napi online kultúra és tudomány

MAGÁNSZFÉRA - Sándor Judit rovata
Magánélet vagy nemi diszkrimináció?

A magánszféra határait a jog a tradíciók egyfajta sajátos normatív letapogatása útján és persze a jogosnak tekinthető egyéni elvárások alapján konstruálja meg. Ez a magyarázata annak, hogy a magánszféra jogi értelmezése komoly eltéréseket mutat az egyes országokban, valamint, hogy a védett magánszféra bírói értelmezése még változatlan jogi keretek között is változhat.

Az emberi reprodukció kérdésében hozott döntés a legszemélyesebb ügyek közé tartozik, s ezért a családtervezés, szexualitás, fogantatás körüli titkok kényszerű felfedése mélyebben érintheti az ember életét, mint egy magánlevél jogosulatlan felbontása. Érdekes módon a magyar jogi megközelítés szerint a magánlak és a magántitok védelme alkotmányos alapjogok [Alkotmány 59. § (1)], a magánéleti szabadság azonban nem tartozik az alapjogi katalógusba. A magyar Alkotmány nem tekinthető a magánéleti szabadság és családi élet hatékony védelmezőjének, hiszen a magánéletnek legfeljebb csak egyes elemei kapnak körülírható védelmet. Ebbe a körbe tartozik a jóhírnév, a magánlakás, a magántitok, a személyes adat védelme. A magánéleti szabadság és a család egységéhez fűződő magánéleti jogok viszont nem. Pedig ezek a jogok az Európai Emberi Jogi Egyezmény 8. szakasza alapján már az európai jogban is meghonosodtak. Nálunk a magánélet egyes aspektusai épp ezért legfeljebb csak némi jogi bűvészkedés árán gyömöszölhetők a magánélet tulajdonhoz kötődő (maszkulin) keretei közé. E magánéleti szabadság szűkössége még inkább szembeötlő, ha pl. az Alkotmányban ragadt "testedzés biztosítának" alkotmányos jogával vetjük össze, ami még ma is - ki tudja miért - az egészséghez való jog nevesített eleme a magyar Alkotmányban.

A magánéleti szabadsághoz kapcsolódó reprodukciós jogok összefüggenek az ember életével, egészségével, családi életével, szexualitásával, jövőjével, párkapcsolatával, de még az öröklődéssel társítható, némiképp homályos, de méltányolható "továbbélési" vágyakkal is. E személyes és intim jellege ellenére a jogi szabályozás attraktív témája, s ennek köszönhetően a reprodukciós szabadság lépten-nyomon megütközik nehezen meghatározható és részben gyanús beavatkozási igényekkel, a népesedés-, a család- vagy az egészségpolitika nevében. E beavatkozási igények közös jellemzője, hogy kollektív célok érdekében fogalmazódnak meg, de jogi kikényszerítésük iránya rendszerint csak a nőket veszi célba. Másképp fogalmazva: a beavatkozások iránya nem semleges, és úgy tűnik, hogy tükrözi és fenntartja a nemek közötti egyenlőtlenségek családon belüli állását.

Ha például egy ország abortuszpolitikája a nők pellengérre állításában, a kötelezően megismételt tájékoztatásában, és bizonytalan mértékű anyagi szankcionálásukban látja az abortusz leküzdésének kulcsát, akkor az enyhén szólva diszkriminatív. Mivel a reprodukciós szabadságjogok területén alkalmazott korlátozások csaknem kivétel nélkül a nőket érintik, ezért itt elmondható, hogy a szabályokat nemcsak a klasszikus magánéleti szabadság és e szabadság igazolható korlátozásával kell mérni, hanem el kell végezni a hátrányos megkülönböztetés tilalmán alapuló érzékenyebb elemzést is. Szemben a hetvenes évektől meghonosodott magánéleti szabadságon alapuló (Roe v. Wade típusú) érveléssel, azt gondolom, hogy a reprodukciós szabadságjogok esetében a magánéleten kívül másról is szó van, azaz a magánéleti "magárahagyottság" joga (Brandeis "right to let alone" kifejezésével élve) az abortusz kérdésében ma már elégtelen.

