napi online kultúra és tudomány

SARKÍTÁS
Hello mister 1.
Egyed Péter (és Bori) levelei Indonéziából


Na ezt nagyon jól megtanultuk, naponta fejenként százszor halljuk, nemre való tekintet nélkül, viszont határozottan a bőrszínünkkel összefüggésben. A barátkozósabbak azt is hozzáteszik néha, hogy where are you? pedig azt, gondolom, látják. Ti viszont nem, úgyhogy részletezem egy kicsit.

Az első napok Bandungban

Tehát az stimmel, hogy Bandung, azt tudtuk előre. De az, hogy kétmilliós volna a város, ahogy tudni véltük, az nem a teljes igazság: talán annyinak van hivatalos lakcíme. Összesen viszont állítólag ötmillióan is laknak itt. Azt is olvastuk, hogy ez volna Jáva Párizsa, hm. Hát, én nem egészen igazán így emlékszem Párizsra. Olyan a város, mint általában a várostervezés nélkül, spontán épültek, nincsenek igazán terek, stemmencs parkok, ahol lehetne üldögélni, szusszanni egyet. Az utak szélén vagy van járda vagy nem, általában inkább az úttesten lehet közlekedni. Ez nagyon zavaró volt az első napokban, amikor a belvárosba pottyantottak le minket átmenetileg. Most már délen, egy élhetőbb városrészben lakunk, de még ez is elég messze van a pálmafák közötti kunyhócskától, amit elképzeltünk magunknak Indonéziába.

Most már ismerjük Bandung szép részeit is, de csak haladjunk szépen sorjában. Itt Dél- Bandungban elég hamar rátaláltunk Indonézia tán egyetlen kostjára (a koszt valójában kvártélyt jelent, és én már semmin sem lepődöm meg, miután a vizet úgy hívják, hogy air), tehát az egyetlen kis magán diákszálló-félére, ahol fiúk és lányok egy szobában lakhatnak. Mi is persze csak azért, mert házasok vagyunk. Lehet, hogy kicsit félreértettük egymást, akadnak azért nyelvi problémák. Szóval van egy szép tiszta szobánk, körülbelül tíz négyzetméter. A "szálló" egy hatvanéves nénikéé, akit, mint minden tiszteletreméltó, akár csak néhány évvel idősebb nőt, ibunak, vagyis mamának szokás szólítani. Lehet tőle kaját is rendelni, erről hamar leszoktunk. Első nap rögtön megpróbáltuk, elég korán kellett kelnünk a jetlages fejünkkel, leszédelegtünk hozzájuk, és tele volt az asztal zsírban szottyogó tofuval, főtt zöldségekkel, meg olajban sült jó csípős hallal, meg persze két nagy halom rizzsel.

*hatásszünet*

Hát valahogy lenyomtuk egy részét, nem akartunk nagyon udvariatlanok lenni, ott ültek, és teli szájjal mosolyogtak, mivel a néni meg a lánya annyit tudnak angolul, hogy honimún, és persze ehhez is nagyon mosolyognak. Nagyon édesek tényleg. Szóval akkor egy röpke óra alatt heves szótárhasználattal kifejeztük, hogy mi reggelire inkább gyümölcsöt szeretünk enni. Mondták hogy jó, de az másfélszer drágább lesz. Rendben. Másnap reggel kaptuk is, fejenként egy deci narancslé, és egy hideg főtt krumpli. Eleddig ez volt az utolsó próbálkozásunk. Azóta egyébként mások is értetlenül fogadták, hogy reggelire gyümölcsöt eszünk, kérdezték, hogy nem fáj-e tőle a hasunk, mert ők ilyet csak délután tudnak megemészteni, reggel csak a jó sült dolgok csúsznak, jó csípősen.

Van a közelben egy mecset is: elég szépen énekel benne a müezzin, naponta ötször, jól kihangosítva (csak az elsőt, a hajnali négykor esedékeset tudnánk feledni!)… Állítólag azt énekli hogy keljetek fel, imádkozni jobb, mint aludni, de eddig még nem győzött meg minket. Amúgy nagyon jól elvagyunk itt, főleg srácok vannak, néhányan minimális szinten még angolul is beszélnek, ami elég ritka errefelé. Reméljük, hogy körülbelül egy hónap múlva már jobban tudunk majd indonézül, mint ők angolul, és akkor válthatunk társalgási nyelvet. Addig is össze szoktunk gyűlni a szobában ibustúl, öten-hatan, nyelvórázni.

