Tizenkét éven át Gödöllőn, most először a Bárkán került megrendezésre a Stúdiószínházi Műhelyek – tehát nem a Stúdiószínházak! – bemutatkozása, versenymezőnnyé szervezett találkozója. Kapuszta Katalin, valamennyi eddigi fesztivál kitalálója, hozzáértő válogatója és megszervezője nyilván sok, borongós történetet tudna mesélni a helyszínváltoztatást kikényszerítő, alapvetően politikai stupiditásról, de hagyjuk, akit érdekelnek a részletek, utána lehet olvasni (Gödöllő önkormányzatán belüli harcok, a művelődési ház új igazgatójának megválasztása mint tiszta lenyúlás-történet, kóklerek randalírozása, pénzügyek stb.; lásd legutóbb MaNcs 2001/39., szeptember 27., 19-20.). Mindez persze csak a háttér, a nézőnek mindehhez semmi köze, ő örül a főként az elmúlt évad terméséből válogatott, igazán színvonalas anyagnak, amelyet megfelelő elszántság és idő előteremtésével végignézhetett Budapesten, a Bárkán. De azért is szerencsés ötlet volt éppen a Bárká-ra vinni a fesztivált - mégpedig a fővárosi színházi szezon kezdetét megelőző hetekben, amikor még nem csábítanak más színházak friss bemutatói -, mivel így az utóbbi szezonban különböző okokból válságközeli állapotba került színház is megmutathatta magát (versenyen kívül Egressy Zolltán Kék, kék, kék-jét és Michael Mackenzie Előhívás-át), bizonyítva, hogy teljes erejükkel a művészi munkára koncentrálnak, dolgoznak, jelen vannak. Bérczes László kitűnő, figyelmes házigazda volt, az előadások utáni szakmai beszélgetéseket nagy szakmai rutinnal, hozzáértőn vezette. A rendezéssel kapcsolatban egyetlen, a későbbiekre viszont annál megszívlelendőbb fogyatékosságra kell felhívni a figyelmet : nem lehet ilyen volumenű rendezvény esetén úgy kiadni a jegyeket, hogy nincs meghatározva a sor- és ülésrend. Kaotikus, időnként hisztériába átcsapó jelenetek tanúi lehettek azok, akik a Vívóterem illetve a Stúdió előtti, bejutásra áhítozó tömegbe keveredtek. De amint eldőltek a helyfoglalási, gyakran durva, test-test elleni küzdelmek, a nézővé visszaalakult dzsungelharcosok átadhatták magukat a színház élményének.

Mint minden, hasonló tipusú fesztivál alkalmával, itt is felvethetők szakmai kételyek a versenyeztetés, a megmérettetés szándékának, illetve kritériumainak helyességével kapcsolatban. Hiszen igencsak hálátlan – ha ugyan nem lehetetlen! – feladatot kapott a szakma kíválóságaiból összeválogatott zsűri (Koltai Tamás, Nánay István, Vidnyánszky Attila, Marian Popescu), amikor minőségileg össze kellett vetnie mondjuk a táncjátékokat (Coda, Mandarin) például a Krétakör Liliom-jával, vagy a nyíregyháziak Hallelujá-vál. Nyilván e lehetetlen, csapdajellegű feladat megoldását hivatott szolgálni a fesztivál nevébe becsempészett, amúgy igencsak talányos tartalmú Stiúdószínházi Műhelyek kitétel is: vagyis nem kizárólag stúdió-előadásokat látunk – bár van tipikusan ilyen is, a Mennyország és az Özvegyek -, hanem akár kifejezetten nagyszínpadra álmodottat is (Amadeus). Ám ez végülis mellékes, hiszen a fő rendezőelv, a válogatót irányító alapvető motiváció – szerintem nagyon helyesen – igencsak egyszerű lehetett: melyik elődás tetszett, melyik volt értékes, jó színház, fügetlenül attól, mekkora teret igényel színpadra állítása, hányan játsszák, vagy hogy milyen körülmények között született meg. Így aztán volt itt a júniusi országos találkozón is sikerrel szerepelt előadás (Liliom, A sehova kapuja), határon túli előadás (Amadeus, Kasimir lés Karoline), és olyan is, amely még az anyaszínházban is csak néhányszor ment (Mennyország, Előhívás). És így van ez jól, a « nagy színházak » igazán nagyszínházi előadásai mellett, után megmutatni, hogy születtek még az ország különböző műhelyeiben fontos, jó előadások.

A zsűri természetesen meg sem kísérelte, hogy a látott drámák között a műfaji határok szerint elkülönítve ítéljen, hiszen akkor leaglábbis prózai és táncos-zenés (sőt : táncos – a Bartók-zenétől megfosztott Mandarin –, valamint táncos-zenés) kategóriában kellett volna díjakat osztania (és akkor bizonyosan külön díjat – nem különdíjat  – kapott volna a Bárka-produkcióban majdnem-monodrámát előadó Spolarics Andrea).

De lássuk most már a fesztivál-előadásokat egyenként, természetesen a kritikai teljességre törekvés igénye nélkül. A tíz verseny-előadás plussz két Bárka-produkció közül kettőt nem láttam (az NKÖM megosztott fődíját kapott TranzDanz Coda, és a Kompánia Színházi Műhely helyezetlenül maradt Garcia Lorca előadását, a Don Perlimpín és Belisa szerelme a kertben-t). Időrendi és nem tetszési sorrendben haladva az első előadás a Picaro-Szkéné Pintér Béla jegyezte A sehova kapuja volt. Az a helyzet, hogy Pintér mint író és rendező korábbi műveivel egyaránt nagyon magasra állította társulata és a saját maga számára a mércét. A vallási szekták veszélyességét, jellem- és erkölcsromboló hazugásait, a legtöbbjüket átható gátlástalan hatalomvágyat és pénzsóvárságot a megszokott, groteszkbe hajló humorral, sok finom megoldással viszi színre, ám ötletben, szó- és mozgás-virtuozitásban ez az előadás messze nem éri el a például az emlékezetes Kórház, Bakony színvonalát. Jók a színészek, jó a tempó, jó a rendezés, és mégis. Az egész valahogy sok. Olyan állatorvosi ló-jellege van a leleplezésnek, mintha gyorsan mindent, de igazán mindent el akarnának mondani Pintérék a sehovásokról.

A Schilling Árpád rendezte, Krétakör Színház-i Molnár Ferenc Liliom a Bárkán is folytatta diadalútját. A megosztott fődíj és Láng Annamária Diákszínjátszó Egyesület zsűrijétől kapott különdíja is mutatja, hogy ez az eredetileg vizsgaelőadásnak készült előadás tényleg remek. A vásári környezet stilizáltságát a múlt század első évtizedeinek orfeumi levegőjével ötvöző díszlet- és maszkvilág egyszerre megejtő és bravúrosan hatásos. A fehérre mázolt bohócarcok és az ehhez igazodó játékok (Csákányi Eszter !) szívszorító kontrasztot teremtenek a jassz hányaveti vagánysága mögül feltörni képtelen szerelme és Julika pátosz nálkül megmutatott önfeláldozása között. Schilling különösen ért ahhoz, hogy – most jobb szót nem tudok rá – fanatizálja színészeit. A NEXXT (amit egyébként nagyon nem szerettem), vagy a Megszállottak, hogy csak két közelmúltbeli, most is látható előadását idézzem fel, nos ezekben is közös volt a hazai színpadokon szokatlanul kidolgozott, rendkívül fegyelmezett színészi munka. A jórészt az amatőr múltból átmentett társulat harmonikusan, zökkenők nélkül fogadott és fogad folyamatosan magába olyan profikat, mint Csákányi Eszter, Mucsi Zoltán, vagy Bodó Viktor.

