Nincs ezzel a Billy gyerekkel semmi baj. Kicsit csámpás, sőt kacskalábú az istenadta, meg az egyik keze nyomorékra sikeredett. No jó, persze kicsit lökött is, és hát, istenem, szereti bámulni a teheneket (hazafelé jövet, a Darcy sövényén üldögélve). Nem olyan nagy baj ez. Mert hiszen furcsaságban sokan kelhetnének versenyre Billyvel itt, az ír Inishmaan leírhatatlanul sivár, ugyanakkor hidegségében is magával ragadó szigetén (Gothár Péter helyszínen készített fotói megtekinthetők a Radnóti Színház előcsarnokában). Itt van rögtön a két vénasszony (Kate és Eileen), az árván maradt Billy nevelői, talán nagynénjei is, ki tudja: Kate különös vonzalmat érez – állítása szerint kizárólag válsághelyzetekben – a kövekkel való társalgás iránt, míg Eileent gyengéd szálak fűzik az édes cukorkákhoz (fripli-frapli!, nyam-nyam!), míg mozdulatai láttán, szavai és hanghordozása hallatán bármely szakorvos hosszú tartózkodásra utalná be egy csendes, de jól őrzött gyógyító intézménybe. Aztán itt van az inishmanni CNN, Johnnypateenmike, aki mindenütt ott van, ahol történik valami rendkívüli horderejű (például: egy liba belecsípett a szomszéd macskájának a farkába). Hozza-viszi – csekély fizetségért (csak több borsókonzerv már ne legyen, ha szabad kérni) – a híreket. Az ő Mamusa legalább kilencven éves, éktelenül randa és iszik, mint a kefekötő, de az istennek sem képes a sírba részegedni. Végül nem maradhat ki e számbavételből Helen, a tramplinak öltözve is szép, enyhén ütődött, mocskos szájú, szerelemre éhes kamaszlány. Ellenpontul ott van az orvos, aki rezignáltan jár-kel e bomlott személyiségek panoptikumának beillő szigeten, meg Bobby, a csónakos. Bartley, Helen kisöccse a jövőt lenne hivatott jelezni; no, legyen elég annyi, hogy nem sok jót ígér ő sem.

Martin McDonagh aktuális sztárdarabjának műfaját nem egyszerű meghatározni. Időnként Ionescu-i groteszknek hat (a két öregasszony tőmondatos „beszélgetései"), máskor színtiszta komédiának (a Mammy jelenetei), olykor melodráma (Bobby története tüdőbajban meghalt feleségéről), megint máskor felsejlik még a tragédia is (Billy amerikai megaláztatása, hazudott-valóságos tüdőbaja, szülei halálának körülményei); majdhogynem minden jelenet új műfajt villant fel. Talán éppen ebben van a darab varázsa. Merthogy ha még nem említettem volna, A kripli 1996-os megírása óta sztárdarab a világ minden táján, versengenek előadásáért New Yorktól Bukarestig. Jó darab, bár vannak hibái, többek között Billy szülei halálának többféle variációban való felemlegetése feleslegesen terheli meg a második felvonást, de Helen naivitása, primitívsége is elveszíti hitelét a filmforgató-csoporttal való afférjai ismertetésekor. De az egész mint színházi produktum remekül működik (kicsit úgy, mint az elmúlt évek másik sztárszerzőjének, Yasmina Rezának a Művészete, amellyel szintén vannak bajok, mégis nagyon „működik"). A Radnóti Színház kitűnő érzékkel nyúlt a műhöz: a hosszú sikerszéria megjóslásához nem kell vátészi előrelátás. Morcsányi Géza dramaturgként feszes, jól egymáshoz illeszkedő jelenetekké szerkesztette a szöveget, Kovács Andrea jellemeket pontosan rögzítő ruhái a szürke különböző árnyalataival játszanak, s ott, ahol feketébe fordulnak, a tragikum sohasem hivalkodó árnyalatai is képbe fogalmazódnak.