A kérdés érinti a nők egészségét, életét, önrendelkezését, a társadalmi és jogegyenlőséget. Ezek pedig nem intézhetőek el a pro-choice politikai retorika szókészletéből vett "szabad választás" fikciójával. Büntetőjogász kolléganőm, Morvai Krisztina a Kaliforniai Egyetem Nőjogi folyóiratában már 1995-ben nagyon meggyőző érveket sorakoztatott fel annak alátámasztására, hogy a pro-life és a pro-choice retorika egyaránt alkalmatlan az abortusz vitában. Nincs nő, aki szabad választásként ünnepelné az abortuszt, hiszen ez a legtraumatikusabb élmény azok életében, akik erre kényszerültek. Morvai arra is felhívja a figyelmet, hogy a szexuális élet biztonságából fakadó érvek (pl. a reprodukciós-egészség) egészen addig nem nyertek elfogadottságot, ameddig a férfiakat is fenyegető AIDS elleni fellépés nem kényszerítette ki ezt a megközelítést. Egészen addig a terhességet a nőket sújtó balesetnek tekintették, és az abortusz megoldását vagy megelőzését a nő magánügyének vélték. Az AIDS-től való félelem tette közüggyé a szexuális felvilágosítást, a "biztonságos szex" kifejezés is ekkor terjedt el.

Magyarországon a magánszféra alkotmányos értelmezésének lehetőségére jó példa a második abortusz-határozatban (48/1998. (XI. 23.) AB határozat) kifejtett néhány érvelésmenet. A határozat az 1992. évi magzatvédelmi törvényt érintette, a bíróság itt nem kerülhette el az élet védelmének és a magánszférába tartozó önrendelkezés alkotmányos analízisét. Az Alkotmánybíróság részben elismerte, hogy a szexualitás, a reprodukció az absztrakt magánszféra része. Eltekintve a határozat homályos utalásától a szimbolikus indikációs modellre, a magánszférára való hivatkozás - a magyar alkotmányos szűkmarkúság kereti között - akár nagylelkű gesztusnak is minősíthető.

A határozat nyomán megfogalmazott törvény azonban sajnálatos módon intézményesítette Magyarországon a kétszeri és időben pontosan nem behatárolt terhességmegszakítás előtti tanácsadást. A törvény szerint ugyanis az első tanácsadást követően a terhességmegszakítás szándékának fenntartása esetére tájékoztatást kell adni a "családvédelmi tanácsadáson történő ismételt megjelenés szükségességéről". Erre legkorábban az első tájékoztatást követő harmadik napon kerülhet sor. A törvény "legkorábban" kitétele olyan jogbizonytalanságot teremt, amely az állapotos nő végletes kiszolgáltatatottságához vezet, ráadásul ez a másodszori tanácsadás a törvényben elbújtatva szerepel. Ha a terhesség észlelése, az orvosi vizsgálat, az első tanácsadás majd az azt követő ismételt tanácsadás együttes időtartama után a terhesség meghaladja a 12 hetes határidőt, ezután a terhességmegszakítás illegálissá válhat. Az első tanácsadás után tehát a határidő betartása gyakorlatilag kicsúszik a várandós nő kezéből.

Ezért elmondható, hogy az emberi méltóság és diszkrimináció-mentesség szempontjából a 2000. évi LXXXVII. törvény e kitétele meglehetősen kétes jogalkotási technikára vall. Jogi nyelven szólva sérti az emberi méltóság elvét és a nőkre nézve diszkriminatív. És ezalatt nemcsak a kétszeri tanácsadás mögött felsejlő "tudatlan" és "felelőtlen" állampolgárrá minősítésük, hanem az is szerepet jásztik, hogy a törvény bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot teremt a Családvédelmi Szolgálattal szemben. Márpedig ez ellentmond a a diszkrimináció-mentesség elvének.