napi online kultúra és tudomány

MAGÁNSZFÉRA - Sándor Judit rovata
Más a bőrszín mint a nem?

A liberális felfogás szerint a jog nem akadályozhatja meg, hogy az emberek szabadon alakítsák ki véleményüket faji vagy nemi tulajdonságokat érintő kérdésekben. Ezzel az állítással azonban ma már nem összeegyeztethetetlen az az igény, hogy az állam a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése érdekében - alkotmányos keretek között - anti-diszkriminációs politikát alakítson ki.

Amennyiben elfogadjuk a diszkrimináció elleni fellépés szükségességét, akkor semmi nem indokolja, hogy e szélesebb társadalmi egyenlőséget támogató politika előnyeit csak a faji és etnikai kisebbségek élvezhessék, viszont a nemük alapján hátrányba szorultak nem. Magyarországon mégis azt tapasztaljuk, hogy anti-diszkriminációs politika alatt túlnyomórészt a faji-etnikai diszkrimináció leküzdését értik. Pedig a reprodukció diktálta szerepelvárások számos diszkriminációs helyzetet eredményezhetnek, amelyek a nőket sérülékenyebbé tehetik még az amúgy semlegesnek tűnő családjogi, munkajogi, egészségügyi szabályozással szemben is.

A foglalkoztatási szegregáció (a női munka rendszerint alacsonyabban fizetett és máig elkülönül a “tipikus” férfi foglalkozásoktól) léte napjainkig kimutatható jelenség, sőt bizonyos tekintetben a rendszerváltozás óta fel is erősödött. Mindezt tetézi a szembeötlő és leplezhetetlen biológiai másság, és az ehhez kapcsolódó testi-lelki kiszolgáltatottság. A nemi identitás a hozzákapcsolódó társadalmi-kulturális elvárások, előítéletek, szokások és stigmák révén az ember életet erősebben befolyásolja, mint pl. egy több generációra visszanyúló etnikai eredet. Jogos tehát a kérdés: miért kap több politikai és jogi figyelmét még ma is a bőrszín mint a nem?

Ez a kettőség az Egyesült Államokban sokáig az igazságszolgáltatásban is kimutatható volt, hiszen egészen napjainkig jóval enyhébb bírói mérce alapján ítélkeztek olyan törvények felett, amelyek nemi hovatartozás alapján tettek különbségek, szemben a faji alapon való megkülönböztetéssel, ahol viszont több évtizede már a legszigorúbb mércét alkalmazzák (strict scrutiny test).

Az az állítás sem igazolható, hogy a nemi diszkrimináció azért nem jelent súlyos társadalmi veszélyt, mert csupán a magánszférában rejlő elszigetelt jelenség. Sajnos létezik nemi genocídium, azaz a leánycsecsemők meggyilkolása, a nemi erőszakkal szembeni tétova fellépés, a feleségbántalmazás, a testcsonkítás, a leány-és nőkereskedelem, a szexuális rabszolgaság, az illegális abortusz következtében halál és testi fogyatékosság, a prostítúció foglalkozássá minősítése, a családon és iskolán belüli szeméremsértő bűncselekmények elhallgatása. E zömmel a büntetőjog körébe tartozó jelenségek léte számunkra most csak annyiban fontos, hogy lássuk: egyáltalán nem veszélytelen a szexizmussal és nemi diszkriminációval szembeni közömbösség, mert a szexista és diszkriminatív környezet talaján a diszkrimináció súlyosabb formái is megjelenhetnek.

Mielőtt félreértésre adnék okot, leszögezem: nem hiszem, hogy a bőrszín és a nem kompetitív viszonyban állnának egymással. Magam is részt vállalok a romákkal szemben megnyilvánuló diszkrimináció kutatásában és a lehetséges anti-diszkrimációs jogi és politikai eszközök kimunkálásában. Csak akkor érzek csalódást, ha a kisebbségi jogokért síkra szálló, máskülönben felvilágosult politikusok, köztisztviselők, jogászok, aktivisták azzal hessegetik el a társadalom egészét érintő nemi diszkrimináció kérdéseit, hogy a “bőrszín az teljesen más mint a nem”. A legjoviálisabb tartózkodók azzal érvelnek “előbb oldjuk meg az etnikai diszkriminációt, s utána majd jöhet a nemi diszkrimináció kérdése is”. De a fontolva haladók e csoportjától élesen megkülönböztethető, talán még népesebb csoport szerint a kérdés nem is kérdés, hiszen a nőket nem éri diszkrimináció, vagy, ha éri is, annak felszámolása jól bevált politikai és jogi gondolkodásunkat ingatná meg. A diszkrimináció olyan kényes, a magánszférát is illető kérdések taglalásához vezetne, amelyektől jobb, ha a politika kellő távolságot tart fenn.