A Kék, kék, kék az egyik veresenyen kívül bemutatott Bárka-produkció. Egressy Zoltán szemmel láthatóan – bár számomra igazán nem okadatoltan - Lukáts Andornak mint rendezőnek már.már házi szerzője. Őszintén szólva már a Kamrabéli Portugál dramaturgiája is erősen döcögött, csakhogy ott a zseniális színészi alakítások (elsősorban is Szirtes Ági), rendezői ötletek elsöpörtek minden kételyt és a piciny térben kitünő előadás feledtette, hogy a dráma maga bizony igencsak gyenge lábakon áll (mi sem bizonyította ezt jobban, mint a filmváltozat gyors bukása). A Kék, kék, kék egy picit Fellini-s, egy picit Mephisto-s, egy picit Revizor-os, hogy is mondjam, egy picit olyan mindenfelől visszaköszönős De azért semelyik ihlető forrásából nem merít igazán mélyen, hogy azt mondhatnánk, na, ez Országúton-parafrázis, vagy Gogol-paródia. A cirkusz mint kiindulópont és mint az élet metaforája meglehetősen lerágott csont, így azután várjuk, nagyon vérjuk azt a Gondolatot, amelyet szerző és rendező mint újat, sajátot tud ebben a keretben felmutatni.. Egyébként is veszélyes prózai színészeknek egy másik szakma területére kirándulni – na jó, a cirkuszban fellépők rokonszakmabeliek, de mégiscsak alapvetően más eszközrendszerrel dolgoznak. Ebből aztán komoly feszültségek keletkeznek a színen, ahol egy cirkuszi társulatot kellene látnunk, ennek kötelező velejárójával, a szakmai profizmussal Ha ez nincs meg, valamint az e közegbe helyezett történet dramaturgiája finoman szólva nem tökéletes (elharapott történetszálak – mi van a családfő-cirkuszigazgató betegségével? mi lesz a fiatalok szerelmével? stb., elfelejett szereplő : az anya, szerep és dramaturgiai funkció nélküli, csak poénokra belépő nagyanya), akkor csak két lehetőség marad : vagy valóban cirkuszt csinálunk – aminthogy a második rész nagyjában-egészében egy cirkuszi előadás, rendesen felkonferált és a cirkusz szabályainak megfelelően előadott számokkal -, vagy pedig idézőjelbe tesszük az egész cirkuszosdit és a színház arról fog szólni, hogy parodizáljuk, ügyetlenkedéseinkkel mintegy idézőjelbe tesszük, ezzel pedig mondanivalóval ruházzuk fel az ábrázolt világot. Vagy, vagy. Tertium nan datur. Az ugyanis nem megy, hogy Varga Gabriellea, Szikszai Rémusz, Csuja Imre és a többiek mintegy kilépve prózai szerepük kereteiből, színész mivoltukból, megfeszített erővel, tiszteletre méltó igyekezettel szabályos cirkuszi számokat adnak elő. Ugyanis természetesen képtelenek profi színvonalon akrobatáskodni (karikát, labdát dobálni, kötélre mászni stb.), amiből következik, hogy a néző a megoldhatatlan feladatával héróikusan küzdő prózai színészt és nem a névtelen akrobatát látja ügyeskedni-ügyetlenkedni. Még a nyáron történt, hogy Zsámbékon sétálva megpillantottam Scherer Pétert, amint három-négy almát dobálgatott, szemmel láthatóan kitartóan gyakorolt, készült. Kicsit meglepődtem, bár némi tapasztalattal hátam mögött végülis belenyugodtam, hogy illetéktelenül belestem az aznapi esti Antigoné New Yorkban előadás kulisszatitkaiba. Glowaczki darabjában ugyan semmiféle cirkuszi szám nem volt (más se nagyon, de azt az előadást minden benne résztvevő érdekében inkább borítsa a feledés jótékony homálya), ám Scherer nyáresti almadobálása a Bárka Kék, kék, kék alőadásán legalább értelmet nyert. Ő az, aki valóban mindent megtesz (és ezek szerint tanú vagyok rá, hogy már nyáron megtett) az előadás hitelességének megteremtéséért. Majdnem profi módon egykerekűzik, dobál, ugrál, cirkuszozik. Csak éppen az ő szerepe sincs dramaturgiailag végiggondolva, kidolgozva. Kár, hogy Lukáts Andor nem talált jobb alapanyagot a Bárkán való rendezéséhez. De semmi baj, biztos vagyok benne, hogy a választott út járható, Lukáts Andort mint rendezőt – és miért ne, mint színészt is – meg kell hívni a bátran kísérletező, megújulni akaró Bárkára. Csak darabot is kellene neki adni.

A Mandarin. Sajnos ez esetben nem lehet elvonatkoztatni az előadást körülvevő botránykrónika legalább vázlatos ismertetésétől, mert enélkül nem lehetne megérteni, miért szól hang nélkül Bartók Csodálatos mandarinja. Régi történet ez, bár elgondolkodtató, hogy kétezernégyszázhuszöt éve Kleón hiába tajtékzott a neki nem tetsző Arisztophanész-komédiák láttán, legfeljebb pribékjeivel elverethette a renitenskedő szerzőt, de komédiáit a demokrácia viszonyai között nem tiltathatta be. Kis magyar demokráciánkban a Bartók-örökösök ostoba művészetellenessége, gőgös hozzánemértése és nagyképű műveletlensége-kivagyisága minden további nélkül elintézhette, hogy Horváth Csaba koreoráfiája-rendezése betiltassék. Megálljt parancsoló szavuk szerencsére « csak » a zene letiltására volt elég, bár ők természetesen az előadást egészben, szőröstül-bőröstül szerették volna kiiktatni a színpadi alkotások világából. Most, így táncolják Ladányi Andreáék, némán, és ennek valami egészen felkavaró hatása van. Aki semmit sem tud Bartók zenéjéről, az is hallja, pontosabban a látványon, a mozdulatok, lépések és mimika lebilincselő képein át megérzi a harmóniát, azt az átlényegítő hatást, amelyet a legmagasabb értékű színpadi élménynek szoktak nevezni. Lázadás, persze hogy lázadás ez a Mandarin előadás. Nemcsak a korábbi értelmezésekkel szemben (ezt elemezzék a táncosok, koreográfusok), de egy egész, a művészetet felülről-kivülről irányítani akaró kultúra-látásmóddal, kultúrpolitikával szemben is. Ez az egyideológiájú, elnyomó rendszerekre jellemző kultúralátás hiszi azt, hogy megmondhatja, mi ízléses és mi nem (tiltsunk be kiállításokat a Kiscelli Múzeum megszentségtelenítése címén, ne játsszunk homoszexuálisokról szóló drámát, stb.), hogyan kell értelmezni-érteni egy művet, egyáltalán, kizárólag saját értékrendjét szeretné viszontlátni a színpadon. Amit Ladányi Andrea, Horváth Csaba és a Közép-Európa Táncszínház művészei előadnak, az tiszta költészet, líra és képbe fogalmazott fájdalom, Nagy Színház. Van bajom ezzel az előadással – a csecsemők be- illetve kihurcolása az én ízlésvilágomba nem fér bele -, de az egész, úgy ahogy megszületett, megcsonkítottan is szép, fontos színház.