napi online kultúra és tudomány

Arakhné
  Karsai György rovata

Stúdiószínházi Műhelyek Fesztiválja a Bárkán, II. rész



Özvegyek. A Debreceni Csokonai Színház igazi stúdióelőadással jött a fesztiválra. Mrozek groteszkje három nő különös, a szerzőtől szokatlanul egyetlen poénra kihegyezett története: a kölcsönösen a másik férjét-szeretőjét váró-elsirató nők beszélgetéséből kibontakozó leleplezés-sorozat könnyedén kiszámítható, kevés meglepő fordulatot tartogat a néző számára. Így nem is annyira az egyébként kiegyensúlyozottan jól játszó nők (Oláh Zsuzsa, Töreky Zsuzsa és Réti Iringó) mozgatják az előadást, hanem a náluknál sokkalta összetettebb szerepű Pincér (Maday Gábor). Az ő kommentárjai, a felszolgálás sablon-mozdulataiba simuló, cselekmény-karmesteri mozdulatai teszik izgalmassá az előadást. Mivel azonban Pinczés István rendezése nem látszik igazán tudatosan végiggondoltnak – Maday középpontba állítása időnként teljességgel esetlegesnek tűnik -, az egész nem áll össze.

Peter Schaffer Amadeusa – ám kövezzenek meg érte a mű lelkes hívei – rossz dráma. Egy remek alapötletből a variációk egy témára séma alapján szájunkba lesz rágva, hogyan pusztítja el a zsenit (Mozartot) a féltékeny középszer (Salieri). Annak idején Milos Forman zseniális képi világa és a kitünő színészek meghozták a világsikert a filmváltozat számára, jótékonyan fedve el az alapmű soványka történetét, dramaturgiai göcsörtjeit. Van ilyen, amikor egy hibákkal ékeskedő mű, pusztán alapötlete értékeinek jó kezekbe kerülése következtében remekművé nemesedik. Közeli példánk Déry Tibor Popfesztiválja: a kisregényből didaktikus, nézhetetlenül sematikus színmű született, amely azonban Presser Gábor fantasztikusan eltalált zenéjének hála a mai napig az utóbbi évtizedek magyar zenés színházának kiemelkedően legjobb alkotása. A komáromiak teljesítményének objektív megítélését ugyanakkor óhatatlanul befolyásolja a Szolnokon futó, Szikora János rendezte változat szélsőséges érzelmek kisérte története (csak néhány, kiragadott momentum a ma is tartó polémiából: Koltai Tamás lesújtó kritikájára az ÉS-ben Esterházy Péter vette védelmébe az előadást; az idei Színházi Találkozón, Pécsett a közönségből verbúvált zsűri rendezői fődíjjal jutalmazta Szikorát). A szolnoki és a komáromi színrevitel mintha csak azt mintázná, mi mindenben térhet el egymástól egy mű adaptációja: ott (Szolnokon) a csillogás, a gazdag, pazar kivitelű – ugyanakkor végtelenül üres és talmi – díszlet és jelmez, itt (Komáromban) a szegénységből erényt kovácsoló ötletesség : a kevés, jelzésszerű díszletben kopott jelmezekben rendkívül sok mozgás, intenzív színpadi látvány-hatás. Mindkét színpad emeletes, ám amíg Szolnokon praktikus felvonó könnyíti a kényelmes fel-le mozgást Darvac Iván és Alföldi Róbert számára, addig a komáromiak – különösen a Mozartot kitűnően alakító Ollé Erik – kirohangálják a lelküket a rengeteg lépcsőn. A komáromi előadás legfőbb érdeme mégsem a szűkös anyagiakból táplálkozó ötletparádé (bár már önmagában ez sem tanulságok nélkül való), hanem az, ahogy Czalik József értelmezi a szereplők közötti érzelmi viszonyokat. Salieri zsigerből gyűlöli – nem Mozartot, de a Tehetséget, mondja Czalik, s ez azért megrendítő, mert hatalma van kiélni lelki devianciáját. Ugyanakkor nehogy már meg akarjunk hatódni az üldözött, mártír-Mozart láttán (netán vadóc zseni-ösztönlény-mivoltától) ! Ugyan, dehogy, Ollé mindenen és mindenkin gyermeki (?) ártetlansággal átgázolni képes, enyhén macsó-beütéses Mozartját csak a szerelmet a megmagyarázhatóság tartományán túl megélni tudó Constanze – Vincze Emőke f.h. remek alakításában – fogadhatja el.. Ez az irracionális összetartozás elementáris erővel működik Czalik rendezésében. A Szolnokon jelentés nélküli ketyereként szolgáló emeletes díszlet itt a szereplők mozgása révén értelmet nyer: a lent és a fent nem társadalmi elválasztottságot, gazdagság-szegénység ellentétét jelzi, hanem azt, hogy minden – jellem, érték, szerelem, kicsinyes féltékenység és gyilkos bosszúvágy - mindenbe átjátszható, sehol sem lehet elrejtőzni a sors elől, nincs elkülönülés nemes és ordas érzelmek, magánélet és királyi udvar között. Jó és rossz együtt, egy helyszínen, szimbiózisben létezik, s ezek bármikor betörhetnek egymás intim szférájába is. Még a tárgyak is alkalmazkodnak ehhez a bűnben és széthullásban egységesülő világképhez : az ormótlan zongora hol Mozarthoz tartozik, hol a királyi fogadás szervíz-asztala, hol mocskos szerelmi légyott bujaságra csábító nászágya, hogy végül Mozart koporsójaként funkcionáljon. Minden és mindenki ki- és lecserélhető, mindent és mindenkit ki lehet használni és el lehet pusztítani, mondja az előadás, és ebben a koncepcióban fénylik fel igazán Constanza értelmezése, aki e mérhetetlen mocsok-áradatnak ellenszegülve fel meri és tudja vállalni Mozartot.

Kornis Mihály Hallelujája a fesztivál Nagy Bukása volt. Döbbenetes volt látni, hogyan « múlt el a történelem » szinte észrevétlenül a megszületésekor majdhogynem a reveláció erejével ható dráma. Hiába, sic transit gloria mundi. Ha igaz, hogy egy remekmű arról ismerszik meg, hogy miden kornak új és új arcát tudja megmutatni, hogy mindig az őt ferlfedező kor aktuális kérdéseire képes válaszolni, akkor Kornis darabja talán a rendszerváltás viharainak következtében, talán másért, de bizony jól megérdemelt, polcmélyi porosodásra ítélt, örök álomba szunnyadt. Kár volt Tasnádi Csabának és a Nyíregyházi színház lelkes csapatának megzavarnia ez álmot. Az előadás egyetlen pillanatra sem volt képes a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveknek akér csak a hangulatát is megidéznie. Ha valaki a nyögvenyelős dramaturgiával – zuhanyozásos keretjáték közben emlékszik hősünk saját és korosztálya múltjára - felidézett, igencsak sematikus-közhelyes képsorozatból szeretné valaki megérteni, miben és hogyan éltünk mi itt az említett mintegy harminc évben, bizony csak arra a követkleztetésre juthta, higy csupa idióta, bornírt alak randalírozott egy tébolyult cirkuszban (ami persze történelmünknek egy teljességgel elfogadható értelmezése lehet, csak éppen ezt meg kell írni, jellemekben, szituációkban ábrázolni, egyáltalán, színművé kellett volna formálni). Most látszik csak igazán, hogy a nyolcvanas években Kornis gondolatai nem esztétikai értékükkel, de szokatlan szókimondásukkal, a konvencionális beszédtéma-határok színpadi áthágásával hatottak. Hálátlan dolog lenne most a mélységes unalomba és érdektelenségbe süppedt előadás szereplőit elmarasztalni akudarcért. Ők jobb ügyhöz méltó buzgalommal és hittel teszik a dolgukat, s például Hetey Lászlónak, Pregitzer Fruzsinának, de Horváth László Attilának is vannak olyan színpadi pillanatai, amelyek során felvillan valami egy színházi est vágyott élményéből.

A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház egyik korábbi nagy sikerét, Ödön von Horváth Kasimir és Karolineját hozta a fesztiválra (megérdemelten díjat is nyert vele). Bocsárdi László színpada egyszerre idézi fel egy Liliom-szerű vurstli, egy sörmámoros oktoberfest és egy cirkusz hangulatát. Az ingoványosan hullámzó hármas út fölé boruló, hírdetési szövegektől borított égbolt és falrendszer mintha csak folyaamatosan egyre összébb és összébb zárulna a kispolgári lét hazug kliséiből kitörni vágyó szerelmespár (Pélffy Tibor és Diószegi Imola) körül. A kölcsönös árulások és hazugságok egy illúzióktól megfosztott világba, a pusztulás, vagy ami még szörnyűbb, az ebbe a minden szépet tönkretevő, korrupt társadalomba való beolvadásba vezetik hőseinket. Bocsárdi rendezéseinek – például a Don Juannak, vagy az Alkésztisznek – lefegyverző sajátja a kristálytiszta gondolkodás, a szerepek és élethelyzetek nagyon egyszerű, pontos és persze felmutatása, kijátszása. Színészeit jól láthatóan óvja minden szélsőséges indulattól, inkább rezignált figyelemmel vezeti rá őket életük reménytelenségére, álmaik hiábavalóságára. Az égbolt alatt lassan elúszó Zeppelint vágyódó sóhajjal kísérő Karoline mintha csak a sosemvolt boldogság elérhetetlen kék madarát kutatná távolba vesző, egyre reményevesztettebb tekintettel. Bocsárdi rendezése ezzel a minden jelenetbe beépített fanyar reménytelenség-életérzéssel teremti meg az olvasva – megvallom – egyáltalán nem remekmű-gyanús darab remek, a groteszkből a tragédiába folytonosan átjátszó hangulatát.

Michael Mackenzie női Robinson-története, az Előhívás két remek színésznő jutalomjátéka. Az erdei tisztás sarából, fonnyadt avar- és gyökérágyából kiráncigált, beszélni és egyáltalán, kommunikálni képtelen amorf lényt az úriasszony (a Madame) úgymond felemeli, emberré neveli. E sablonok és romantika-szirupok fenyegette alapötletből a kanadai szerző nyers, időnként kifejezetten brutális drámát írt. S hiába az elkerülhetetlen toposz-tanulság (emberré válni nem feltétlenül jó, de aki egyszer embernek született, az éljen is emberként, bármilyen fájdalmas-rettenetekkel is) Bérczes László rendezése nem engedi Dzsungel könyvés mesévé szelídülni a történetet. Inkább sok ötlettel, iróniával és finoman adagolt távolságtartással a kibontható lényegre, az emberi viszonyok sokféleségére – álságosságára és őszinteségére, durvaságára és megható szeretetteliségére – helyezi a hangsúlyt. A súgó-kellékes ( !) (Tóth Péter bájosan esetlen, őszinte nem-alakításában), a kíváló zongorista (Faragó Béla) – valamint időnként a rendező - váratlan ötlettől indíttatott beemelése a színpadi játékba ízléssel kezelt megoldás, mentes az egyébként kínálkozó, olcsó és hatásvadász néző-alkotó összekacsintástól. Szabó Márta remek alakítása a harsányság és a elszürkítő visszafogottság között egyensúlyoz. Mindkét szélsőségre bőven nyílna pedig lehetőség, hiszen csupa hálás, színészi poén a szerep : például az artikulálatlan szótag-makogástól eljutni az értelmes beszédig, vagy az emberi ruhadarabokkal való ismerkedés tálcán kínálja az – itt szerencsére ki nem játszott - komédia-pillanatokat. A díszlet (Paseczki Zsolt) arénát idéz – érdekes, már megint (mint a Kék,kék, kék...-ben ; úgy tűnik, a Bárka jelenlegi előadásaiban valahol mindig ott kell lennie a küzdőtérnek, az emberi viszonyoknak mint cirkuszi, vagy gladiátor-porondon megjelenítendő harcnak való ábrázolásának. Lehet, hogy ez a radikális megújulási kényszer egyik önvallomásos velejárója ? De ez lehet persze egyszerű véletlen is – mindenesetre jól működő, az előadásokat élménnyé emelő díszleteket lehet látni a Bárka arénáiban (a Kék,kék, kék... sikerületlenségének nem a színpadkép az oka). Spolarics Andrea lubickol a Madame sokszínű szerepében. Rengeteg szövege van, szépen és érthetően beszél, mindvégig bírja lélekjelenléttel az olykor igen kényes pillanatokban sorra kerülő félréket is. Ő aztán nem habozik csillogni, nagyasszonyoskodni, egyáltalán nem takarékoskodik színészi tudása minden elemének felvonultatásával : hangulati hullámzásai éppoly hitelesek, mint időnként szertelen, máskor előkelően modoros mozdulatai, hanghordozása. Ugyanakkor nem él vissza az abszolút főszerep nyújtotta lehetőségekkel, partnere minden rezdülésére figyel ; igazi összjáték eredménye ez a nagyon jó előadás.

A kaposváriak Mennyországa, Árni Ibsen csiki-csuki skizofrén komédiája nagyon poénos mű : egy felvonás bent, egy felvonás kint, a bentet és a kintet külön rendező jegyzi, az egész egy nagy házibuli, klassz. A baj csak az, hogy hiába a jól érzékelhető dramaturgiai munka (Merényi Anna és Ruttkay Zsófia próbálták játszhatóvá formálni az alapötletre korlátozódó szöveget), az eredeti mű megíratlanságait nem lehetett menteni. Jellemábrázolás semmi, egy átlagos házibuli közhelyei izlandi couleur localelal tálalva : ennyi. Kevés, nagyon kevés. Kaposvár fiatal és szokás szerint nagyon tehetséges gárdája (Kocsis Pál, Fekete Katalin, Végh Zsolt, Urbanovics Krisztina, Nagy Viktor és Német Mónika) igyekszik, mindent megcsinál, amit csak lehet, még a ritmust is jól tartják a kint és a bentek egymásbajátszása - nagyjából – zökkenőmentesen működik (ami nem kis teljesítmény), de ettől még nem lesz jó a dráma. Pedig az ötlet tényleg nem érdektelen, sokkal több van benne, mint amit a szerző kihozott belőle. Keszég László és Réthly Attila már többször bizonyítottak, így nem szükséges mentegetni a szerintem menthetetlen. Ez most nem sikerült, de amint azt több helyen is elmondták azóta, folytatni akarják a közös rendezéseket, mert fantáziát látnak benne. Egyetértek, kiváncsian várom a következő, remélhetőleg színművel is alátámasztott kísérletüket.