A nyelv és az emberek

Helyes nyelv amúgy ez az indonéz: túl vagyunk az első héten, amikor az istennek se bírtuk megkülönböztetni egymástól, hogy makan, malam, akan, ada aka, kakak… Elég lehangoló volt (azért most is megesik), mikor sokadszorra nézi meg az ember ugyanazt a szót a szótárban, adott esetben rögtön egymás után többször. Teljesen reménytelennek tűnt megtanulni ezeket az értelmetlen betűcsoportokat, de mostanában érdekes módon már megragadnak, vissza is jönnek, néha pont jókor, jó helyen is. A klasszikus nemzetközi szavak nem nagyon találhatóak meg az indonézben, mindent meg kell tanulni, de ha a szavakat tudja az ember, már nem nehéz beszélni, nyelvtan alig van. A többes számot például kettőzéssel jelölik: ember=orang, emberek=orangorang. Hetente két nyelvóránk van, néhányunkra két tanár is jut, de együtt sem túl hatékonyak, sose lehet tudni, hogy van valójában, ahogy ők mondják, vagy ahogy a szótárban áll, vagy a könyvben. Nem baj, a végére csak megtanuljuk, tán egy pár hónap múlva már egész érthetően gagyogunk.

Nagyon könnyű gyakorolni a nyelvet, igazán elképesztően és meghatóan barátságosak az emberek. Elég az hozzá, hogy a rendőrök is segítőkészek és mosolygósak, néha még ők is odahellómisztereznek messziről. Legelső este például elmentünk sétálni, és visszafelé kértünk egy srácot, hogy segítsen hazatalálni a hotelbe. Együtt sétáltunk tíz percet, és mi már köszöntünk volna el, de erre ő még elkezdett nekünk lakást keresni az újságban, aztán mikor mondtuk, hogy holnap tízre se tudjuk, miként jutunk az iskolába, mondta, hogy sebaj, itt van holnap kilencre, és elkísér minket. Ott is ült reggel pontosan, és elsétált velünk. Még telefonszámot se cseréltünk, mert nem egy nagy barátság kezdete volt, hanem csakúgy segített. Az utcán is bárkire rá lehet köszönni, bárkit le lehet szólítani, mindenki szívesen eligazít, és mindenki mosolyog, ahogy bír. Állítólag ők is tudnak mérgesek lenni, csak még senki sem látta, mert a dühöt kimutatni a legnagyobb udvariatlanság.

Közlekedünk

Jó példa erre a közlekedés. Igaz hogy Bandungban nincsenek magas házak, azt gondolná az ember, hogy jól eloszlanak benne az emberek, de a forgalom óriási. Főleg motorból van rengeteg, de autó is van elég, meg akad a riksának a helyi megfelelőjéből, a becakból (csével) is, bár őket inkább az út szélén látni fuvarra várva: úgy látszik már nem olyan népszerű a műfaj. Nálunk biztos leírta magát a társaság, mivel az első esti obligát lehúzást tőlük szereztük be. Kell egy kis idő, míg megszokja az ember a sok nullát (1 dollár=10000 rupia). Szóval van ez a rengeteg jármű, nagy ritkán a sávok fel vannak festve, de az senkit nem érdekel, mindenki megy, ahogy tud, centiméterekre húznak el egymástól, nem száguldanak, de akkor is olyan meleg helyzetek vannak, hogy csak hüledezünk nagyokat. Tehát mennek, ahogy tudnak, és dudálnak is eleget, de egyáltalán nem úgy, ahogy otthon. Esküszöm, érezni lehet, hogy nem idegességükben nyomják, hanem csak figyelmeztetésképpen. Például, ahogy mondtam, a gyalogosok is általában az úttestre kényszerülnek, és persze akadályozzák az autósokat, motorosokat, de azok szépen mennek utánuk 10-20 métert, ha annyit kell, az ő tempójukban, és nem izgatják magukat.

