Magyarországon komoly sikerekre számíthat az, aki a népességnövekedésére csodaszert kínál. A legutóbbi erre irányuló javaslat szerint támogatni kellene, hogy spermiumszelekció révén kiválasztható nemű gyermekek születhessenek - például olyan családokban, ahol már van két gyermek -, ezáltal növekednének a szülők gyermekvállalási ambíciói, és növekedne az élveszületés. A javaslatot a médiában osztatlan lelkesedés fogadta, hiszen a nemi szelekcióval kapcsolatos hazai média-vita lesöpört mindenféle etikai, filozófiai vagy emberi jogi okoskodást, mint a tudományos fejlődés kerékkötőit. Most mégis a technikai lehetőségek etikai vetületeit igyekszem néhány gondolat erejéig feltárni.
Bár a médiavitában a demográfia érvet sem vitatta senki, mégis nehéz elhinni, hogy a magyarországi népességszaporulat a nem kívánatos nemű gyermektől való félelem miatt lenne viszonylag alacsony. Eddig ezt egyetlen szociológiai felmérés sem mutatta ki. Népszaporítási célokból nőket mesterséges eljárások igénybevételére biztatni sérti, de legalábbis súrolja az emberi méltóság tiszteletét, és ellentétes a reprodukciós önrendelkezési jogok szellemével. Egy új egyéni reprodukciós szabadság igazolására pedig teljességgel alkalmatlan a demográfiai érv.
Bár a magyar vitában nem is mindig avatott demográfus szakemberek hangoztatták a népszaporítás „nemes” célzatát, azért érdemes elemezni a szex-szelekcióra vonatkozó és a szakemberek által megfogalmazott demográfiai érveket és ellenérveket. A szakirodalomban mintegy harminc évre tekint vissza nem megválasztása körül folyó vita. John Postgate 1973-ban a túlnépesedés ellenszereként ajánlotta a fiúk születésének támogatását, ami hosszú távon népességfogyáshoz vezet. Néhány feminista szakíró (pld. Marie Anne Warren) szerint viszont a nemek megválasztásának tiltása tovább ronthatja a nők helyzetét, míg a nem megválasztásával végre megszűnik a nemkívánatos lány státusza a családban.
Szintén demográfiai okokból, a népszaporodás csökkentését célzó családpolitika miatt Indiában, Koreában és Kínában a szülők a preferált egyetlen gyermek nemét befolyásolták oly módon, hogy leánycsecsemők abortuszára és meggyilkolására került sor tömegesen. E drasztikus intézkedések következtében erősen megváltozott a nemek aránya. Ismert, hogy 50 lány születésére kb. 53 fiú újszülött születése esik. Amartya Sen szerint Ázsiában azonban ma mintegy 100 millióval kevesebb nő él a nőket sújtó szelektív családpolitika miatt. Fukuyama ebből merészen arra következtet, hogy néhány évtized múlva minden ötödik házasulandó korban lévő ázsiai férfi pár nélkül marad majd.
Magyarországon az átlagos gyermekszám családonként 1,30 körül van. Ebből a számadatból is nyilvánvaló, hogy az alacsony népszaporulatért a nemi aránytalanságokat okolni legfeljebb csak retorikai fordulatként képzelhető el. Nálunk átlagosan 1000 férfira 1096 nő jut, de 14 éves kor betöltése előtt a fiúk száma még jelentősen nagyobb, mint a lányoké, 879 985 fiú és 837 258 ilyen korú kislány él az országban.
A fentiek alapján elmondható, hogy népszaporítási célzatból bevezetni a nem megválasztásnak szabadságát nemcsak emberi jogi nézőpontból aggályos, de nálunk népesedéspolitikai szempontból is meglehetősen kevés eséllyel kecsegtető vállalkozás. Marad tehát annak megítélése, hogy egyéni reprodukciós szabadságjogként milyen érvek és ellenérvek szólnak a szülők nem megválasztási joga mellett.
A nem terápiás célú nemi szelekció etikai vonatkozásain igenis érdemes eltöprengeni, mert ezt az eljárás azt a néhány éve kialakult etikai konszenzust rengeti meg, amely szerint ez idáig a reprodukciós eljárások pusztán terápiás használhatóságát engedélyezték, de következetesen elvetették ezen eljárások bármiféle egyéni preferenciára, szelekcióra való alkalmazását. Tehát az emberi jogok értelmezése szempontjából ismét mérföldkő előtt állunk, amelyet függetlenül attól, hogy átlépjük-e vagy sem, legalább érzékelnünk érdemes. Az etikai vita alatt persze nem az etikai vitát helyettesítő talkshow-kat értem, hiszen ezek aligha engedik meg a probléma körültekintő tárgyalását és ezért nem is jutnak messzebb az indulatos “szabad-e vagy sem” öt perces összecsapásán. Nálunk általában a “szabad” álláspont győz, ami önmagában nem baj, csak akkor, ha hiányos vagy téves információkon és az etikai gondolkodás teljes elvetésén alapul.
