Nagyot téved, aki azt hiszi, hogy az alkotmányos és emberi jogokkal való foglalatoskodás mára már felesleges időpocsékolássá vált. Éppenséggel volna elég okunk azt feltételezni, hogy e jogokra hagyatkozás már réges rég beépült gondolkodásunkba, és az alapjogok figyelembe vétele a magukat demokratikusnak valló országok politikai döntéshozatalában egyszer s mindenkorra megkerülhetetlenné vált. Észleléseink sajnos ellentmondanak ennek az optimista feltevésnek. Azt tapasztaljuk, hogy sokak számára mégsem evidenciákról van szó. Itt nem is kizárólag arra a jelenségre utalnék, amikor az emberi jogok határait azért kell újragondolni, mert tudományos vagy technikai felfedezések újrarajzolják e jogok korábban elfogadott értelmezési tartományát. Ezek a kihívások véleményem szerint szükségszerűek, és éppenséggel nemcsak arra jók, hogy felborzolják a kedélyeket, de adott esetben még segíthetnek is az emberi jogokon alapuló döntések csiszolásában.

Engem sokkal inkább gondolkodásra késztet az emberi jogok témakörét érintő rendszeres amnézia. A pszichiátriai szakirodalomból kölcsönvett disszociatív amnézia fogalmát alkalmazva, az amnézia rendszerint olyan - traumás természetű vagy stresszel kapcsolatos - lényeges eseményre vonatkozó felidézési képtelenség, amikor az esemény túlságosan jelentős ahhoz, hogy a kiesés a normális felejtéssel magyarázható lenne. Úgy vélem, hogy, mondjuk, a gazdasági sokkterápiákban, az amúgy nagyon is lényeges emberi jogok elfeledése ennek a jelenségnek köszönhető, de foglalkoztatáspolitikai, népesedéspolitikai célok is elhomályosíthatják az emberi jogi érzékenységet.

Mintha újból és újból fel kellene találni azt, ami már van, amiben már egyszer konszenzusra jutottunk. Tettetett vagy valós értetlenség ez, feledékenység vagy cinizmus? Mindenesetre tapasztaltuk már a bőrünkön, hogy egy szentnek hitt gazdaságpolitikai vagy egészségpolitikai cél egy csapásra feledtetni tudja az alkotmányos konszenzust. Nem is az a baj, ha józan és alkotmányosan elfogadható mérlegelés után a jogok kényszerű korlátozására kerül sor - a feltételenül szükséges mértékig és ideig. Az aggasztóbb inkább az, amikor a jogok még hátsó gondolat formájában sem vetődnek fel valamiféle pragmatikus okból adódó amnézia következtében. Pedig nemcsak bíróknak, politikusoknak, köztisztviselőknek, de jószerivel mindenkinek volt alkalma legalább egyszer megtapasztalni, hogy mire jók és mire nem a jogok. Mégis időről-időre csodálkozást, megütközést, esetleg ellenkezést vált ki e jogokra való hivatkozás. Az pedig már önmagában is sérti az emberi méltóságot, ha evidens jogokért naponta mindenkinek magának kell szégyenteljes csatákat vívnia a munkahelyen, a bankban vagy az orvosi rendelőben.

Nemrégiben egy pesti kórház igazgatója a pironkodás legcsekélyebb jele nélkül, a nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy a kórházában ápolt betegeken végzett terápiás kísérletek során több lényeges ponton is eltértek az engedélyezett protokolltól. Mi ez, ha nem jogi amnézia? Nem kell ahhoz jogi végzettség, hogy tudjuk, a II. világháború óta súlyos jogsértésnek minősül, ha az emberen etikai jóváhagyás és az érdekelt beleegyezése nélkül végeznek kísérletet. Mellesleg 1998 óta Magyarországon öt évi börtönbüntetés szabható ki arra, aki az engedélytől eltérő módon végez emberen orvosbiológiai kutatást. Az egészségügy mostoha körülményei között szinte napról napra találkozunk ilyen "felejtéssel". Amikor egy életmentő gyógyszer alkalmazásának elmaradását firtattam egy neves budai kórházban, a beteg kezelőorvosa hangosan felkacagott, amikor arra hivatkoztam, hogy a fennálló szabályok szerint az életmentő kezelés járna a betegnek. Ő még tájékoztatásra sem méltatta a beteget ezzel kapcsolatban. Fuldokolva a nevetéstől csak annyit mondott, hogy ő még sohasem hallott ennyire mulatságos érvelést (az egészégügyi törvényben szerepelő betegek jogait emlegettem neki). Aki azt hiszi, hogy a pénztelenség szülte nemtörődömség vagy a több évtizedes jogi tespedtség az oka a jogi amnéziának az szintén téved. Hazai magánklinika gyakorlatában is előfordul, hogy fittyet hányva az adatvédelmi szempontokra a betegekkel egy az egyben zsebből megfizettetett ellátások igénybevételekor is kérik a páciens TAJ számát, ezt fénymásolják és a személyi igazolvány fénymásolatával együtt tárolják. Az is előfordul, hogy a páciensek nevét, a beavatkozás pontos megnevezését a falra, sokak számára látható helyen kifüggesztik. Az amnézia egyik legsúlyosabb esete, hogy Magyarországon több évtizedes harc folyik azért, hogy a betegek hozzájuthassanak saját orvosi dokumentációjukhoz, holott ez már régóta törvényes joga a betegeknek.