Mi angkottal közlekedünk, ez a helyi tömegközlekedési eszköz. Ilyen kis mikrobuszok, de még kis mikrobusznak is egész aprók, én egész jól ellennék benne egyedül, de nem indítanak nekem külön, sőt egyszer 18 utast is összeszámoltam egyben. Van belőlük vagy húsz járat, persze nincs sehol leírva, hogy melyik merre jár, ezt vagy tudni kell, vagy meg is lehet kérdezni az utcán, hogy ide vagy oda, hogy jutsz el, és akkor már csak meg kell érteni, amikor elmondják. Rengeteg van belőlük, és általában elég lassan mennek, a sofőr megáll minden potenciális utas mellett és mondja például, hogy dagodagodagodagodagodagodago, ha éppen Dagoba megy, gondolom vállalkozók és profitorientáltak. Nem tűnne soknak az az 1-3000 rupia, amibe kerül, de egy átközlekedett nap alatt már helyi viszonyok szerint egész súlyos összegeket el lehet költeni, különösen a helyi 30-100 dolláros fizetések mellett.

Nem gazdagszanak meg persze ebből a pénzből, az árak átlagban az otthoniak fele harmada körül vannak, bár Bandung állítólag az egyik legdrágább város Jáván. A rizs meg asszem olyan négyszáz forintba kerül, ezért viszont húsz kilót adnak! Szóval lehet, hogy csak a nyugati lelkiismeretemet akarom nyugtatni, de úgy nézem, hogy nem annyira szomorú itt szegénynek lenni, mint otthon. Jobban is viselik, az biztos, meg segítenek is az emberek. Kevés ember koldul effektíve, de nagyon sok zenész van, akik a dugóban fellépnek egy lábbal az angkotba, gitároznak egy percet, aztán kalapoznak, és szinte mindig kapnak valamennyit. Aki meg nem tud gitározni, az elmehet például önkéntes közlekedési rendőrnek. Ehhez összesen egy síp kell felszerelés gyanánt, aztán kiállnak egy tetszőleges csomópontba vagy akár parkolóba, és a többi autót a sípjukkal fegyelmezve segítenek a közlekedési káoszban egy-egy nehezebb manővert végrehajtani, vagy csak segítenek parkolni, ami nyilván menne nélkülük is, de azért itt is általában leesik néhány száz vagy ezer rupia.

A ramadánról

Ez a segítőkészség valószínűleg összefüggésben áll a vallással, amit nagyon komolyan vesznek. A muzulmánoknak kötelességük segíteni a szegényeket, sőt a ramadán - a böjti hónap, ami megérkezésünkkor kezdődött - is a szegényekkel való együttérzésről szól, meg persze az önmegtartóztatásról. Az a lényeg, hogy napkeltétől napnyugtáig (ez itt, az egyenlítő környékén valóban körülbelül 6-6), illetve talán mindenütt inkább reggel hattól este hatig tartózkodni kell mindenféle élvezettől. Ez elsősorban az evés, az ivás és a cigizés, de minden más jó dologtól is, például az uszodák is üresek ilyenkor. Bandungba egyébként nyaralás gyanánt általában hűsölni jönnek az indonézek, de azért a 25-30 fokban egész nap, ivás nélkül gyilkos lehet. Kivételt képeznek egyébként a gyerekek, a terhes nők és az extrém fizikai munkát végzők, de ha esznek napközben, cserébe ugyanannyit adniuk kell a szegényeknek.

Akadnak errefelé keresztények is, meg azért állítólag nem mindenki tartja teljesen a böjtöt, bár én még nem találkoztam ilyennel, ezért nem az összes „evede” van zárva napközben, csak jól körül kell nézni, mert úgy kell tenniük, mintha zárva lennének, nehogy kísértésbe ejtsék a hivőket, nekünk se illik látványosan fogyasztani, de azért meg tudjuk oldani. Amúgy kaja mindenütt van. Az út szélén parkoló standokon kívül vannak olyanok is, akik körbe járnak, és valamivel kattognak, hogy hallja az ember, merre járnak, mostanában egész éjszaka, mert a helyiek reggel háromkor felkelnek kajálni egyet, hogy bírják a napot. A főmenü a "nasi goreng", a sült rizs, amúgy mindent szeretnek olajban sütni, csirkét, halat, tofut, tésztát, akármit. Ezek az egyszerű kaják is finomak, sokat eszünk a legparasztosabb helyeken, nem volt eddig bajunk belőle. Akadnak nagyon jó gyümölcsös kevermények, meg dzsúszok is, bár a gyümölcs meglepően drága. Azért kicsit hiányolom a sok kókusztejes, korianderes limeos levest meg kaját, amit elképzeltem, és kicsit egyhangú is, de még biztos van bőven felfedeznivaló hely.

