A polis zajos világa úgy viszonyul az oikos melegéhez mint a közszféra a védett magánterülethez. A magánszféra ebben a lehatárolt, területileg kizárólagosan kontrollált térben ismerhető fel leginkább. Ezért fejezi ki olyan jól a kapuzárás, a levélre ragasztott pecsét az elhatárolódás igényét. Bár sokkal kevesebbet tudunk a magánélet történetéről, mint a közéletéről, annyi azonban bizonyos, hogy a magánszféra sajtó előtti történetét a pletykákkal, rágalmakkal, hallgatózókkal szembeni harc jellemezte. A sajtóban közzétett információ, a megfigyelés kifinomultabb és láthatatlan eszközei, az internetről letöltött oldalakból mások által titokban kialakítható személyiségkép azonban mostanra, úgy tűnik, újraírja a magánszféra védhető határainak képét. A magánszféra nem csak az emberi kapcsolatokat, az intimitást - ez leginkább a német Intimsphäre-nek felel meg -, a képmást, a nevet, az önazonosságot jelölheti, de a kommunikáció és a gondolatformálás szent pillanatait, helyeit is összekapcsolja egymással. Utal arra az igényre is, hogy az ember maga befolyásolhassa az életéről, testéről, egészségéről, gondolatairól szóló információkat, és mindezekhez való külső hozzáférést. Fontos, hogy bizonyos kényes információkat az ember saját érdekében visszatarthasson. (Jól fejezi ki ezt az olasz diritto alla riservatezza). Persze vannak, akik azzal érvelnek, hogy az ilyenfajta információ-visszatartás nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy mások véleményét magunkról jó irányba manipuláljuk, ezért Richard Posner szerint a “privacy” nem is tartozik a morális jogok közé.

A gondolatérlelés fázisait a kívánatos végeredmény érdekében kell védelemben részesíteni. A barátság, házastársi kapcsolat, a szülő-gyermek viszony, de még a várandósság indőszaka is olyan titkokat hordoz, amelyek védelemre érdemesek. Különös, hogy bár a magánszféra régen túlnőtt már a magánterület kizárólagosan fizikaiként értelmezhető határain, a jog sok helyütt máig is archaikus és férfias jegyeket hordoz magán. Így feltűnő, hogy a leragasztott “levél”, a (már kivívott) “jóhírnév”, “magánlak” érdemel védelmet, az adatvédelem (szerencsére) virágzik, miközben a női testi-lelki integritás megőrzése eddig alig kapott valami figyelemet, például a szexuális zaklatásokkal, erőszakkal, bántalmazással szembeni fellépés területén vagy a terhességmegszakítással kapcsolatos “konzultációs” eljárások során.

A magánszféra határai szinte állandó változásban vannak. Aki egy kicsit is belekóstolt az amerikai jogirodalomba, tudhatja, hogy a magánszféra tulajdontól leváló jogi értelmezésének kibontakozását a telefonbeszélgetések intimitása körül kialakult jogesetek lendítették fel. A mobiltelefonok korában úgy tűnik: sokan a dinamikus életritmus érdekében készek feláldozni ezt az intimitást, s titkaikat egymásra licitálva kiáltják a világba. Igaz, annak idején sem az emberi jogi aktivisták szélesítették a védett és elismert magánszféra határait, hanem a kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetői. Például az alkoholcsempész Olmstead, a illegális fogadásokat bonyolító Katz és még sokan mások, akik a rendőrség titkos lehallgatási módszereit sérelmezték. Kétes tevékenységüktől függetlenül mégis fontos szerepet játszottak abban, hogy a magánszféra jogi védettsége kialakulhasson. Kezdetben a magántulajdonhoz, és ezáltal valamilyen fizikai térhez kötődő magánszféra azonban lényeges átalakulásokon ment át. Persze ahhoz, hogy a hagyományos tulajdon védelméhez tapadó személyiségvédelem önálló arculatot nyerjen szükség volt arra is, hogy két neves jogász magánéleti szabadságát is megtépázza a sajtó. Charles Warren és Louis Brandeis 1890-ben talán nem álltak volna elő olyan nyomós érvekkel az absztrakt magánéleti szabadság mellett, ha családtagjaikat nem feketíti be a sajtó. Több mint hetven évbe tellett, hogy a Katz-ügyben Stewart bíró végül elismerje: a nyilvános telefonfülkéből folytatott beszélgetés is lehet “alkotmányosan védett magánszféra”. A házastársi kapcsolat intimitásának jogi elismerése a fogamzásgátlással kapcsolatos Griswold-esetben történt, bár máig kifogásolható módon. Azóta a védett magánszféra túlterjeszkedett az otthon kapuin; a testi intimitás és az integritás igénye közkórházban is méltányolandó joggá lett, a gondolatok, személyes információk pedig még a világhálón is a magánszféra védelmét kell hogy élvezzék.

A magánélet védeleme, széles körű elismertsége ellenére azonban még mindig nehezen kap megfelelő rangot az emberi jogok, vagy akár az alapjogok katalógusában. Az idegenkedést csak fokozza, hogy a fizikai tér lehatárolása ma már végképp nem jelenti a magánszféra személyes kontrollálhatóságát. A magántitkok “feltöréséhez” nem kell magánlaksértést elkövetni, hiszen anélkül is játszva megtudható ki merre járt, mit vásárolt, hol szállt meg. Magánéletünkről akarva-akaratlan mindenütt árulkodó nyomot hagyunk hátra. A magánszféra határai is kétségessé váltak, hiszen nem könnyű átlátni, hogy védett személyiségképünkből mikor, mit árultunk el.