Természetesen a jogi amnézia nemcsak magyar jelenség. Pár hete döntött az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Ferguson ügyben és alkotmányellenesnek találta a Dél-Karolinában működő charlestoni egyetemi kórház terhes anyákon végzett drogvizsgálattal kapcsolatos gyakorlatát. Az eset előzménye, hogy a kórházi alkalmazottak már 1988-ban felfigyeltek arra, hogy több várandós anya is fogyaszt kokaint. Ezért úgy döntöttek, hogy a "gyanús" terhes nők vizeletmintáiban titokban vizsgálni fogják a kábítószer jelenlétét is. Mivel a kórházi intézkedések révén sem csökkent a kábítószerfogyasztás, ezért kidolgoztak egy "Policy M-7" elnevezésű stratégiát, amely már a rendőrséget is bevonta az akcióba. A dél-karolinai törvények szerint ugyanis kábítószerfogyasztás miatt a terhes nőt is letartóztathatják a gyermek veszélyeztetése miatt. Ez ellen a gyakorlat ellen tíz, a kórházban kezelt, de a pozitív lelet után letartóztatott terhes nő emelt panaszt. Inter alia azt sérelmezték, hogy a kórházban még a beleegyezésüket sem kérték a drogteszt elvégzéséhez, a rendőrségi megfigyelésről pedig fogalmuk sem volt.

Charles Condon charlestoni ügyész, aki aktívan közreműködött a kórházi drog-politika kialakításában és betartásában, azzal érvelt, hogy a rendőri intézkedések a magzatok jogi védelmét szolgálták. Önmagában persze még nem lett volna baj, ha a páciensek beleegyezésével folyik az orvosi vizsgálat, és a lelet alapján nem büntetést, hanem a magzat számára is előnyös kezelést kaptak volna az anyák. Sajnos a valóságban a charlestoni kórház és rendőrség “példás” együttműködése révén tájékoztatás és kezelés helyett letartóztatás várt az anyákra.

Ami a jogi amnéziát illeti, az eset érdekessége, hogy a magánéleti szabadság sérelmét a bíróság az amerikai alkotmány negyedik kiegészítése és annak több évtizedes értelmezése alapján állapította meg. A gyanúsítottakkal szemben önkényesen és titokban, például telefonlehallgatás révén gyűjtött bizonyítékok alkotmányellenességével kapcsolatban Brandeis bíró már 1928-ban kifejezésre juttatta a magánéleti szabadság megsértésén nyugvó jogi érveit. Igaz, többségi véleményben csak 1967-ben fogadták el ezt az érvelést, de ez sem menti a charlestoni kórház alkalmazottainak, és a rendőrségnek a páciensek háta mögötti szokatlan együttműködését. Hiszen a drogpolitika kitalálásakor is már legalább húsz éve elfogadhatatatlan a bizonyítékok önkényes és titkos beszerzése, nem beszélve az orvos és beteg közötti bizalmi kapcsolatról és az egészségügyi adatok védelméről.

A pszichiátriai szakirodalom szerint a legtöbb embernek sikerül újra felidéznie a hiányzó emlékképeit, de, ha mondjuk az emberi jogokra vonatkozó memória visszanyerése önmagától nem történik meg, akkor a jogsértő által elveszített per ebben sokat segíthet.