiéhoz (volt) mérhető. A szakma is elismerte teljesítményét, számtalan könnyűzenei díj birtokosa, megasztár volt a mi Jimmynk. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de ízlelgessük csak e kifejezést, mert olyan jó, olyan, hogy’ is mondjam, tősgyökeres: magyar megasztár; éppen, mint a «mezőgazdaságunk eredményeinek csodálattal adózik az egész világ»; meg kellene már írni a Nyelvi kifejezésekbe bújtatott nemzeti kisebbrendűségi érzésről című dolgozatot.)

Most, néhány nap után azt kell mondanom, Elvis Presley magyar változatáról összehasonlíthatatlanul kevesebbet tudtam meg, mint könnyűzenei életünkről. Talán az tűnik a legbeszédesebb adatnak, hogy a szakmából kik nem rohantak a TV- és rádióstúdiókba gyászolni. Nem láttam-hallottam Koncz Zsuzsát, Gerendás Pétert, Zoránt, Pressert, Kóbort, Somlót, Bródyt, Szörényit, és még számos kvalitásos művészt. De orrba-szájba ott volt Aradszky, Payer, meg a mára főrendőr egykori énekestárs, a nevét nem tudtam megjegyezni, de ő «már el is készítette Jimmyről szóló emlékdalát, egész éjszaka dolgozott rajta, remélhetőleg két-három héten belül már a boltokban is lesz ». Ha rajtam múlna, akár hamarabb is.

És ott volt (van) Lagzi Lajcsi is - megint vallomás következik: eddig az ő pályáját sem követtem, de most már oda fogok figyelni, esküszöm. Nem is annyira mellékesen: nagyságrendekkel emelkedett ki Lajcsi a nyilatkozók táborából: okos volt, emberi, őszintén megrendült és tudom, hogy neki tényleg fáj Jimmy ostoba halála. A többiek…, nos itt nagy lélegzetet kell venni, mielőtt a következő mondatot leírom: ennyi mocskot, döbbenetes tolakodást, kegyeletsértő önmutogatást, értelmetlen-felháborító hablatyolást nem hallhattunk-olvashattunk a rádióban, televízióban, újságokban eleddig soha. Kezdve a három hét alatt Jimmyről regényt írt szerzővel, aki most legfontosabbnak azt tartja, hogy Jimmy tervét, a játékfilmet(!) - amelynek forgatókönyvével ő «már majdnem elkészült» - azonnal meg kell csinálni, folytatva Aradszkyval, aki emlékműsort csinál még ezen a héten (szerintem heteken belül országos turnévá nemesedik e gyönyörű kezdeményezés), egészen az asztrológus ( !) hölgyig, aki szerényen megjegyzi, hogy még így járt jól Jimmy, mert amilyen rossz éve lett volna 2001, hát olyat nem kíván senkinek (nem is beszélve a következőről, na, ha azt megmondta volna neki, hát biztos kiugrik az ablakon). És akkor ne beszéljünk az újságírókról, TV-riporterekről, akik a csepeli ház előtt zokogó rajongóktól olyanokat bírnak kérdezni, hogy «nagyon fáj a Király elvesztése ?», «hogyan fogsz tovább élni nélküle ?»,  «szerinted pótolható ez a veszteség ?».

E hátborzongató stupiditás-sivatagban csak az az apró kérdés látszik elsikkadni, hogy mi is történt? Ha jól értem a történetet, egy átmulatott éjszaka utáni hajnalon valami az utcáról megzavarta a művészt, aki erre engedéllyel tartott félautomata pisztolyával kilőtt az ablakon, majd kiürítette a tárat, de elfelejtette, hogy a csőben még van egy golyó, amely így a pisztoly újbóli elsütésekor a jobb oldali halántékoldalon behatolva végzetes károsodásokat okozott. Kérem tisztelettel, ez így szerepelt a tudósításokban. No mármost. A kegyeletsértés szándéka nélkül: ez nem semmi! Ugyanis egyetlen esetben fogadható el ez a (hivatalos) változat: ha a művész úr csontrészeg volt. Nem tudom, ki hogy van vele, engem már többször felzavart álmomból például a zötykölődő-fújtató-csörömpölő kukásautó, de bármennyire is felzaklatott e kellemetlenség (pedig olykor nagyon), még soha nem lőttem ki az ablakon. Valahogy nem jutott eszembe. Aztán meg ez az orosz rulettre emlékeztető jelenet sem igazán életszerű, kivéve persze ha életbe nem lép (most látom, ebben a kontextusban e kifejezés nagyon morbid szóviccré jegecesedett, bocs) a merevrészegség-magyarázat. «A nagy tanulság,» - mondja a főrendőr-énekestárs - «hogy a fegyver nem játék ». Hm. Tényleg. Én ezt másfél éves korában magyaráztam el a fiamnak.

Szilágyi János interjúját is csak most, a Jimmy-emlékműsor-dömping idején néztem meg. Megint csak bocsánatot kell kérnem minden Jimmy-rajongótól, és isten bizony, nem akarok kegyeletet sérteni, de én nem láttam mást, csak egy igen alacsony szellemi nívón, szegényes szókinccsel pirulnivaló ostobaságokat megfogalmazó középkorú férfit, akiből Szilágyi bizony hülyét csinált. Azt gondolom, ez viszont kegyeletsértés volt, ezt a beszélgetést Jimmy halála után újból levetíteni. De mortuis nil, nisi bene. Komolyan mondom, nincs azzal semmi baj, hogy Jimmy ilyen (volt): ő megcsinálta magát, tényleg sztár lett. Szerintem ugyan ha volt egy cseppnyi önkritikája, ő lehetett a legjobban meglepve, hogy zeneileg elképesztően igénytelen számait, az elképzelhető legalacsonyabb színvonalat is könnyedén alulmúló dalszövegeit ennyire kajálták, hogy örjöngő imádat vette körül. De hát már miért ne?! Igenis mélységesen tisztelem és utólag is meghajtom fejem nagysága előtt, hiszen megcsinálta magát, az őrá vágyó világban tette a dolgát, volt valaki. Ami undorító, az a most felbukkanó sok legjobb barát, a haverok, akik ostoba tragédiájának farvizén, a semmiből előlibegve mohón lecsapnak a nagy lóvé lehetőségére.

Jimmy halálhírének másnapján SMS-üzenetet kaptam : «meghalt Jimmy, nincs többé a Király. Küldd tovább legalább négy címre, különben feltámad». Komolyan mondom, ez a rettenetes akasztófahumor méltóbb nekrológ volt «Csepel Zenei Királya» (CseppTV) felett, aki a sztárság terhét - elsősorban talán szellemileg - képtelen volt feldolgozni, mint a sok, nehezen leplezett vigyorral műkönnyeket ontó pályatárs farizeus gyászbeszéde.