Az Európai Rasszizmus és Intolerancia Ellenes Bizottság több ajánlásában sürgette olyan európai adatbázisok létrehozását, amelyek segítségével a rasszizmus megnyilvánulásait pontosabban lehet felmérni és kezelni. Ebbe az irányba mutat az európai 2000/43/EC direktíva az egyenlő bánásmód megvalósításáról is, amelynek széles diszkrimináció felfogásából következik, hogy szükség van szisztematikusan gyűjtött etnikai és faji eredetre vonatkozó adatokra, hiszen másképp aligha lehetne felmérni és szankcionálni a diszkrimináció közvetett formáit.

A szándék, hogy megoldást keresünk a diszkrimináció közvetlen és közvetett formáinak megragadására és leküzdésére, nyilvánvalóan önmagában is tiszteltre méltó. Az etnikai és faji hovatartozáson alapuló statisztikák gyakorlati megvalósítása azonban jogi szempontból távolról sem problémamentes, hiszen már maga az adatfelvétel is hordoz emberi jogi rizikókat. A magánélet és az emberi méltóság tiszteletben tartásához ugyanis hozzátartozik az is, hogy az egyén maga határozhassa meg identitását a külvilág előtt.

Hogy mit tekintünk az egyes etnikumok ismérveinek, és ki hogyan gondolkodik akár egy adott ország etnikumairól, az egyáltalán nem olyan magától értetődő, hiszen nemcsak az észlelés során relevánsnak tartott ismérvek számbavételére nincs útmutató, de arra sem, hogy ezeket miképpen szövik át társadalmi-kulturális tényezők vagy éppen egyszerű előítéletek.

Nemrégiben magam is "bőrömön" tapasztalhattam e statisztikák ingatagságát. Manchesterben tartottam előadást, miközben táskámat, amelyet akkor nem őriztem éppen, egy tolvaj kaparintotta meg. Viszonylag rendes tolvaj lehetett, mert miután kivette a számára szükséges pénzt, az összes bankkártyát és egyéb tárgyakat, a táskát visszazippzározta, meghagyva benne személyes tárgyaim jelentős részét.

Az ügyben nyomozás indult. Adataimat egy rendőrnő vette fel a helyszínen. Rögvest nekilátott a jegyzőkönyv kitöltésének. Személyes adataim, nemzetiségem és az esemény tárgyszerű leírása után következett a számára láthatóan nagy gondot okozó legnehezebb kérdés: az áldozat etnikai és "faji" hovatartozása. A fiatal rendőrnő mindeddig megjegyzés nélkül fogadta el az általam bediktált adatokat: születési helyemről, állampolgárságomról, lakóhelyemről. E ponton azonban komolyan elbizonytalanodott, noha e kérdéshez előre megadott válaszokat szerepeltetett a nyomtatvány, amelyek közül egyet kellett bekarikázni. A "fehér európai" megjelölés úgy gondoltam, hogy nekem megfelel. Legnagyobb megdöbbenésemre ő ezt a választ gyorsan elvetette, és a skálán ujját az "arab", majd lassan az "ázsiai" megjelölés felé csúsztatta.

Én kitartottam a "fehér" megnevezés mellett, de a rendőrnő csak a fejét rázta. Látta, hogy "nem akarom bevallani ázsiai eredetemet", s ezért, mintegy segítségül, hozzáfűzte. " De hiszen én vagyok a fehér". E megjegyzésnél mutatóujjával csaknem lyukat fúrt orcájába, annyira igyekezett segítségemre lenni az összehasonlításban. Miközben még mindig magára mutatott egymással farkasszemet néztünk. Zöld szemem és az ő barna szeme egymáson cikázott. Most láttam csak, hogy a fiatal rendőrnő göndör hajú, barna arcú, termetes hölgy volt. E jelenet közben erős késztetést éreztem, hogy, ha már a hivatalos jegyzőkönyv-felvétel az etnikai meghatározás nehézségei miatt amúgy is valami más jelleget kezdett ölteni, miért ne kérdezhetném meg, hogy vajon mi alapján tekint engem színes bőrűnek. Ekkora már a társadalomkutatói érdeklődésem támadt fel, de mégsem mertem tovább élezni az amúgy is kínos helyzetet. Így csak sejtem, hogy magyar állampolgárságom és az áldozati státuszom téríthette el észlelését. Ehhez talán kicsit hozzájárulhatott a rendőrnő hiányos földrajztudása is. A kínos vizsgálódást végül is azzal oldotta fel, hogy egy hitetlenkedő vállrándítás után mégis csak a "fehéret" karikázta be. Láttam úgy viselkedik mint, aki ezt kegyes gesztusnak szánta.

Én kicsit elgondolkodtam az eseten. Arra jutottam, hogy a baj valószínűleg az lehetett, hogy a rendőrnő előzetesen nem kapott világos útmutatást arra nézve, hogy az áldozat identitásérzete vagy az eljáró rendőr percepciója legyen-e a válaszadás alapja.

Az általam is átélt etnikai-faji vizsgálódás egy kisebb vagy nagyobb bűnügy nyomozása során sajnálatos módon megváltoztathatja az eljárás hivatalos jellegét, és a magánszférának az ügyhöz legkevésbé sem tartozó rétegit érinti. Egy lopás révén én is kénytelen voltam egy "etnikai analízisben" is részt venni, amelyből megtudhattam, hogy a világban utazván nem egyértelmű etnikai és "faji" hovatartozásom. Talán még itthon sem.

Az etnikai vagy "faji" meghatározás e hivatalos minősíttetése véleményem szerint félreértésen alapul. Az intolerancia és a rasszizmus egyes jelenségeinek feltárását célzó statisztikáknak nem a bőrszín "hivatalos" minősítése alapján kellene létesülniük, hiszen az egyes társadalmakban más és más lehet a diszkrimináció alapja. Azzal, hogy az etnikai besorolás külső percepción alapuló "adattá'" válik, éppen ellenkező hatást érünk el. Nem kiküszöböljük a diszkriminációt, hanem tudatosítjuk a vitatható ismérveken alapuló előítéleteinket.

Csekély vigasz, hogy nemcsak e kétes "színskála" értékelése, de a színek kulturális jelentése is eltérő a világ különböző részein. Nálunk, fekete az ördög, de a közép- amerikai altatódalban az anyák a fehér ördöggel riogatják gyermekeiket, " Viene el diablo blanco y zas le come la patita" (Jön a fehér ördög, s hamm, felfalja [a gyermek] lábacskáját.