A Prága Kávéház látszólag kitűnően alkalmas arra, hogy szerzői esteknek, író-olvasó találkozóknak, könyvbemutatóknak helyet adjon. Hangulatos és bensőséges, pillanatok alatt meghitt légkör teremthető, lehet beszélgetni is meg vitázni is akár – létrejöhet az a bizonyos kapcsolat. Ilyenforma előzetes elvárásokkal és lelkesültséggel érkeztünk meg László Noémi negyedik, Százegy című kötetének bemutatójára.

A kép, mely a belépőt fogadta, feledtette a Kálvin tértől odáig kigondolt és előre megalkotott elképzeléseket: a költőnő, a moderátor, a szerkesztő és az irodalmár az emelvényen üldögéltek egy ketrecben. Persze kis túlzás ez a ketrec-dolog, de mi más juthatna eszünkbe akkor, ha meglátjuk, hogy az előadók kis kerítéssel lettek elválasztva a hallgatóságtól, ráadásul kis dobogón még "föléjük" is emelkednek. Nesze neked meghittség. Itt okítás lesz, hegyi beszéd, a laptopos figurák nem keverednek a pórnéppel. Hely alig akadt, amit jó jelnek vettünk, aztán kicsivel később megint csalódnunk kellett: sokan csupán csak kávézni akartak, és kicsit dühösen vették tudomásul, mibe is csöppentek. Néhol hangos trécselésük zavarta meg az előadást, de ez még nem is lett volna olyan nagy baj. Az már inkább, hogy míg a látványosság szereplői az emelvényen üldögéltek, addig hallgatóságuk a kis különterembe kényszerült, ami egy másik tér, akár tetszik, akár nem. De erről majd később.

Hosszas tanakodás és várakozás után (Hátha jönnek még! - bátorította a már ott szorongókat a moderátor.) elkezdődött a bemutató. Eleinte egyáltalán nem lehetett hallani, esetleg csak hangfoszlányokat, hiába a mikrofon. A hátul elhelyezkedő ELTE-s doktorandusok gesztusokkal bíztatták a mindenkori megszólalót, hogy próbáljon hangosabban beszélni, de ezt nem mindig sikerült megvalósítani. Zalán Tibor bevezetőjéből is csak kulcsszavak, kulcskifejezések (reméljük, hogy azok) jutottak el hozzánk: "mintha a posztmodern nem is létezne", "nyugatos hagyomány", majd röpködtek a nagy nevek: Babits, Kosztolányi, Pilinszky. Közben beindult fölöttünk a füstelszívó, monoton zúgással, néha felhangzott a kávégép méla füttye, egy-egy mondatot poharak összecsendülése tört meg. A hangulat valóban költői, s talán páran verset is írtak fejben.

A háttérzörejek elandalító egyhangúságából a kötet szerkesztőjének első kérdése ragadott ki minket: van-e egy költőnőnek férfi múzsája? Ez telibe talált: a költőnő, érezve a kérdés élét, a nőírók helyzetéről kezdett beszélni, ami gyalázatosan rossz, hát még ha az írónő erdélyi is… Riposztja azonban hatástalan maradt, egyrészt mert leginkább az ő hangja veszett el a másik térbe érve, másrészt mert a hallgatóság gyanút fogott: ha az embert a szerkesztője sem veszi igazán komolyan, akkor tényleg, mit ér az egész. A kérdéssel talán nem is lett volna baj, de a hangnemmel annál inkább. Az est ezen a ponton komolytalanná vált és kissé kínossá is. Hiába olvasta fel aztán László Noémi saját verseit, a költő-költőnő kérdés még ott motoszkált a hallgatóság fülében (meg persze a kávéházi zörejek).

A versek és Zalán Tibor újabb méltató szavai után a szerkesztő sietve véget vetett a bemutatónak. Bár még elhangzott az inkább illendőségből feltett kérdés, szeretne-e valaki valamit hozzáfűzni az elhangzottakhoz, senki nem jelentkezett.

A szemerkélő esőre kiérve mindenki szaladt a dolgára, kicsit még elmélkedve a női és férfi olvasatokról, a nőírókról és a férfiírókról, valamint arról, hogyan lehetett volna közelebb hozni ezen az estén László Noémit, a Százegy című kötetet, és a nemektől elvonatkoztatott költészetet.

Takács Nóra

László Noémi: Százegy (FISZ / Erdélyi Híradó, 2004)
Szerkesztő: Király Zoltán

Korábbi sarkítások: