A koldus

Az U-Bahn kedvelt célpontja a pénzből és adományból élőknek, az S-Bahn pedig valamiért nem vonzza őket, holott az még nagyobb is. Az U-Bahnon rendszeresen találkozom a sok utcalap egyikét árusító férfiakkal és nőkkel, akik rövid bemutatkozás után közlik, hogy az újság ára 1,20, a vezető téma pedig a kutyaszaros berlini utcák. Nem kapkodják a lapot. A legsokkolóbb azonban valószínűleg azoknak a korombeli punkoknak a látványa, akik gyakran magukról mit sem tudva koldulják végig a vonatot. Rendszeresen találkozom egy fiúval, aki magas, nyújtott hangon előadja: „Szép jó estét kívánok mindenkinek, a nevem Ricky, huszonkét éves vagyok, a barátnőm terhes és…”- ennél többet soha nem értek belőle. Végigbotladozik a metrón, nem néz senkire, talán észre sem veszi, ha valaki pénzt nyújt neki, teljesen magán kívül van. Az idős hölgyek undorral visszahúzódnak, ha elhalad mellettük, a legtöbb ember azonban mélyen az újságjába mered. Ricky kivágódik a következő megállónál. Érthető, ha az első reakcióm, ha valaki a vonat megindulása után elkiáltja magát, az, hogy még jobban összehúzom magam, és belefúrom az orrom a garbóm nyakába. Ma este azonban, valahol a Mohrenstrasse környékén, teljesen más történt. A két fekete ruhás alak, gitárral a kézben, kalappal a fején, hangos bemutatkozás után (valamilyen Diskothek) arra kérte az utasokat, hogy táncoljanak velük. Én annyira nevettem, és majdnem felpattantam táncolni, mert úgy énekelték a Tide is high-ot, hogy feledtem férfit, feladatot, Atwood-hősnők perverzióit. A felettes-énem persze megakadályozott ebben, mert a helyzetről sokat elmond az, hogy én voltam az egyetlen a kocsiban, aki könyvét ölébe ejtve teli szájjal vigyorogott. Na jó, a dizájnos hajú fiatal srác is mosolygott velem szemben. A többiek mellettem talán jobb könyvet olvastak, vagy még nálam is depressziósabbak lehettek.

Királyfi csempészett cigarettával

Soha nem értettem, mit keresnek azok az alacsony vietnami férfiak az S-Bahn állomások bejáratánál. Amikor Prenzlauer Bergben laktam, az "ottani vietnami" kicsit mindig szomorúan nézett, hosszasan figyelte, ahogy elhaladok mellette, én meg romantikus történeteket agyaltam ki róla, meg a vele szemben álldogáló virágárusról. Biztos valami elvarázsolt keleti királyfi a nyugati metropoliszban, aki vár valakit (egy lányt!), aki sohasem érkezik meg (halálos baleset), de ő élete végéig várni fogja az állomásnál (sohasem tudja meg a tragédiát). Aztán ahogy elköltöztem egy kevésbé romantikus helyre, a springpfuhli kijáratnál is ácsorgott egy pasas, aki már kevésbé volt alkalmas arra, hogy szentimentális meséknek legyen a főhőse. Ez a vietnami ugyanis szúrósan és gúnyosan nézett, gátlástalanul szemlélte a nőket, és semmi, de semmi szomorúság nem volt a szemében. Amikor egyszer aztán még a megmaradt szilveszteri petárdáját is felém hajította el, végképp kiesett a kegyeimből. Éppen a petárdahajigálós esetnél történt, hogy Zsófival arról értekeztünk, mi a bánatnak szobroznak itt ezek állandóan. Zsófinak sokkal józanabb megoldásai voltak: figyeljem csak meg a karton cigarettát a földön, pár méterre a férfitól… mintha csak szemét lenne… hát persze. Az én elvarázsolt királyfim sem volt más, mint egy hazájából eltántorgott szerencsétlen, aki egy nyugati nagyváros koszos csomópontjánál csempészáruval kereskedik...

Grillezni muszáj

Amelyik interkulturális tanácsadó egy üzleti szemináriumon a németek zárt ajtóiról és kerítéseiről értekezik, annak melegen ajánlok egy nyári továbbképzést Berlin valamelyik parkjában. A „Fűre lépni tilos!” poroszos (magyaros?) szigorúsága itt nem létezik. A parkokon áthaladva az ember fűben heverő testeken lépdel át, és grillsütőket kerülget. Grilltilalom ide vagy oda, a berliniek lelkesen füstölnek, amint meghaladja a hőmérő higanyfoka a húsz fokot (ami ugye már kész kánikula észak-német szemmel). A campingszékek és elemlámpák kispolgársága nem jellemző, ellenben népes gyereksereg (Prenzlauer Berg Európa egyik legmagasabb születési rátáját produkálja!), még nagyobb, lehetőleg nemzetközi baráti kör és zsonglőrlabdák már annál inkább. És mivel a yuppiság köztudottan „out”, ellenben a szakadtság és „szabadfoglalkozású” jelzővel kezdődő szakmák nagyonis „in”, a park mellett lakók hétköznaponként is éjszakába nyúló dorbézolásra számíthatnak. Mint sok apró szentjánosbogár, világítanak a faszenes grillsütők.

A társadalom itt nem németekre és külföldiekre (multikulti előnyben), osztályokra (gyakorlatilag mindenki harmincas kreatív), vagy politikai pártokra és híveikre (mindenki „zöld”) szakad, hanem grillezőkre és nem grillezőkre. A grillezők a domináns többség, a nem grillezők a szenvedő kisebbség. Mikor Mirkóval éhgyomorral próbáltunk a könyveinkre koncentrálni a fűben heverve, miközben balról egy kurd nagycsalád vacsorája illatozott, jobbról pedig egy politika szakos ünnepelte sűrű sörnyitogatás közepette a harmadik X átlépését, elhatároztuk, hogy más stratégiához folyamodunk. Legközelebb közvetlen ebéd után mentünk ki a parkba- hasztalan. A Bratwurst az Bratwurst… Az élelmes berlini kereskedők persze tudják a megoldást. A sarki „1 Eurós” boltban elkezdtek egyszer használatos, eldobható grilleket árusítani...

Korábbi sarkítások: