A jövő generációk jogvédelmének eszméje a környezetvédelemi szabályok megszületésének idejére esik. A máltai Arvid Pardo már 1976-ban fellépett a tengerfenék kincseinek kiaknázása ellen. Később a Riói Deklarációban, a Biológiai Sokféleségről Szóló Nemzetközi Egyezményben illetve a Klímaváltozásokról Szóló Nemzetközi Egyezményben tovább csiszolódott a nemzedékek közötti szolidaritás fogalma. Ezek a dokumentumok főként azt szorgalmazták: gondoskodjunk arról, hogy élhető környezetet hagyjunk hátra az utánunk következő generációk számára is. E folyamat betetőzése, hogy az UNESCO 1997-ben a jövő generációi iránti felelősségről fogalmazott meg deklarációt.

A környezetvédelem kétségkívül nemes cél, törekvéseivel én sem kívánok vitatkozni. Csupán egy kérdőjelet szeretnék tenni az olyan állítások után, amelyek a környezetet törékenynek és változónak, míg az azt átalakító embert stabilnak és autonómnak mutatják be. Álláspontom szerint e kérdésben az ezredforduló biotechnológiai és genetikai kutatásai új helyzetet teremtettek. Az ember már nemcsak környezetét alakítja át folyamatosan, de tudományos ambíciói és innovatív késztetései egyre inkább a homo sapiensre magára is kiterjednek. Az Emberi Génkészlet megismerése révén a jelenben folyó vizsgálatok egy későbbi generáció egészségi ellátásának körvonalait sejtetik. Ennek távlati hatásait, előnyeit és hátrányait egyelőre csak találgathatjuk.

A kihalóban lévő óriáspandát, a szibériai tigrist, a levegő tisztaságát és az erdőket védeni már csak azért is kötelességünk, mert e jogalanyisággal nem rendelkező élő környezetnek bizonyos mértékig képviselői is vagyunk. Ezen túlmenően pedig a jövő nemzedékeink természetes életfeltételeit is biztosítanunk kell. Szerepünk, felelősségünk a környezetvédelemben elvitathatatlan tehát. De míg a környezetünket féltjük a változásoktól, az ember maga számára a gyógykezelések sokaságát, az elérhető életkor kitolását, az öregedés lelassítását, a fogyatékosság leküzdését kívánja. Mindezt kívánjuk és tesszük csalhatatlan autonóm döntéseinkben bízva.

A XX. század hatvanas éveitől kezdve az ember autonóm döntési jogáért harcolt az őt érintő orvosbiológiai beavatkozások terén: követelte, hogy ő dönthessen kezelése, ennek megszüntetése vagy mikéntje tekintetében. Kért és kapott is döntési jogot. Most azonban egy olyan mérföldkőhöz érkeztünk, ahol olyan döntések is a kezünkbe kerültek, amelyek nemcsak bennünket, de a jövő generáció autonómiáját is befolyásolják. Az egyelőre elenyésző társadalmi hatásúnak tűnő egyéni döntések-például az ultrahangos prenatális vizsgálat, a genetikai indítékú abortusz, az embriószelekció, spermiumszelekció, a génterápia, a genetikai teszt, a szűrés, a teljes genetikai profil meghatározása-eredménye több, utánunk következő generációra is komoly hatással lehet.

Azt is mondhatnánk, hogy ily módon tervezhetőek és egyéniesíthetőek lesznek az egészségügyi ellátások, nem kívánt gyermekek helyett kívánt, sőt megtervezett gyermekek születnek majd egyre nagyobb számban. Félő azonban, hogy az egyéni genetikai átláthatóság révén csökkenhet a biztosítási szolidaritás, és az egyén magánéleti szférája újabb megerősítésre szorul. Ugyan mivel bírható rá egy súlyos, nagy költségű betegség esélye szempontjából alacsonyabb genetikai kockázatú réteg a magasabb biztosítási díj fizetésére?

Vajon nem a jövő generáció autonómiáját szűkítjük azáltal, hogy különösebb fenntartások nélkül válunk géndonorokká vagy esetleg az elkövetkezendő generáció genetikai tulajdonságait igyekszünk befolyásolni embrió-diagnosztika révén?

Ezzel ugyanis nemcsak a magunk, hanem jelentős mértékben a velünk genetikai kapcsolatban lévő későbbi leszármazóink mozgásterét is csökkentjük. Mi már eldöntöttük helyettük, hogy milyen feltételek között engedünk bepillantást fontos egészségügyi mutatóinkba, és esetleg más tulajdonságainkba. A mi tulajdonságainkból kiindulva pedig könnyen adódhat a következtetés egy utódgeneráció egészségügyi mutatóira.

Az emberi jogok területén az utódgenerációval szembeni felelősség eddig döntően a környezetvédelem területén merült csak fel. A környezet és ember harmonikus kapcsolatát azonban a környezetvédelmi és genetikai szabályok szorosabb kapcsolata révén is érdemes lenne átgondolni. 1997-ben az UNESCO az Emberi Génállományról és Emberi Jogokról szóló Egyetemes Nyilatkozata szerint az emberi génállomány szimbolikus értelemben az emberiség közös örökségét képezi.

Valóban, szemben mondjuk egy hagyományos vércukor vizsgálati lelettel, ma egy genetikai leletnek a vizsgált személyen kívüli más személyekre is hatása lehet, sőt azzal, hogy a vizsgált személy reprodukciós döntéseit is érinti, a következő generációra is kihat. (pld az egyik nem által örökölhető betegségek kizárása szelekció által). Ebben a dimenzióban szemlélve a dolgokat tehát egyáltalán nem mindegy, hogy egy géndonor, aki nemzeti méretekben gyűjtött genetikai adatokhoz szolgáltat személyes genetikai adatot, vajon miként dönt és milyen információkat tesz hozzáférhetővé.

Egyéni döntésként bizonytalan előjelzésekre nehéz hagyatkozni. A döntés előtt adható és hozzáférhető információk is meglehetősen korlátozottak. Képzeljük csak el, ha egy meddőségi kezelés előtt álló párnak most egyszerre döntésük transzgenerációs hatásaival is számot kellene vetniük. Mi lesz gyermekük és hátrahagyott embrióik sorsa? Meddőségük orvoslása hogyan hat majd unokáikra vagy esetleg azok gyermekeire? Vajon gyermekeik nem szorulnak-e majd szintén a reprodukcióban alkalmazott orvosi eljárásokra?

Ma egy szülésnél egyre többen arra gondolnak, hogy a köldökzsinórvér lefagyasztásával a gyermek számára hasznos őssejteket biztosítsanak. Teszik ezt sokan abban a reményben, hogy mire a gyógykezelés esedékessé válik, addigra az őssejtkutatások is oly annyira előrehaladnak, hogy a lefagyasztott őssejt felhasználásával biztosítható lesz a gyógykezelés. Ilyen értelemben a lefagyasztással az utódok kezelési lehetőségei növekedhetnek. E lépéssel egy bizonytalan jövőbeni kezelési esélyt vásárolnak meg a szülők előre.

Sietek leszögezni, hogy nem az emberi méltóságon nyugvó és nehezen kiharcolt egyéni önrendelkezés lebontásán munkálkodom. Csupán annak a bonyolult világnak körvonalai derengtek fel előttem, amelyben az ember képes lesz testi önrendelkezésén keresztül másokra is hatással bíró döntéseket hozni. Miként a környezet védelme esetében, itt is indokolt lehet a transzgenerációs dimenzió figyelembe vétele, még ha ez a döntések meghozatalát egyáltalán nem könnyíti majd meg.