Gothár Péter jegyzi nemcsak a rendezést, de a díszletet is. A piszkos-fehér (már-már szürke), mozgatható, puha falak fojtogatóan szúk szoba-, illetve boltbelsőt zárnak magukba. Bútor szinte semmi, kényelmetlen, a vénasszonyoknak szándékoltan idétlen sámlik szolgálnak ülőalkalmatosságul, a bolti „polcrendszer" ronda rácsos tákolmány, egyáltalán minden olyan alkalmatlan, élhetetlen. De amikor kitágul a tér, s a szabadba érünk, ott sem jobb: vízben tocsognak hőseink, de nem idilli tengerpart sejlik fel a szín mélyén, hanem a komoran fenyegető, fekete, az égbolttal összeérni tűnő végtelen. Köveken botladozik-csúszkál, aki Bobbybaba csónakjához igyekszik, hogy azután itt, a tenger és szárazföld határán dőljön el kinek-kinek sorsa.

Gothár fanyar humorral, sok ötlettel, a tőle megszokott filmes módszerek színpadiakkal való vegyítésével rendez. Éles karakterek sorjáznak egymás mellett, s ami a fentebb leírt drámaszerkezetben a legnehezebb, az egységes játékstílus magas színvonalú megvalósításának lehetünk tanúi. A remekül kitalált szerepekben élvezettel lubickolnak a színészek. Nehéz kiemelni bárkit is az egyenletesen magas színvonalon, nem utolsósorban pedig kerülni tudják a komikum kínálta olcsó hatásokat. Különösen a két öregasszony (Csomós Mari és Schell Judit) jelenetei csábíthatnának a komédiázásra. Csomós Mari rebbenő pillantásokkal, kis vállrándításokkal, egészen egyszerű eszközökkel vall arról a világról, ahol a primitív indulatokon és a Billy iránti féltő szereteten kívül semminek nincs helye. Schell Juditról eddig is tudható volt, mennyire jó színésznő, ma már előadások épülnek rá (például a Mirandolina, vagy legújabban Hauptmann Patkányokja), s az évek során a társulat meghatározó egyéniségévé vált. A kripliben először is leírhatatlanul (mégsem felismerhetetlenül!) elcsúfítva, irdatlan ruhatömegben, kendő alól előkunkorodó ősz fürtökkel, helyes kis bajuszkával lép elénk, s a legnagyobb csoda, hogy ezzel a külsővel megáldva képes faarccal, a bohóckodás leghalványabb szándéka nélkül megjeleníteni a zsörtölődő, nővérénél sokkal erősebb egyéniségű gazdasszonyt. Az ő alakításában valami meg nem írt, sötét titkokat rejtő múlt is felvillanni látszik a Billyn majomszeretettel csüngő, nővéréhez és borzasztó boltjához ragaszkodó öregasszonyban. Nagy alakítás. Kulka János Johnnypateen hálás szerepét nagyon jól oldja meg. Gátlástalan Inishmann-i paparazzo, aki mindent megtesz, hogy hozzájusson szellemi táplálékához, a hírhez. Felháborodottan követel, ha kell, leskelődik, hallgatózik, csal, lop, hazudik, vagyis ideálisan mohó hírgyáros. Ugyanakkor mélyen érző ember is, akiről egyszercsak – mi tagadás, igazán váratlanul… - kiderül, hogy döntő szerepe volt egykor a nyomorék csecsemő, Billy tengerből való kimentésében. Szombathy Gyula a kilencvenen túli, iszákos Mamus kirobbanóan komikus maszkjában dicséretes önfegyelemmel áll ellen az olcsó megoldásoknak, s hiába a közönség kitörni készülő nevetése, teljes komolysággal simul az előadás egységes játékstílusába. Csankó Zoltán (Orvos) és Schneider Zoltán (Bobby-baba) egy tömbből faragott, a komikumot minden megszólalásukkal ellenpontozó jelenléte teszi teljessé a jól működő műfaji kavalkádot.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban szólni kell Varró Dániel fordításáról. Néha az az érzése ezt az egyszerre magasztos és ordenáré, balladai képekben gazdag és csatornamélyből táplálkozó mondatokat hallgatva, hogy önmagában is elvinné az előadást, még akkor is, ha a dráma önmagában nem is lenne jó. Veszélyesen jó szöveg ez, csábíthatna a könnyed, poénra kihegyezett rendezésre, színészi játékra. Középpontja, minden játék kiindulópontja ez a remekül megtalált, nagyon sok invencióval, ihletetten megszületett fordítás. Ritka szép színházi pillanat ez: egymásra talált dráma, szöveg, rendezés és színészi játék. A Radnóti Színház társulata a McDonagh-Varró-Gothár hármas vezetésével kiemelkedően jó előadást készített.