A "Human Reproduction" című folyóirat márciusban számolt be arról a kutatói jelentésről, amelyből kiderült, hogy a reprodukciós medicina igenis alkalmazza az etikailag eddig erősen bírált ivarsejtes génterápiát. A kutatók szerint azért került sor "lombikbébi" programon belül a genetikai módosításra, hogy a meddő nők petesejtjeinek egyes, a fogantatás szempontjából előnytelen tulajdonságait kiküszöbölhessék. Ezért a genetikai anya petesejtébe olyan mitokondriumokat juttattak be, amelyek egy másik anyától származtak. A világsajtó csak májusban reagált az eseményekre, és az új eljárást csaknem mindenütt erős etikai fenntartásokkal kommentálták. Az etikai aggályokat az okozta, hogy bár a genetikai anya sejtmagjának DNS-e a genetikai anyag túlnyomó többségét alkotja, a "mitokondriumban" is találhatók DNS molekulák, igaz jóval kisebb számban. A mitokondriális DNS mutációs rátája viszont jóval nagyobb a nukleáris DNS-nél, mivel nincs hibajavító mechanizmusa.

Ezek a biológiai szempontok kétségkívül jogos aggodalomra adnak okot, de legalábbis további vizsgálatok lefolytatását teszik szükségessé. A sajtóban is közzétett aggályok érdekes módon nem elsősorban arra vonatkoztak, hogy milyen genetikai és biológiai rizikók keletkeznek azáltal, hogy az anyai tulajdonságok egy része másik anyától származik. Az etikai aggályok leginkább a két genetikai anya egy reprodukciós eljárásban való szerepeltetése körül csúcsosodtak ki. Azt is gondolhatnánk, hogy a nem kellő számban végzett előzetes vizsgálat, valamint a kétfajta anyai genetikai örökség egymásra való kölcsönhatása legalább ekkora felhördülést okozhatna, de az újságcímek mindenütt a két anya-egy apa modellt fájlalták.

Látnunk kell, hogy a nemző/szülőpáron belüli nemi aránytalanság problémája, bármennyire is újnak tűnik, nem példa nélküli jelenség. A kettőnél több személy részvétele a reprodukciós medicina adottságaival függ össze, hiszen a testen kívüli megtermékenyítés lehetővé tette, hogy ne a genetikai anya szervezetébe ültessék vissza az embriót-zigótát, vagy, hogy a férj spermiuma helyett egy anoním donor spermiumait használják a megtermékenyítésre, vagy, hogy az anya helyett donortól vett petesejtet termékenyítsenek meg. 1978-óta, tehát az első lombikbébi születése óta a reprodukciós medicina számos több-szülős modellt működtet a meddőség "kezelésének" égisze alatt. Ezáltal a "családi" paletta még színesebbé vált, nemcsak örökbefogadó, nevelőszülők, vérszerinti szülők, de a genetikai szülők fogalma is megjelent, így petesejt donorok, spermadonorok, és "csupán" dajkaterhes szülőanyák is szerepelnek a színen, és ha ehhez még olyan eseteket is hozzáveszünk, mint az embrióadományozás, akkor akár négy különféle státuszú, s köztük három "vér szerinti szülőről" is beszélhetünk.

Egy kaliforniai dajkaterhességi megállapodás kapcsán indult perben, a Johnson v. Calvert esetben a petesejetet adó genetikai anya épp úgy, mint a szülőanya, követelte az anyaság megállapítását, ráadásul mindketten biológiai alapon. Mindkét perben álló fél orvosszakértői véleménnyel támasztotta alá álláspontját. Mark és Crispina Calvert genetikai szülőként béranyaságra vonatkozó egyezséget kötöttek Anna Johnsonnal. A szülés után azonban mindkét anya ragaszkodott a vérségi jogon járó anyasághoz.

