Fenti igelakot Csurka István használta minap az m1 Aktuális című műsorában. Aktív, kijelentő mód, egyes szám harmadik személyű alakot képzett a magyar riogatni igéből az egykoron neves színpadi szerző. Csak úgy, mintegy mellékesen pöttyentette e szót a csöndesen ásító kamerába, amelynek objektív-pupillája azonban meg sem rebbent. Látott és hallott ő már sok különös embert, csakúgy, mint Csurka beszélgetőpartnere, Betlen János, aki ezen az estén - ki tudja, miért - a szokásosonál is óvatosabban fogalmazta meg kérdéseit. Persze szó került (szőrmentén) szélsőjobboldaliságról, a MIÉP esetleges kormányzati szerepvállalásáról, a kisgazdáktól való elhatárolódásról, Bárdossy László rehabilitálásának kezdeményezéséről, meg a jövőről, a 2002-es választások utáni helyzetről. De hát a szövegkörnyezet (kontextus!) itt elhanyagolható volt. Nem mondott Csurka semmi újat, elhatárolódott és mosolygott, panaszkodott és búsult, ígért és a jövőbe tekintett, egyszóval hozta a formáját.

Rendben is volt minden, én éppen azon méláztam, hogy az évek múlásával mennyire hasonlít már a Magyar Haza Megmentője francia kollágájára, Le Penre. De tényleg: még néhány jól sikerült év, és egymás helyett vállalhatnak nyilvános szerepléseket. Mindössze a nyelvi problémákat kell leküzdeni, bár szerintem közönségük már ma is, egyszerűen csak hanghordozásuk alapján megértik mindkettőjüket. A beszélgetésben elhangzottakból ami igazán érdekes lett volna, azt Betlen nem bolygatta. Mert hát hogyan is van ezzel a Bárdossyval? Odáig értem, hogy a népbírósági pernek semmi köze nem volt egy demokratikus állam jogrendje szerint működő bíróság eljárásához - csak nagyon halkan kérdezem: volt valaha is a történelem során az éppen regnáló politikai kurzustól függetlenül ítélő bíróság? Sőt, az még helyeselhető is, ha ezeket az eljárásokat leleplezi valaki, mégha az illetőt Csurka Istvánnak hívják is.

Arra azonban már illett volna kissé vehemensebben kitérnie a kérdezőnek, hogy ebből következően Szálasit, Imrédyt és a többi háborús bűnöst is rehabilitálni kellene a Magyar Út Körök vezetője szerint? Egyáltalán, mit jelent számára a rehabilitálás? Mert egy dolog az eljárásjogi abszurditások leleplezése - a koncepciós perekért, vagy, mondjuk Szókratészért, Robespierre-ért miért nem emel szót a MIÉP? Ugye aki a-t mond … Megint más a világháborús katasztrófáért felelős, a zsidótörvényeket lelkesen támogató miniszterelnök bűntelenségének (ártatlanságának?!) kimondása, vagyis távlatilag a két világháború közötti egész magyar politika piedesztálra emelése. Ha valaki ártatlan, az azt jelenti, hogy munkáját mindig jól végezte. Erre csak két szót érdemes mondani: Don-kanyar, Auschwitz.

Istenem, az egész annyira átlátszó! Dehogy Bárdossy fáj Csurkáéknak! A MIÉP-elnök zavaros okfejtése, hogy Szálasit miért nem, ha Bárdossyt igen, meg hogy Imrédyt, jé, nahát, most, hogy mondani tetszik, akkor őt is, talán. Szóval ez az egész hadova csak arra szolgál, hogy az e hazában élő populáció egy részének nem is nagyon nehezen dekódolható üzenetet küldjön a szélsőjobb: nyugi, itt vagyunk, nem felejtettünk el semmit. Igen, antiszemiták és irredenták vagyunk (csakúgy, mint Bárdossy, meg Szálasi is az volt), de ezt most így kell művelni. Momentán ez a maximum, ami kimondható: Bárdossy. Ha nem tévedek nagyot, ennek a kódrendszernek volt része a “riogassa” fülsértő kiejtése is. (Persze lehet, hogy a nyelvfejlődés keretében záros határidőn belül ez lesz az állandósuló forma, és a -suk, -sük teljesen kiszorítja a -t tövű igék eddig megszokott ragozását, de Csurkában azért ne köszöntsük a nyelvújítás előhírnökét.) Akárhány év is telt el azóta, hogy Csurka utoljára íróként, tollforgatóként, a nyelvvel hivatásszerűen foglalkozó szakemberként, virtuóz stilisztaként megnyilatkozott - engedelmükkel, a Magyar Fórumot ebben az összefüggésben fedje jótékony homály -, el nem felejthetett anyanyelvén.

Ne feledjük, ez az ember írta többek között a Házmestersiratót, a Döglött aknákat, a Ki lesz a bálanyát, a Majálist és a Deficitet! Ezek a színművek a huszadik századi magyar irodalom értékei közé tartoznak, függetlenül attól, mivé vált szerzőjük az idők során. Tehát ne áltassuk magunkat azzal, hogy Csurka “nyelbotlott”, vagy elfelejtett volna magyarul. Nem. A “riogassa” (ha jól emlékszem, a magyar sajtó “riogassa” a polgárokat a szélsőjobboldali veszéllyel, tudják, a ballib) egyszerűen jól hangzik. Olyan egyszerű, olyan nem-finomkodó, olyan nem-ballib. Megszólít ez a “riogassa”, mint egy cinkos összehunyorítás, “én is közétek tartozom, így beszélek, nem az idegenszívű úri ficsurok és kékharisnyák nyelvén!”

Rám mindenesetre mint áramütés hatott Csurka szájából a “riogassa”. Valaha, ha távolról is, de személyesen ismertem őt. Akkor még főleg író volt, Szigligeten alkotott, meg beszélgetett, poharazgatott, ilyenkor aztán sokkal nyíltabban volt antiszemita, mint manapság. Ezért hát engem senki ne akarjon meggyőzni Csurka ez ügyben vallott nézeteiről, én láttam és hallottam őt. Akkoriban nekem, a tizenéves ifjúnak éppen az tűnt föl, mennyire ízesen, szépen, pontos fogalmazással és választékos szóhasználattal beszél ez az ember. Pedig azért az nem volt kis teljesítmény, egy Nagy László, egy Zelk Zoltán, egy Nemes Nagy Ágnes és mások közül magyarul tudásban kiválni! Más kérdés, hogy amit mondott (zsidókról, idegenekről, hazáról és határokról), azt nekem - akkor még - hosszan kellett magyarázniuk a fent említetteknek.

Úgyhogy csak annyit szeretnék mondani: vigyázat, itt valami fontos történt, a politikai píár tevékenység egy egészen kifinomult, lélegzetelállítóan gátlástalan módjáról. Egy egykor volt (magyar) író nyilvánvalóan politikai indíttatásból (= megszólítom népemet) búcsút mondott valahai munkaeszközének, az egykor őt éltető elemnek, anyanyelvének. Ne bagatellizáljuk tehát ezt az apró elszólást: Csurka újabb lépést tett valamilyen, ma még homályosan kirajzolódó cél felé. Felvenni látszik egy olyan beszédstílust, nyelvréteget, amely nyilvánvalóan nem az övé, s ezzel egyszerre jelzi írói (értelmiségi?) múltjának megtagadását, valamint betagozódási igyekezetét abba a közegbe, amely pontosan - ma még - éppoly meghatározhatatlan, mint a velük elérendő cél. Szophoklész Philoktétész című tragédiájában (i.e. 409) az üszkösödő sebétől szenvedő, tíz éve a szó szoros értelmében embertelen magányban élő főhőst nem a fizikai fájdalom, vagy a mindennapi élet-halál harc töri meg, hanem az a pillanat, amikor rá kell döbbennie, hogy utolsó reménye, az ember és ember között hidat verni hivatott nyelv is ellene felhasználható fegyverré vált. A hozzá érkező Odüsszeusz és Neoptolemosz hazudnak neki, becsapják, s ezzel csúfot űznek az embert emberré tevő, őt az állatvilágból még kiemelő eszközből: a nyelvből. Az anyanyelv elfelejtése, vagy megtagadása a múlttól való búcsúzást jelenti. Ez a búcsú lehet tragikus - például a hazájukból évtizedekre elüldözöttek esetében - és lehet céltudatos, végtelenül cinikus döntés. A végeredmény azonban mindkét esetben ugyanaz: aki erre a sorsra jutott, vagy ezt az utat választotta, az már soha nem lehet az, aki korábban volt.