Az új eljárások etikai elemzés nélküli követelése mögött -véleményem szerint - keserű történelmi tapasztalatok is állnak. Az államszocializmus idején a jog nem biztosította az egyén számára az orvosi kezelésekkel kapcsolatos döntési és főként nem választási jogot, az embernek nem volt beleszólása saját gyógykezelésébe. Nem csoda hát, ha az emberek újonnan támadt autonóm jogaik csorbulását látják mindennemű etikai vitában. Pedig napjaink etikai kérdései a biomedicina területén cseppet sem könnyen értelmezhetőek és nem is a mindennapi tapasztalatra hagyatkoznak, mint például a műtét előtti tájékoztatás, a kezelés visszautasítása, vagy az eutanázia esetében. Az őssejt-kutatások, in vitro eljárások és a spermiumszelekció esetében az orvosi és tudományos álláspontok is gyakran ellentmondásosak, vagy folyamatosan változnak. A társadalomtudományi, etikai elemzések pedig éppen hogy csak megkezdődtek és elfogadottságuk a természettudományokéhoz képest jóval alacsonyabb.
Érdemes hát visszatekinteni arra, hogy miként is született meg az a szabály, amely elveti a nemi szelekció egészségügyi prevención kívüli alkalmazását Európában, és amelyet 16 ország támogat. A gyermekgyilkosságok, szelektív abortusz egyöntetű elutasítása után Európa nemet mondott az ún. mesterséges reprodukciós eljárásokban alkalmazott nemi szelekcióra is. Azaz, bár ma már több módszer is rendelkezésünkre áll a születendő gyermek nemének megválasztására, például úgy, hogy a házaspár számára kívánatosabb nemű embriót az anyaméhbe ültetik, mindezeket tiltja az Oviedói Egyezmény, amelyet 1997 óta 16 ország írt alá és eddig 15 ország ratifikált. Az egyezmény 14. cikke fogalmazza meg a nem megválasztásának tilalmát. E szerint a nem megválasztására csak akkor van lehetőség, ha ezzel a választással az egyik nemhez kötődő súlyos, örökletes betegség elkerülése a cél. Ez az eljárás többféle lehet, embriószelekció vagy spermiumszelekció. A jog tehát a nem terápiás célú válogatást tiltja, de, ha fennáll a terápiás indok, akkor nem határozza meg, hogy milyen módszerrel történjék a nem megválasztása. Magyarország a 2002. évi VI. törvénnyel ratifikálta az Egyezményt.
A részletesebb magyarázatokat tartalmazó dokumentumból az is kiderül, hogy valamennyi orvosi közreműködést tartalmazó reprodukciós eljárást ide kell érteni, így a művi inszeminációt is. A nemhez kötődő örökletes betegségek meghatározását viszont az adott tagországok maguk határozhatják meg, így például szakmai szervezetek, etikai bizottságok, vagy kifejezetten erre a célra felállított etikai bizottságok formájában.
Az Egyezmény megfogalmazása óta etikai szempontból kétségtelenül kevésbé aggályos eljárás is rendelkezésre áll, és ez nem az embrió kiszelektálása, hanem a spermium vizsgálata alapján kiválasztott nem. E technika ugyanis nem hoz létre beültetésre nem szánt embriókat, nem olt ki magzati életet sem, hanem a megtermékenyülés előtti időben választja meg a kívánatos nemet. Bár az Oviedói Egyezmény megfogalmazói valószínűleg nem erre az eljárásra gondoltak, a szövegezésből mégis egyértelmű, hogy ez az eljárás is tilos. Az embrió és magzatvédelmi szempontok hiánya miatt, -véleményem szerint- a spermiumszelekció esetében nem indokolt a kilátásba helyezett börtönbüntetés, ugyanakkor, a terápiás célú reprodukciós eljárásoktól eltérő módon kell szabályozni e beavatkozást.
Az eljárás ellen a nők jogai szempontjából felhozható, hogy ezzel ismét emelkedik a mesterséges reprodukciós eljárások igénybevételi köre, hiszen az inszemináció művi úton történik. Ha nem meddő párról van szó, akkor a nem megválasztása miatt tehát a nő egy orvosi eljárás alanya lesz, ami lehet, hogy biológiai szempontból nem jelentős különbség a természetes fogamzáshoz képest, de a női testi integritás, az intimitás és a szexualitás szempontjából (elsősorban a nő számára) mégis jelentős különbség.
A testvérek szempontjai is mérlegelésre érdemesek. Ha egy családban van már két azonos nemű gyermek, és a szülők csak akkor vállalkoznak egy újabb gyermekre, ha biztosítva látják, hogy eltérő nemű lesz, s ezért veszik igénybe az orvosi eljárást, a nagyobbacska gyermekek joggal éreznék úgy, hogy nemük nem kívánatos.
Ha az eljárás után mégis azonos nemű gyermek születik, hiszen az eljárás hozzávetőlegesen 80 százalékos valószínűséggel biztosítja csak egyik vagy másik nemű gyermek születést, a nem kívánatos nemű gyermek akaratlanul is még rosszabb helyzetbe kerül, mintha természetes úton jött volna létre ez a nemi aránytalanság.
Habermas szerint a szelekció, akár nemi akár más tulajdonságok megválasztását célozza az utódban, minőségileg más kapcsolatot hoz létre a generációk között, hiszen az egyik megtervezheti a másikat, és ezentúl nemcsak a nevelés és „genetikai lottón” örökített tulajdonságai, hanem az alkotó jogcímén is hatást gyakorol gyermekére.
Az új biotechnikai eljárások iránti lelkesedést, az igénybevétel iránti szomjat nyilván nem enyhíthetik az etikai és filozófiai szempontok sem. Számomra mégis megnyugtatóbb, ha az új orvosi eljárások bevezetése és elterjesztése előtt ilyen szempontok is elhangzanak, mert ez véleményem szerint akkor is növeli bennünk az érzékenységet és felelősséget, ha végül mégis az új eljárás befogadása mellett szavazunk.
