napi online kultúra és tudomány

SARKÍTÁS
Revitalizáció – a Ráday utca "mintha-példája"
Nosztalgia a valahai Budapestért a Plein Art kapcsán


Fővárosunk olyan, mint az a férfi, aki a nőt kedvességével, kitartó udvarlásával magába bolondítja, majd az esküvő után elfelejt mosakodni, elhízik, és egy idő után csak a cigit és a sört követeli.

Elmúlni látszik a „kegyelmi állapot”, mikor parkok, műemlékek, történelmi városrészek szó és nyom nélkül tűnhettek el, hogy helyüket az épp aktuális „közakaratnak” megfelelően lakótelepeknek, gyáraknak, vagy újabban lakó-és ipari parkoknak adják át. A Ráday utca is feléledt: az utóbbi években a „Puttó” helyén új épületek, sétálóutcák jelentek meg. Budapest kulturális életének egykoron a szép kávéházak voltak (többek között) a motorjai. Magától értetődő, hogy a mai sétálóutcák erre a bevált receptre ”számítanak”. A Ráday utcán a Párizs Texas nyitását követően egymás után jelentek meg a kávézók, éttermek, melyek annak ellenére, hogy nem tartoznak a „legolcsóbbak” közé, mégis megtelnek esténként. Hasonló történt a Liszt Ferenc téren, és a Hajós utcában is. Csakhogy a kávéházhoz törzsközönség is kell, olyan vásárlóréteg, amelyik vissza-visszajár, lehetőleg naponta, de minimum hetente foglal asztalt, és fogyaszt kedvére. Az ötszáz forintos csapolt sör viszont nem feltétlenül „bölcsészbarát”, és nehezen elképzelhető, hogy a Ráday-n, vagy a Liszt Ferenc téren kézirattal, flekkel lehetne fizetni a cappuccino-ért, vagy a Rákóczy-túrósért, mint tette azt Ady Endre vagy József Attila a maga idejében. Budapest nem Prága, de nem is Krakkó, és a Ráday utca végképp nem a Montparnasse, vagy a Soho, ahol fiatalok laknak be egész negyedeket. A londoni Camden Townban is a bohémélet teljes infrastruktúrája kiépült a műteremlakásoktól, olcsó „albérletházaktól” a „sarki kocsmán” át a kamara és stúdiószínházakon keresztül a művész moziig. Többnyire az egyetem sincs túl messze, így a hasonló „vigalmi negyedek” valódi diákvárosok is egyben.

Budapesten, hajdan a Mátyás-tér környéke volt ilyen, mely talán csak Szerb Antal írásaiban maradt fönn számunkra. Ma már este tíz után nem megközelíthető, és a bérházak tetején épült műteremlakások is többnyire omladozó galambdúcok, a kis kávéházak rolói rozsdásak, évek óta nem nyitott ki az üzlethelyiség. Dublinban például az utóbbi tíz-tizenöt évben „épült ki” a Temple Bar név alatt ismert, néhány utcából álló városrész. Az egykori munkástelepet, mely a mi Ferencvárosunk és hajdani Óbudánk keverékeként írható le, a múlt század elején foglalták el a fiatalok, mivel Dublin mindkét egyeteme, a Trinity és a UCD egyaránt egy köpésre van tőle. A „nyóckeri” színvonalra lepusztult utcákat a nyolcvanas években szanálásra ítélték, két utcája helyén el is indult az „óbudásodás”: ott ma hatalmas irodaház áll. Fiatal művészek, írók és civilek ekkor fogtak össze, hogy megmentsék a város szívében álló „gettót”, mely mára galériáktól, puboktól, művészlakásoktól hemzseg, és soha sem áll meg benne az élet. A terület revitalizációja során külön figyelmet fordítottak arra, hogy az épületeket úgy hozzák rendbe, hogy azok az egyetemisták pénztárcájához és igényeihez igazodjanak. A pubok árai, a bérlakások díjai mind ehhez mértek, így a felújítást követő két éven belül már „önműködővé” vált a Temple Bar. A rekonstrukciónál számítottak a fiatalok kreatív ötleteire, így számos romos épület máig őrzi bohém báját, színes falait, és ötletes építészeti megoldásokat használ.