Dr. David Chamberlain Anna Johnson mellett tanúskodott a perben. Szakvéleményét elsősorban arra alapozta, hogy az anya és a testében növekvő magzat meghitt biokémiai kapcsolatban állnak egymással. Az anya vérében található hormonok átjutnak a placentán. Minden, ami az anya testében történik, minden, ami a vérében áramlik, hat a születendő gyermekre. A genetikai szülők által felkért orvosszakértő egy hipotetikus eset analógiájával élt a perben. Mi lenne, mondta, ha egy kórház újszülött osztályán valami szörnyú hiba következtében összecserélnék a gyermekeket. Feltéve, hogy semmiféle adat nem áll rendelkezésre, amelyből az újszülöttek személyazonossága megállapítható lenne, egy vérvizsgálat alapján egyértelmű, hogy a genetikai anya, Crispian Calvert anyasága bizonyosodna be. Az eset érdekessége, hogy az Amerikai Polgári Jogi Unió azt javasolta, hogy a bíróság állapítsa meg mindkét anya anyaságát. A "vér szerinti szülő" fogalma tehát új, kettős értelmet kapott a perben. A Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság végülis nem fogadta el a szülőanyaságon alapuló érvelést. Álláspontja szerint a genetikai vagy szülőanyasági kapcsolat mellett perdöntő jelentsége van annak a ténynek is, hogy melyik oldalon kifejezett a gyermekfelnevelési célzat. Eszerint, mivel a genetikai szülők esetében a fogantatás már eleve a gyermek felnevelési célzattal társult, ők tekinthetők a gyermek vér szerinti szüleinek.

Maga a természet is produkál eltéréseket a két szülő (értsd: egy petesejt, egy hímivarsejt), és egy gyermek ideáltípushoz képest. Az egyik ilyen eset, és szerencsére legtöbbször nem is jár semmiféle betegséggel, rendellenességgel, az egypetéjű ikrek, (azaz egy petesejtből két gyermek fogantatása), akik - bizonyos mértékig - természetes klónoknak is tekinthetőek. Klinikai eltérések jelentkezhetnek azonban azoknál, akik az ún. uniparentális diszómiában szenvednek. Ez esetben ugyanis rendellenesen öröklődnek bizonyos kromoszómák, így az adott kromoszóma mindkét homológja ugyanattól a szülőtől származik: vagy csak az apától vagy csak az anyától.

Még a Biblia sem tartja lehetetlennek, hogy a gyermek létrehozatala körül többféle státuszú szülő is "közreműködhessen". Ráchel meglehetősen leleményesen talált gyógyírt arra a "szégyenre", hogy nővére Lea tud gyermeket szülni Jákobnak, de ő nem. Azt mondta Jákobnak: "itt van az én szolgám, Bilha. Menj be hozzá, hogy majd a térdemen szüljön és én is gyermekhez jussak általa." Amikor a szolgáló megfogant, és fiút szült Jákobnak, így szólt Ráchel: "Isten igazságot szolgáltatott nekem, meghallgatta kérésemet, és fiút ajándékozott nekem." Később imái is meghallgatásra találtak, és maga is szült két gyermeket. Az anyaságot oly fontosank tartó Ráchel második gyermekének szülésébe halt bele. Sírhelye ma is meddő asszonyok zarándokhelye.

A reprodukciós medicina lehetőségei lavinaszerű változásokat indítottak el a tradícionális családmodellben, hiszen donorivarsejt felhasználása esetén először kellett a "biológai" hűtlenséget terápiaként felfogni, a szülő-gyermek kapcsolatában másképp kezelni a szülést, a genetikai rokonságot és a nevelést. Az anyaságon belül megjelent a férfi típusú genetikai anyaság, és a szülőnő anyaságának sajátos munkamegosztása. A szülőség nemcsak a nemzéstől vált el, de, ha az etikailag erősen kifogásolt klónozást is figyelembe vesszük, a szexualitás (értsd ivaros szaporodás) és a reprodukció elválaszthatatlannak hitt kapcsolata is megbomlott. A kétségkívül meglévő, de bizonytalan genetikai kockázat mellett nehéz arra választ kapni, hogy milyen mértékig fogadható el genetikai vagy szülési segítség a meddő párok számára. E kérdésre sokáig elég volt (transzplantációs mintára) az ivarsejtdonor és a szülő fogalmának kettéválasztása. Pár éve még az ivarsejtadományozás a szülőség szándéka nélküli egyszerű donorságot jelentette, míg a gyermekfelnevelési célzat a szülőanya és a felnevelő apa szülőségének primátusát teremtette meg. A reprodukciós medicina egyre bonyolultabb konstrukciói, valamint a genetikai önazonosság előtérbe kerülésével, az egyszerű donort a média (és sok esetben egyre inkább maga a donor is) egyfajta társszülőnek tartja. Ez a státusznövekedés azonban hagyományos családi kapcsolatainkat változtathatja meg.