Sokat beszélnek és írnak az ún. szingli életformáról - legtöbbször férfiak, és lesajnálóan. A jelenség azonban valóban létezik: élnek nők egyedül. Dolgoznak, küszködnek, és legalább az államtól, a sok adójukért elvárhatnák a szolidaritást és a segítséget. Nem feminizmus ez, csupán a gyengébb védelmének jogos igénye, ha arra a gyengébbnek szüksége lenne. Szerencse, ha nincs, de előfordulhat olyan helyzet, hogy mégis van. Akkor mi történik? Mit tesz férfiközpontú, maszkulinhajlamú hatóságunk a gyengébb védelmében? Leginkább semmit, vagy csak nagyon keveset.

Típusos eset, hogy magányos nőt támadás ér a nyílt utcán. Budapesten ezen egyetlen rendőr sem csodálkozik: az áldozat azonban annál inkább. Konkrétabban: a helyszín a Nagyvárad tér és környéke közel az Üllői úthoz. Empirikus megfigyeléseim nem jeleztek veszélyt. Nem féltem. És fogalmam sem volt arról, hogy milyen is egy áldozat. Amíg nincs személyes tapasztalat, addig minden eset csupán érdekes történet marad, és lehetetlenség átérezni a kiszolgáltatott, kifosztott ember sorsát. Leginkább a rendőr szembesül az ilyen bűncselekményekkel nap mint nap: neki tudnia kellene, hogy a bűntényen túl a sértettel is foglalkozni kell, mert egyrészt fizikai bántalmazás érte, másrészt pedig valószínűleg sokkos állapotba került az erőszakos támadástól.

És akkor még konkrétabban: szinte lakásom előtt, már majdnem a kapuban egy agresszív, férfijellegű „valami” szó nélkül az arcomba öklözött, és a földre terített. Dulakodás indult, fogalmam sem volt, hogy mit akar a sötét, izmos test. Végül felszakadt a segítő sikítás. Állati hangok törtek elő: az agresszor pedig ettől menekülőre fogta. Elszaladt, de a táskát a vállamról még elmarta. Akár Hitchcock is komponálhatta volna a jelenetet, annyira hatásos lehetett a törött szemüveggel és véres arccal, sakálként üvöltő nő képe a Sobieski utcában.

A következő lépés ilyenkor a rendőrség. Ötpercnyi rábeszélés után ki is fáradtak. Addig meg lehetett tovább reszketni a non-stop előtt. A kiérkező első járőr csak félvállról kiszólt a kocsiból, hogy jelezzem, merre menekültek, mert ők üldözik az elkövetőket. Nem értettem a helyzetet. Mi van? Mit kéne nekem tudnom? Egyáltalán mi a fene történt? Többszöri erőteljes kérésemre a rendőr hajlandó volt elhagyni a gépkocsit, és legalább addig ott maradni, amíg „a másfajta” rendőrök megérkeztek.

A kezdeti „ki jönni nem akarást” néhány perc múlva idegesen fontoskodó intézkedés követte. Többféle rendőr jelent meg: egyik sem mutatkozott be, egyik sem kérdezte, mi fáj, mit segíthet. Először is ostoba tréfálkozásba kezdtek, majd értetlenkedtek, hogy miért járok éjjel egyedül és éppen itt? Mit lehet erre válaszolni? Nem volt jobb dolgom annál, mint hogy leüttessem magam. Ismételt és határozott kérésemre végre rátérhettünk szomorú ügyemre. Már ekkor kértem a rendőröket, hogy telefonálhassak a szüleimnek, mivel mindenemet, a lakáskulccsal együtt, az imént ellopták. Nem volt rá mód, pedig az egyenruhások fölös számú mobilt birtokoltak. Segítség helyett ezerszer elmondatták a sztorit, és ezerszer le is írták, de egyszer sem fogják elkapni a vadállatot. Napokkal később a nyomozás hatékonyságát és hitelét számomra végképp „leírta” a nyomozó megjegyzése, hogy kerülethatáron túl nem keresgélnek. Nem hagyják el a kerületet, ami azt jelenti, hogy az Üllői út másik oldalán lévő, a drogosok által „kedvelt” parkba be sem teszik a lábukat. Ha erőszakos bűnelkövető lennék, akkor kizárólag kerülethatáron garázdálkodnék, hogy még véletlenül se kaphassanak el. A parkról még annyit, hogy a gyep helyett itt elhasznált tűket és óvszereket találni. Ez kit érdekel?

Visszatérve az éjjeli kalandra: a helyszíni szemlét sem úszhattam meg. Lefényképeztek háromszor a véres arcommal és a törött szemüvegemmel a sötét utcán egy kicsike digitális géppel. Éljen. Majd a rendőr felszólított, hogy a törött szemüveget meg fel lehet akkor venni…

A következő állomás a mentő volt. Az orvos ismét a bűnbakgyártással indított – vizsgálat helyett. Nyilván én vagyok az oka, amiért megvertek. Mert miért szeretnék épségben hazajutni a barátaimtól? Ez ne legyen igénye egy nőnek: tessék szépen este nyolckor hazamenni, és otthon kussolni, és nem gondot okozni a hős, felelős férfiaknak. Szándékosan túlzok, hogy pontosan érezni lehessen: nem elég az agresszió traumája – a bántalmazott, főképp, ha nő, nem számíthat valós támogatásra. Egyedül a non-stop csemege eladónőjének jutott eszébe, hogy zsebkendőt adjon, és finom kávét is főzött, így nem estem össze, sőt próbáltam megküzdeni az idióta közegekkel.

Végül szabályos feljelentést is kellett tenni: bevittek a IX. kerületi kapitányságra. Ott telefonálhattam. De itt se kérdezte senki, hogy élek-halok-e, pohár vizet szeretnék-e inni. A rendőrségnek sem emberi, sem „hivatalos” eljárása nincs a bűncselekmények áldozatainak segítésére. Úgy bánnak mindenkivel mintha bűnöző volna. Még körülbelül két órát ültettek a kapitányságon, azzal az ígérettel, hogy elvisznek ismerősökhöz, mivel kulcsaimat ellopták, nem tudnék otthon aludni. Hajnali négykor azzal jött elő az ügyeletes tiszt (egy nő!!), hogy taxival vagy bkv-val nyugodtan hazamehetek…

Tragikus és felháborító, hogy a rend nemes őre védtelenül kiengedne minden pénz, irat nélkül egy ÁLDOZATOT. No, nem szeretném túldramatizálni a helyzetet, de ott, akkor, teljesen kilátástalannak tűnt minden. A történet vége persze a taxi lett, és a kedves barátok, akik szó nélkül fizették a számlát.

Tanulság? Rengeteg. És következmény: szintén. Iratok, telefon, lakáskeresés – és az állandó szorongás éjjel, hogy bármikor ott teremhet valaki. És ez kit érdekel?

Korábbi sarkítások: