Azt mondja Andrásfalvy Bertalan - emlékszünk még kultuszminiszterségére az előző-előző kormány idejéből ? - március 15-én, a Nemzet Ünnepén egy jónevű vidéki, tizenkétosztályos iskola díszvendég-szónokaként, hogy ne tanuljanak idegen nyelveket a gyerekek, mert a magyar az sokkal fontosabb, anyanyelvétől lesz igaz magyar a magyar, minden mást majd aztán, meg amúgyis, minek, csak a káros befolyás árad ezekből a hablaty kvartyogásokból, legyünk igaz magyarok, nyelvünkben él a nemzetünk. Na ja.. Aztán kiosztja a kiselsősöknek Orbán Viktor ajándékát, tudják, azt a gyönyörű, kétkötetes, a magyar nyelv szépségét hírdető olvasókönyvet, amelyet többek között az én pénzemből adtak ki (természetesen megkérdezésem nélkül, de hát örül az én szívem, hogy legalább ennyivel hozzájárulhatok Vezérünk népszerűségének növeléséhez). Oly’ szép a könyv, de igazán, repes a sok kis Julcsi meg Andris szívecskéje, azzal alszik, azzal kel, lapozgatja, ízlelgeti az édes magyar szót - népies műdal: Székely himnusz, II. kötet, 145.o. - szép az élet.

Szeretnék felébredni, mondaná már valaki, hogy ez itten csak egy Torgyán-menü (orjaleves, dupla gombapaprikás, hideg pacal) sajnálatos, de óhatatlan hozadéka. De nem. Az Ünnepet szavahihető nyelvtanár barátom meséli el, inkább szomorúan, mint indulattal, s hiába tudja, hogy a kollégák is fuldokoltak a dühtől ott a tornateremben, senki nem akar hőbörögni, márciusban így se kapott fizetést senki. Az önkormányzatnak csak tizenegy havi pénze van idén, s amikor ezt sem értem, csak néz szomorúan, van ilyen, még jó, hogy nem bocsátanak (most) el senkit, hát mindent lenyelünk. Vanitatum vanitas! Én meg épp azon tünődtem, miként és kinek köszönjem meg, hogy nagyszerű miniszterünk, Pokorny Zoltán illő csinnadrattával bejelentett egyetemi oktatói bérrendezése következtében járandóságom három (azaz : három) ezer forinttal megemelkedvén már-már elképesztő, józan ésszel követhetetlen, bizton csillagászatinak nevezhető magasságba szökött (mert ugye azt már nem propagálta senki oly hevesen, hogy a bérek megemelésével egyidőben valamennyi eddigi pótlékot egyetlen tollvonással megvonta az oktatóktól a Mindenről Gondoskodó Állam). Majd jól beosztom, és így biztosan kijön a 8%-os nettó kereset-növekedésem. És nesze neked infláció, majd jól kiröhöglek. De hic et nunc, a fenti történetek tükrében be kell látnom, ez csak kicsinyes, önző nyafogás lenne.

Néhány hét külföldi tartózkodás, más (kultúr-) környezetben végzett munka és máris olyan nehéz a visszailleszkedés. Régen legalább fél év kellett, hogy megcsapjon az érzés, hogy valamiből kimaradtam. Akkor jöhetett az utánaolvasás, az itthon maradottakkal való beszélgetés és néhány nap múlva újra képben voltam. Most meg alig néhány hét után kifejezetten nehézfejűnek érzem magam: mert az nem létezik, hogy Nagy Sanyit visszahozták a szocik (tuti vesztő lépés, érvelni is felesleges, az ellenség keze betette lábát, stb.), lebukik Szabadi Béla, hiszen ez önmagában is disznóság, de hagyjuk, mindenféle gátlástalan visszaélésről, sikkasztásról, hatalmi tébolyról fecsegnek (mert hát mutassanak egy olajsejket, akit azért izélgetnek odahaza, mert hogy rossz napja volt, nyolcszázezer forintot veszített a Károly hegyi kaszinóban? Az meg tényleg szoclib csomóbizgatás a kákán, hogy Bélánk nem olajsejk, meg hogy a mi pénzünket játszta el! Azt pedig végképp nem értem, miért baj, hogy főnöke távollétében megkövetelte magának a «miniszter úr» megszólítást és mindenkinek ki kellett szállnia a liftből, ha Ő beszállt. Még jó, ha nem fogják mindjárt börtönbe is csukni, mert a babájával járt a távoli tájakra és botrányt csapott, ha ezer dollár alatti lakosztályt foglaltak neki Szingapúrban. Talán biz’ sufniban lakjon, amikor a Hazáért harcol a végeken? Mindegy, a történelem majd igazságot szolgáltat!

Párizsban jöttem rá, hogy a Vidám Fiúk valami nagyon fontosat a francia politikai élet hétköznapjaiból lestek el. Mint azt egy neves politológus hevenyészett elemzésében kimutatta, az ottani helyhatósági választások március eleji, első fordulójában kis túlzással az a jelölt mehetett biztosra, aki valamilyen jó szaftos korrupciós botrányba keveredvén már bíróság elé is került, de még jobb, ha néhány hónapot már börtönben is töltött. Ez nemhogy nem riasztotta el a jóravaló választókat, de kifejezetten előnynek tűnt a szavazati arányok tükrében. Igen, így kell ezt csinálni: nagy ívben szarni kell minden erkölcsi skrupulusra, hajtani kell a verklit, nyomni, hogy értetek teszek mindent, igérni utat, közbiztonságot, munkát, csatornát, hol mi hangzik jobban, a többi meg egyszerűen nem számít. Igen, ne rebbenjen a szemed székház-, kayaibrahim-, josziptot-, országimázs-, lehallgatás-, defend-, happyend-, stb.stb. ügyben: fő a tiszta, rebbenéstelen pillantás, bele a kamerába (kifejlesztett prototípusát summázzuk e helyt a «rogánfész» meghatározással), s jönnek a szavazók, mint tavaszi kullancs a kutyabozontra.

Egyszerűen mindenki el van tévedve, aki a politika hatalommegszerzési-megtartási aspektusában bármiféle erkölcsi kritérium érvényesítését kéri számon. Ugyan már! Bárcsak rossz jósnak bizonyulnék, de bizisten még négy évet kapunk a Fiúkból, mert előbbre tartanak az oly tohonya szociknál (a szadeszről ebben az össezfüggésben említést sem érdemes tenni: egy párt, ahol az elnök lemond holmi Tocsik-botrányok miatt, az az európai politikából rég kiiratkozott). A szocik is loptak-csaltak-hazudtak, de amikor valamelyikük lebukott, mintha valami lelkifurdalás - na jó, ez talán túlzás, legyen inkább zavar, vagy kényelmetlenség - türöződött az arcukon. A Fiúk meg? Lebuknak, rogánfész, gyerünk tovább. Így kell ezt, be kell látni, nyerő tipp. Ráadásul tényleg így van ez a művelt világban is, csak épp ott már minden párt tud rogánfészezni, úgyhogy mindenki megint ugyanarról a startvonalról indul. A szép, új világot nálunk még csak Fiúk értik, és ők - mint annyi sok másban - ebben is nagyon jók.

Azért kultúra is volt Párizsban nemcsak politika. Nagyjából a véletlen tette, hogy Yasmina Reza-műveltségem gyarapítása állt színházi élményeim középpontjában. Két darabját játsszák egyidőben: a Théatre de l’Atelier-ben a Véletlen találkozás-t (Philippe Noiret-val a főszerepben), a Théatre Antoine-ban pedig Az élet három változatá-t. Ez utóbbiban a szerzőnő is színpadra lép, s ez nem baj, hiszen Reza egész jó színésznő, ami nem csoda: a vendég házaspár feleség-alakjának megformálásával eredeti szakmájához tér vissza a franciák ma legnépszerűbb színházi sikerasszonya. Most el kellene mondani, hogy milyenek ezek a drámák. Philippe Noiret annyira jó, hogy a meglehetősen erőltetett-faramuci alaphelyzetű történetet is el bírja adni. Egy szépsége delén már túl járó hölgy és a híres író utazik Párizsból Frankfurtba egy vasúti kupéban. Két monológot hallunk, egymást nem hallják, csak látják hőseink, s az ebből az alaphelyzetből kibontható mulatságos és komoly(kodó) pillanatokat Reza a Művészetből megismert kitűnő érzékkel, magabiztos színházi hatásismerettel villantja elénk. Semmi világmegváltó gondolat, vagy revelatív erejűnek szánt szépelgés; tisztességes, abszolút nézhető előadás, és persze a szenzációs Philippe Noiret, aki tényleg mindent tud, amit ebben a szakmában lehet. Az élet három változata már világsiker (most mutatták be Bécsben), bár igazán nem érdemli meg. Hiába, a Művészet farvize még elviszi ezt a halvány kamaradrámát is. Banális történet, két házaspár esti találkozása egyikük lakásán, munkahelyi-függőségi, baráti és szerelmi kapcsolatok némi humorral és kevéske feszültséggel fűszerezett felskiccelése. A «nagy ötlet», hogy ugyanez az este három, egyenként mintegy harminc-negyven perces változatban kerül felelevenítésre. Nekem azért ugyanez az ötlet a Lola rennt-ben jobban tetszett (a film borzalmas magyar címét - A lé meg a Lola - leírni is szégyellem). Ez is nézhető, semmi-baj-este, csak éppen…

Szóval az a baj a párizsi színházi élettel, hogy hihetetlen mennyiségű szemetet játszanak a képtelenül sok színházban, s lámpással kell vadászni az igazán értékes előadásokra. Egy Mnouchekine, egy Peter Brook vagy Peter Stein-rendezés azért fel-, felbukkan, de ezeket el kell kapni (a Bouffe du Nord-ban épp lekéstem Stein Hamlet-jét, az Odeon-ban a Médeiát Binoche címszereplésével; ennyi talán elég is a lapjárásomról). Egyébként meg ? A Comédie Francaise mindig nézhető, kötelező olvasmány-előadásai - mennyire elkelne egy ilyen típusú nemzeti színház nálunk is !… - jelentik a biztos pontot, egyébként a széria-dömpingelőadás színház él csak: addig játszani egy előadást, amíg néző van rá, minden este, lehetőleg háromszor-négyszer egy héten, akár délután is. A repertoár-színház, mint jelenség egyszerűen nincs. De nem folytatom, mert még ötletet találna meríteni valami okos e példából. Úgyhogy csak annyit szeretnék mondani, örüljünk, hogy nálunk nem így van, s legyünk igazán büszkék arra, hogy színházi életünk ma még összehasonlíthatatlanul gazdagabb és főleg - nem félek leírni - színvonalasabb, mint Párizsé.