A Ráday utcában minden „rendelkezésre áll”, hogy hasonló történhessen. Egyetemi kollégium, a Károli Gáspár Református Egyetem és az ELTE közelsége, a környék számos gimnáziuma szolgál „infrastruktúraként” a diáknegyed kiépüléséhez. Elméletileg pénzben sincs hiány, hiszen a IX. kerület és a Főváros együttműködése révén folyamatosan újul meg a városrész. Valamint – miként külföldön is szokás – a „kerthelyiségi” szezonban egymást érik a fesztiválok, rendezvények, vásárok. Ugyanakkor, amikor a Ráday utca nyaranta megelevenedik, és a Plein Art Művészeti Fesztiváltól a Református Egyházzenei Fesztiválon, utcazenei rendezvényeken keresztül az Ünnepi Könyvhétig számos alkalommal ellátogat ide az ember, a folyamatos megújulás, szépülés és a profi szervezés ellenére mégis hiányérzet támad. (Részletkérdés, hogy kerékpárral a helyszínre eljutni elég nehéz. A budai rakpart viszonylagos kiépítettségével ellentétben ez a negyed szinte megközelíthetetlen biztonságos bicikli utakon.)

A Plein Art fesztivál olyan, mintha az ember a Montmartre-ra lépne, vagy hirtelen egy bohémnegyedbe csöppenne. Ehhez hasonló rendezvények számos nagyvárosban akadnak, Londontól Caracasig. A fesztiválok célja eredetileg az volt, hogy a zárt galériákból a „fényre lépett” művészet, a képek, performanszok, előadások ne csak a szűk, galérialátogató közönség, hanem az „utca embere” számára is láthatóak lehessenek. A „magasabb” művészet az utcai, vásári attrakciók jelmezébe öltözik: a színészekből komédiás, a művészekből rajzoló, a táncosokból cirkuszi artista lesz néhány napra. A kezdeményezés egyedülálló, mégis kevésnek tűnik. Az ilyen „utcaművészeti” bál valójában egy egész negyedre, városra tervezve igazán élvezetes. Mivel a Ráday utca környéke, a Bakáts teret leszámítva, nem épült ki sétáló, mulató negyeddé, a bolyongás, barangolás hiánya, és az utca linearitása (elindulni az elején, megérkezni a végére) inkább a vásári, semmint a kulturális jelleget erősíti.

A Ráday utca esetében mind a szándék, mind a szervezés remek, mégis valami talmiság érhető tetten. Az utca, ahelyett hogy természetes teret, „plein air-t” adna, kicsit maga is díszletté válik. Ez annak köszönhető, hogy a Ráday utca és környéke egyfajta „mintha – példa”. Mintha bohémnegyed lenne, de mégsem az, mintha vigalmi negyed lenne, de mégsem az, mintha turistalátványosság lenne, de mégsem az, mintha kulturális központ lenne, de mégsem az. Ezen próbál segíteni, javítani, többek között a Plein Art-hoz hasonló fesztiválok szervezésével, érdekképviselettel foglalkozó, közel harminc, az utcában található vendéglátó és kulturális intézmény összefogásával született Ráday Soho Szórakozónegyed Kulturális Egyesület. (Hasonló célokkal a zsidó negyed megmentésére született meg az Óvás! Egyesület is. A szerk.)

A Ráday utca esetében tehát elkezdett mozgolódni a civil szféra, mely konkrét célokat megfogalmazva, markáns elképzelésekkel lép színre, és mindezek mellett saját üzleti érdekeit is szem előtt tartja. Ha a revitalizáció nem lesz sikeres és teljes körű, akkor a drága kávézóknak, „kiülős” helyeknek meg vannak számlálva a napjai. A vendéglátás és kulturális élet szereplői, valamint a lakók együttműködése eredményeként talán alulról felfelé több eredménnyel újulhat meg a Ferencváros, mintha „fönn” gondolják ki, melyik utcát hogyan bontják el, és mit építenek a helyébe.

A Mekk mester egy klasszikus epizódja jut eszembe, amikor elkezdik építeni a házat úgy, hogy a tetejét elkészítik, és amíg a többiek állva megtartják azt, Mekk mester pedig belülről körbefalazza magát. Ha egy városrész újjáélesztésekor a különböző résztvevők összmunkája nem működik, a vállalkozás hosszú távú sikere is kétséges. Ha nincsenek olyanok, akik a várost szeretik, az ingatlanspekulánsok és nyomukban a bulldózerek majd elvégzik a munkát. Budapest, még ha el is hagyta magát, és árad belőle a salétromszag, és ellepi a kutyagumi, megérdemli, hogy segítsük. Együttműködés, koncepció nélkül viszont az eredmény az, hogy mikor az újjáépített, felújított házak között a kávéházak este bezárnak, a díszburkolatról a székeket az asztalra pakolják, a turisták hazamennek a szállodáikba, és a fesztivál véget ér, az utca kihalt, és csöndes lesz.

És elalszik a város.

Szilágyi B. András

Kapcsolódó linkek:
Az Építészfórum összeállítása a város-építészetről
A Montmartre honlapja
A Temple Bar negyed honlapja
Információk a Montparnasse-ról
Kerékpárral Budapesten




Korábbi sarkítások: