Valamikor a csatamező látványa vagy a család aggódó tekintetete lehetett a haldokló utolsó emléke. Fél évszázada a nyugati civilizáció zöld csempét, infúziócsövet, oxigénmaszkot, jobb helyen képzett hospice nővért láttat a távozókkal. Egyre kevesebbeknek adatik meg a magánszférában, a hozzátartozókkal végigküzdött, de meghitt halál. A modern orvostudomány megszabadított bennünket szeretteink végső harcának megélésétől. Cserébe - úgy tűnik - a betegség a haldoklás intimitását vette el. Kórházaink híven tükrözik a külső világot, a haláltól való idegenkedést és az emberiesség kiszorulását a mindennapok fontos csatáiból. Mindnyájunknak vannak családi élményei...

Május közepétől nagyanyám is naponta nézett szembe a kórházi zöld csempés halállal. Betegtársai távozása nem volt esemény a kórház számára. Egyszerűen ott hagyták őket infúzióval a karukban, mígnem egy ételt cipelő hozzátartozó sikoltása fel nem riasztotta a végtisztességet megadni vonakodó nővéreket. Ha másból nem, hát ebből az érzéketlen hárításból mi is felfogtuk, hogy nincs már remény. Ezután, a súlyos beteg állapotához képest, heroikus menekülés következett: menekülés attól, hogy az elkerülhetelen, az éjszaka magányosan érje, vagy éppen a nappal, az idegen, egykedvű szemek láttára. Visszatért tehát a személyiségét és múltját őrző otthonba, leányaihoz. Így még két nap családi együttlét adatott meg számára. Nekem, unokájának egy huncut mosolyt, lányainak utolsó szavait ajándékozta. Megmaradhatott annak, aki volt, nem úgy távozott, mint a kórházban észrevétlenül örök álomba szenderült megannyi betegtársa.

A magánszféra és a haldoklás nagyon is összefügg a méltó halál igényével.  Az élet lezárásának mikéntje - akármilyen nagy életmű befejezése után is - függ a környezettől, és az utolsó fejezetek cselekményeitől. Az emberi méltóság és az emberi önrendelkezés is sok szálon kapcsolódik egymáshoz. A méltóság megőrzése nemcsak dacos elutasításra ragadhatja a mesterséges és szenvedésteli életmeghosszabbítást elutasítókat, hanem éppen arra is, hogy saját sorsukat kezükbe vegyék, és ha akarják végigküzdve, vagy csak a természetes halált elfogadva, de életüket mindenképpen számukra méltó módon fejezzék be.

Ez a kérdés most azért is aktuális, mert Hollandia példája világszerte elgondolkodásra vagy heves ellenzésre készteti a haldoklás és az eutanázia problématikája iránt érdeklődőket. Az utóbbi években megszokhattuk már, hogy ez az ország többször is dacolt a világ haragjával és megdöbbenésével, vagy viselte titkolt csodálatát. A holland jogi felfogás sok szempontból egyedülálló a világon. Legszembetűnőbb sajátossága az, hogy majd 25 éves bírói gyakorlatra és többször is megismételt szociológiai kutatásokra épül (korábban Boudewijn Chabot pszichiáter esete nem haldokló betegével különösen megosztotta a közvéleményt). Az Alsóház által most elfogadott törvénytervezet -jelenlegi formájában - példa nélkül álló. Els Borst holland egészségügyi miniszter szerint a törvénytervezet fő célja, hogy ellenőrizhető legyen az orvosok által folytatott eutanázia-gyakorlat.  A miniszter ezzel valószínűleg a Remmelink-jelentések tapaszatalataira utalt, ezekből ugyanis az derült ki: az orvosok közül néhányan még akkor is végeztek titokban, saját elhatározásukból (és nem pedig a beteg kérésére) eutanáziát, amikor már volt törvényes lehetőség arra, hogy mentesüljenek a büntető eljárás lefolytatásától. Korábban már a Temetkezési és Hamvasztási Törvény módosítása is azt célozta, hogy ne történhessen a beteg kérésének hiányában csupán “orvosi döntésen” alapuló eutanázia. Ha viszont a beteg nem tudja már szenvedéseit elviselni, akkor legyen arra lehetőség, hogy az orvos büntetlenséget kapjon, ha a törvény szerint eutanáziát végez. A jelenlegi holland törvénytervezetben újdonság, hogy egy lépéssel továbbmegy, és már a Büntető Törvénykönyvet is érinti.

A holland Parlament Alsóháza november 28-án fogadta el a törvényjavaslatot, amely bizonyos mértékig legalizálná az orvos általi öngyilkosságban való közreműködést és a személyes kérésre történő ölés törvény által szigorúan meghatározott formáit (a holland “zelfdoding”kifejezés megközelítően az előbbinek felel meg). A honatyák nagy többséggel támogatták a törvényt, de egyelőre csak a Parlament Alsóházában történt szavazás (a holland Szenátusnak kell a végső döntést meghoznia). Az új törvénytervezet alapján az orvos csak abban az esetben mentesülne a büntetőjogi következmények alól, ha tevékenysége megfelel egy külön törvényben rögzített követelményrendszernek, és az orvos tájékoztatja a városi halottkémet az eljárásról. A korábbi szabályokkal összhangban az orvos csak akkor működhet közre a halál siettetésében, ha ezt a beteg kifejezetten kéri, s ezen túl az orvos meggyőződött arról is, hogy a beteg szenvedése elviselhetetlen, és nincs mód a szenvedések csökkentésére. Ugyanezt az álláspontot kell tanúsítania egy másik, a beteg ellátásában nem közreműködő orvosnak is. További előírás az is, hogy az eutanázia kivitelezésének - mindezen túl - meg kell felelnie az orvosi előírásoknak is.

Az élet végén gyakorolt önrendelkezés és magánszféra kérdéseiről persze más országokban is vitatkoznak. Hasonló jogi vita zajlott le például az Egyesült Államokban 1996-ban és ‘97-ben az ország nyugati területeit átfogó 9. Körzeti Bíróság által tárgyalt  Compassion in Dying v. Washington ügyben, valamint három keleti államot átfogó 2. Körzeti Bíróság Quill v. Vacco döntése kapcsán. Az első ügyben a bíróság megállapította: Washington állam törvényei a haldoklókat egy alapvető önrendelkezési joguktól fosztják meg azzal, hogy tiltják az orvosoknak a szenvedő, haldokló betegek önrendelkezési kéréseinek teljesítését. A Quill ügyben eljáró körzeti bíróság kimondta, hogy az “egyenlő bánásmód” követelményét sérti, ha a betegek bizonyos csoportjánál lehetőség van a szenvedések végső megszüntetésére (pl. egy gép kikapcsolásával), míg mások, állapotuk sajátosságai miatt, kénytelenek tovább tűrni, mert - a bírói gyakorlat által már elfogadott - passzív eutanázia gyakorlásával sem fejeződne be szenvedésük. 1997 júniusában az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága mindkét döntést elvetette. Sem a végső önrendelkezést, mint alapvető alkotmányos jogot, sem azt nem ismerte el, hogy New York állam egyes polgárait hátrányosan érinti az a törvényi rendelkezés, amely az orvos aktív közreműködését a halál siettetésében bünteti.

Bár egyelőre még bizonytalan, mikor fogadják el a holland törvényjavaslatot, úgy tűnik, Hollandiában az önrendelkezési jog vált a halálközeli magánszféra legfontosabb elemévé.

Csak abban nem vagyok biztos, hogy ez a törvényi megoldás segíti a haldokló családi és emberi kapcsolatainak méltó lezárását. Ha az injekció vagy halált siettető szer csupán egy lesz az orvosi beavatkozások közül, akkor a tiszteséges szándék ellenére, a magánszféra intimitásának rovására a  halál további medikalizálása  következhet be.