Pedig a nemi diszkrimináció közvetlen, de még inkább közvetett formája elkíséri a nőket gyermekkoruktól a halálukig, függetlenül attól, hogy háztartásbeliként, alacsony fizetésű szövőnőként vagy üzletasszonyként élik-e le életüket. Még a tudományos munkában is létezik nemi diszkrimináció. A konferenciák, értekezletek, előadások során a hozzászólás megvonása, önkényes félbeszakítása vagy éppenséggel az akadémiai diskurzus tudatos redukciója számos eszközt ad a nemek közötti hatalmi status quo fenntartására. De ennél is nagyobb baj az, hogy ezek a jog által még be nem fogható magatartásformák egyúttal ellenséges, nemi diszkriminációs környezetet is teremtenek, amelyben a hátrányos megkülönböztetés súlyosabb formái is megjelenhetnek, pl. szexuális zaklatás és más munkajogi jogsértés formájában.

Úgy vélem a nemi diszkriminációra vonatkoztatott anti-diszkriminciós törekvések azért ütköznek rendre ellenállásba, mert a nemi diszkrimináció kezelése azzal a “fenyegető” eredménnyel is járhat, hogy nemcsak a közszférában, de a magánszférában is megváltozhatnak az erőviszonyok. S a jelek szerint mindez éppenséggel nem növeli az anti-diszkriminációs politika táborát. A nemi diszkrimináció felszámolása, mivel a nemi szerepelvárásokból fakadó hátrányos megkülönböztetést is kezelnie kell, Drittwirkung hatással bír, azaz közvetve kihat a magánviszonyokra is. Annak a lehetősége, hogy a nők oktatási inztézményekben tanulhatnak, munkát vállalhatnak, vagy házassági bontókeresetet adhatnak be, már eddig is felborzolta a magánszférában kialakult hierarchikus viszonyokat. Ennek pedig már most sem örülnek sokan.

A Northwestern University Politikatudományi tanszékének tanára, Andrew Koppelman a diszkriminációmentesség elérését célzó jogelméletek két csoportját különbözteti meg. Az egyik a politikai-jogi döntéshozatali folyamatok “tisztaságára” koncentrál, a másik a politikai döntéshozatali folyamat eredményét is alkotmányos górcső alá veszi.

A proceduális felfogás lényege, hogy a politikai döntéshozatali vagy jogalkotási folyamatba ne kerülhessenek olyan önkényes szempontok, amelyek - Dworkin szerint - külső (másokra vonatkoztatott) értékítéleteken alapulnak. Ez a felfogás, amely a rosszindulatú preferenciák kiszűrését célozza, rendszerint csak a közvetlen faji diszkrimináció esetében mutatkozott eredményesnek. A női másság és a nemi diszkrimináció jogi tettenérésében ez vajmi keveset ér, mert itt legtöbbször a csoportot érő, rendszeresen megmutatkozó előítéletekeben áll a diszkriminció lényege, azaz, egyfajta indirekt diszkrimináció áll fenn. A nemi klasszifikació esetében különben is nehezebb a diszkriminációs szándékot vélelmezni, mert a megkülönböztetés első megközelítésben tudatos jogi kedvezésnek is tűnhet.

Ezért tartható jogosnak az az igény, hogy a látszólag semleges kritériumok alapján felállított, de a nemeket mégis különbözőképpen érintő jogalkotás és közigazgatási gyakorlat eredményére is terjesszük ki a diszkriminációs vizsgálatot. Ezáltal nemcsak a roma férfiak, de esetleg a roma asszonyok helyzete is javulna.