Ahogy írtam az elején, maga a város nem vett le minket a lábunkról. Úgy gondoltuk, hogy maradunk egy hónapot, maximum kettőt, aztán pattanunk meg, amint lehet. Azóta felfedeztük a város szép részeit, ahol élni is szívesen élnénk. A növényzet őrület, a város környéki tea- és rizsültetvények is gyönyörűek, de a város kicsit zöldebb részein is bármelyik sarkon meg lehet állni, és találni olyan virágokat, amikhez hasonlókat se láttunk soha. Szintén nem messze a belvárostól, és még a városon belül is olyan vízeséses-őserdős helyek vannak ezeréves fákkal és azok néhol nyolcméteres leveleivel, amikért alapvetően idejöttünk. Voltunk egy vulkanikus tónál, ami a környező kicsi mocsárral (személyesen tanúsíthatom, hogy mocsár) együtt türkizszínű a kéntől, és forr, -tán a domesztikált vulkanikus tevékenységtől -, azért fürdeni nem lehet kellemes benne. Ki viszont észvesztően néz (az indonézben ilyen a szórend)!

Sokan, sokfelől

Az ilyen helyek viszont nagyon messze vannak az iskolától, ahova járunk. (Most viszont egy percre lakunk tőle.) Igaz, ez csak Bori iskolája, az enyém északon van, ahol ezek a szép hegyes részek is, csak most én is itt tanulok a kezdő csoportban, amíg felnövök az ottaniakhoz. Elvileg most kezdődik az esős évszak, eddig még csak néhányszor esett, de valószínűleg lesz rosszabb, lehet hogy annak a végéig maradunk itt, nem tudjuk. Mindenképpen szeretnénk menni Balira hosszabb időre, körül akarunk még nézni Jáva más vidékein, városaiban is, átnéznénk Szumátrára is, meg esetleg megnéznénk még kisebb szigeteket is, de persze pontos tervek nincsenek. Az se biztos, hogy olyan egyszerű lesz az isiből lelépni, mint ahogy gondoltuk, mert az országból való kilépéskor kell adniuk egy papírt, különben fizetnünk kell egy valag pénzt. Szebb helyek biztos vannak még az országban, bár állítólag ez a Nyugat-Jáván honos szundanéz kultúra fellegvára, és sehol máshol nem olyan kedvesek az emberek, mint itt. Kedvesebbek valóban nem lehetnének.


A szundanézeken kívül akad még itt kábé tíz fehér ember hasonló cipőben, mint mi, sőt beköltözött a minap a szomszédba egy bosnyák is, aki tud pár szót magyarul, meg valószínűleg akad pár közös ismerősünk otthon, bár még nem térképeztük fel. A többiek főleg európaiak, néhány olasz, még egy pár K-európai, köztük egy magyar, meg néhány mexikói: az utóbbi napokban főleg velük mászkáltunk, úgyhogy a spanyolt is gyakorolgattuk kicsit. Tán ezért is kedvelnek így minket, mert itt nincs turizmus, nem volt még alkalmuk megutálni a fehér embert. Sőt, bőrszínünknek köszönhetően angolból automatikusan native speakernek minősülünk, és komoly pénzeket adnak a magunkfajtáknak egy nyelvóráért, 6 dollárnál kezdődik. Ha egyszer ezt fogjuk csinálni, végre igazi szemét gyarmatosítónak érezhetjük magunkat.

Addig meg inkább beilleszkedni próbálunk, de a bőrünk miatt bármeddig itt maradhatunk, utánunk fogják kiabálni hogy:
hello mister!
(asszem, ezt hívják keretes szerkezetnek)

Helló, Petya

Fotó: Egyed Péter és Bori



Korábbi sarkítások: