A debreceni Nagyerdő fái jártak még az eszemben, amikor a Nyugati pályaudvarra megérkezvén belevágtam a sárga fényű hatodik kerületi estébe. A nap emlékeinek mélázó felidézéséből száguldó motor dübörgése rázott fel. Nem, nem kaszkadőr showra készülnek, egyszerűen csak egy fiatal motoros szántja az utat mintegy száz km/óra sebességgel. A Podmaniczky utca sarkán egy kerékre vált, s égbe emelkedik a motor eleje. Valahol lenyűgöző a látvány. Egy motocross versenyen bizonyára díjat kapott volna a teljesítményért, csak hát ez itt egy város közepe.

Nem véletlen, hogy mostanában, egy-egy pesti utcához érve az emberben egyre gyakrabban tódulnak elő furcsa emlékek. Olyanok például, hogy: itt ütötte el az autó Halász Juditot, itt lőtte le a Trabantos a kamionsofőrt, itt késelték meg a lassan haladó középkorú férfit, s itt verték be Xantus Barbara orrát egy rossz beállásért.

Amikor az élethez és emberi méltósághoz való jogot egyetemi tanagyagként tanítják (mi tagadás én is ezt teszem) az emberi reprodukció körüli és az életvégi döntések dilemmáira gondolunk. Tessék csak felütni Dworkin "Life's Dominion" című könyvét, melyben az élet határainak dilemmája az abortusz és eutanázia-problematikában összpontosul. Na jó, vegyük még ide Francis Fukuyama "Posthuman" jövőt ízlelgető könyvét is, amely bepillantást enged jelenkorunk biotechnológiai forradalmának emberi létünkre gyakorolt következményeibe.

Kezdő jogászként soha nem gondoltam volna, hogy egyszer Magyarországon az élethatárok és az emberi gének titkainak fürkészése helyett olyan primer életvédelmi törekvések szószólója leszek, amelyekre a magamfajta jogvédő leginkább háborús területeken, rendkívüli állapotok, és természeti katasztrófák idején vállalkozik. Aktuálissá vált legalapvetőbb emberi jogaink: az élet és emberi méltóság értelmezése, ám nem csak az erkölcsileg bonyolult "életszéli" döntésekben, hanem az érezni képes, "két lábon járó" ember legelemibb létfeltételeinek, életének és testi épségének védelmében.

Hadd oszlassak el egy könnyen adódó félreértést: itt és most, szeretném magam megkülönböztetni olyan, magukat életvédőnek tituláló aktivistáktól, akiket elsősorban a magzatok és embriók feletti rendelkezés aggaszt, de nem igazán viselik szívükön a két lábon járó kifejlett példányok sorsát. Véleményem szerint a két dolog nagyon is összefügg egymással. Hiába védjük a magzatot, ha anyját közlekedési figyelmetlenkedésért lelőhetik, vagy egy akciót meghirdető bevásárló központban, a sorban állás közben bántalmazhatják, meccsen és szórakozóhelyen pedig könnyen eltalálhatja egy "viperával" rámért ütés. Az, hogy egy terhes nő öngyilkossági szándékára oda sem figyelünk, szinte bagatell ügynek számít az eddigiek után. Ugyanolyan szemforgatás ezt a közönyösséget életvédelemnek nevezni, mint a XVIII. századi Conciergerie-ben várakozó várandós asszonyok magzatainak védelmét, kiknek anyját a szülés után szemrebbenés nélkül küldték a gillotin alá. Mai nyelven megfogalmazva: nem életvédő, aki azt hiszi, hogy az állatvédelem égisze alatt embert ölhet, vagy, életvédelem ürügyén az abortuszt végző orvost legyilkolhatja.

Sajnálatos módon mi sem aktuálisabb most e hazában, mint a "két lábon járó" emberek életvédelme. A móri áldozatok erőszakkultúránk mártírjai is, és nemcsak eszelős mészárosaik prédái. Ugyanis nem "egyszerű" bankrabló az, aki nyitvatartási időben eleve maszk nélkül érkezik egy bankfiókba. Úgy tűnik, az élet minimális figyelembe vétele sem játszott szerepet a cselekmény eltervezésében.

Az erőszakos halál az ötödik vezető halál-ok a magyar mortalitási statisztikában. A megrokkantak, súlyos sérültek száma pedig sokszorosa az elhunytakénak. A balesetek és a bűncselekmények halottjai, sérültjei mellett az áldozatok száma a gépjárműs önbíráskodás révén is nő. A szemünk előtt kibontakozó agresszivitás-kultuszban észrevétlenül alakultak ki azok a kegyetlen fantomtörvények, amelyek az önkényesen megállapított elkövetési magatartásokhoz a magyar fantomjog történetében eddig ismeretlen szankciórendszert kapcsoltak.

Ezen íratlan szabályok szerint Magyarországon a közlekedés lassításáért jár a legszigorúbb büntetés: azonnali fizikai megtorlás, kirívó lassúság esetében pedig "halálbüntetés szabható ki". A "büntetést" a helyszínen bírósági eljárás nélkül maga a "sértett" (azaz a lassítástól szenvedő fél) szabja ki, feltéve persze, hogy nem hagyta otthon a lőfegyverét. Ha mégis e nélkül indult volna útnak, egy éles kés is megteszi ilyenkor, de komoly hátránya e módszernek, hogy az "ítéletvégrehajtó" sértettnek ki kell kászálódnia a kocsiból, ezáltal újabb értékes perceket veszít a forgalomból. A megkéselés helyett, mint pl. Xantus Barbara által pár percre feltartóztatott autós-sértett által alkalmazott szankció, megteszi az erős orrba vágás is. Ez leginkább jó időben, letekert üveg mellett alkalmazható enyhébb "büntetés". E büntetéshez "mellékbüntetésként" csatlakozik a cserbenhagyás vagy a segítségnyújtás elmulasztása, azaz a vérző sérült tetthelyen hagyása. A kiszabható "legenyhébb büntetés" a kocsirugdosás. Ehhez az álló állapot a legalkalmasabb, vagy rükvercből gyorsan előre erős gáz adagolása mellett kivitelezett ún. ugrasztás. Ez utóbbi büntetés alkalmas a közlekedési hierarchia jobbágyai, azaz gyalogosai számára a gyalogátkelőn engedély nélkül való áthaladástól való elrettentésre is.

Visszatérve a joguralom (rule of law) éteri szférájába a közlekedés leginkább működő kontrollja a közterület-felügyelet, ahol példás büntetést rónak egy gyermeküléses autó pár percig tartó rossz parkolásáért.

A közlekedési szabályokról és ezek kikényszerítési problémáiról eszembe jutott egy Budapestre látogató holland tanárkollégám naiv kérdése. Az egyetemre beérkezvén még percekig a budapesti közlekedési élmény hatása alatt állt. Első megszólalásában azt tudakolta, mikor lesznek már "EU-konform" közlekedési szabályok Magyarországon. Én persze megkérdeztem: miből gondolja, hogy nálunk mások a szabályok? - Náluk, világosított fel, a zebrán elsőbbsége van a gyalogosnak, itt meg úgy tűnik, ez nem így van. Igaz az is, hogy Hollandiában a biciklisnek mindig igaza van. Egész egyszerűen azért, mert a közlekedés e "puhatestű" résztvevője (elnézést a kifejezésért, a budapesti közlekedési szlengből idéztem) még egy koccanásban is az életét, testi épségét reszkírozza. Az élet és a testi épség: csakis ezek a fő szempontok a közlekedési bűncselekmények súlyossági skáláján.

Közlekedési szokásjogunkról nemzetközi összehasonlításban is megállapítható, hogy mindössze néhány év leforgása alatt egy erőszak-kultúra honosodott meg. Mintha visszafelé száguldanánk a civilizációs sztrádán, és mások legalapvetőbb emberi tiszteletét minden kanyarban készek vagyunk feláldozni egy félperces előnyért. "Ez másutt is így van, hiszen ezek a gyenge állam, erős magánököl természetes velejárói" – mondanák sokan. Ha ez igaz lenne, akkor csak reménykedhetnénk abban, hogy a bankfiókból még a lövöldözés előtt elsurranhatunk, s szorítsunk azért, hogy a mellettünk haladó autós felejtse otthon a pisztolyát azon a napon, amikor a közlekedésben éppen figyelmetlenkedünk.