A külügyi szóvivőn kívül senki nem mondja, mert nem is mondhatja, hogy nem Magyarországról szól, nem hazánkat érinti az a tény, hogy egy uniós tagjelölt állam három családja politikai menedékjogot kapott az ilyen jogot nem túl szívesen megadó Franciaországtól. Senki ne mondja (a külügyi szóvivőn kívül, neki persze muszáj), hogy a nyolc magyar állampolgár etnikai alapon történő üldöztetésének elismerése nem akkora pofon Magyarországnak - mint politikai nemzetnek és mindhárom rendszerváltott kormányának -, mint ide Strasbourg. A kérelmek elbírálása természetesen egyéni alapon történik, de a döntés igenis arról szól, hogy az európai nyilvánosság egy része észrevette: Magyarországon komoly gáz van romaügyben, olyan, amilyet az ásítóan diszkrét EU-országjelentések nem igazán észlelnek (“példaértékű a magyar kisebbségi önkormányzati rendszer…”). És bár szervezett állami üldöztetésről nem beszélhetünk, a jó öreg “közigazgatási fasizmus” (Komoróczy Géza) megbízhatóan garantálja első- és másodrangú polgártársaink institucionalizált kettéválasztását.

“A Magyar Köztársaság területén élő, magyar állampolgárságú nemzeti és etnikai kisebbségek nyelve, tárgyi és szellemi kultúrája, történelmi hagyományai, valamint a kisebbségi létükkel összefüggő más sajátosságaik egyéni és közösségi önazonosságuk része” - írja egy sok tekintetben européernek tekinthető magyar jogszabály, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993/LXXVII. törvény. Talán nem megyünk túl messzire a jogszabályértelmezésben, ha abból indulunk ki, hogy cigány családok házai bizony “kisebbségi létükkel összefüggő sajátosság”, amihez joguk van, ha pedig az önkormányzat lebontja a házaikat állítólagos életveszély miatt, joguk van ahhoz, hogy ugyanez az önkormányzat felhúzzon nekik másikat (a települési önkormányatok széleskörű feladatairól ld. az idevonatkozó 1990/LXV. törvényt).

A Fejér Megyei Bíróság azonban legutóbbi, első fokú határozatában kissé átértékelte a zámolyi sztori genezisének számító házledózerolást: arra hivatkozva utasította el a hat család 18 millió forintos kártérítési kérelmét, hogy a viharkárok okozták az épületek életveszélyessé válását, az önkormányzati lebontás tehát szabálytalanul történt, de a bíróság szerint nem volt törvénytelen. Az sem, hogy utána semmit nem csinált. Kicsit másképpen látja mindezt Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman és a Fejér Megyei Közigazgatási Hivatal, mindketten szépen elmarasztalták az önkormányzatot, amelynek a romák ügyvédje szerint “valós anyagi érdekei” is fűződtek ahhoz, hogy elküldjék az érintett családokat Zámolyról. Innentől a sztori ismert: művház, gyújtogatás, budai villa, faház, ahová nem költöztek be a fenyegetések miatt, a csákvári fiúk támadása, egyikük megölése, a gyilkossági ügy manipulatív felhasználása a kivándoroltak emberi jogi ügye ellen, a Jane‘s cikkei, végül Strasbourg: győzelem.

Anélkül, hogy túlértékelnénk bármit, ami európai és/vagy uniós intézmény: a francia hivatal döntése mérföldkő a magyar cigányság életében, a magyar állam, a magyar önkormányzatok romaügyi hadviselésének tárgyában. A magyar közigazgatási elnyomás, az alig leplezett etnikai diszkrimináció, az iskolai apartheid 2001 márciusa óta megszűnt magyar belügynek lenni. A romák elnyomása, megkülönböztetése kb. annyira belügy, mint egy házasságon belüli megerőszakolás, mellesleg sokszor hasonlóan nehéz bizonyítani - ez azonban még nem érv a büntetése ellen. Az uniós csatlakozás (amiből roma polgártársaink kulturálisan és - a szabad belső piac lehetőségei miatt - remélhetőleg gazdaságilag, szociálisan is profitálnak majd) jelenlegi, igen bíztató állásánál abszolúte nem árthat egy ekkora pofon. A figyelemfelhívás egyetlen perccel sem hátráltatja integrációnk folyamatát, bármit remélnek is az orosz titkosszolgálatok Moszad-szekciói, a volt KGB-vel kollaboráló francia kommunista elvtársak, vagy az Európai Parlament egyes zöldpárti képviselői, a pápa, a cár, Metternich, ill. a magyar romák egyéb őszinte nyugati barátai.

(Zárójel kinyit: milyen mókás az EU-hátráltató érv azok szájából, akik nem értik, nem becsülik vagy kínos kötelességnek érzik a magyar EU-csatlakozást. Találóan mutatott rá Révész Sándor a Népszabasádgban, hogy azok akarják most “országon belül” megoldani a “romakérdést”, akik mindent megtették azért, hogy ezek az emberek elmenjenek az országból. Az ilyenek számára nagyobb szégyen a botrány külföldi nyilvánossága, mint maga a botrány. Zárójel bezár.)

Mint olyannyiszor a magyar történelemben, ismét nyugatról kell a kulturális löket: ha már a hazai nyilvánosság ereje semmire sem elég; ha magyar polgármesterek, választott köztisztviselők büntetlenül nyilatkozhatnak olyanokat, amilyeneket nyilatkozhattak, pl. romák és paraziták közti reláció tárgyában; ha már a magyar polgári miniszterelnök (“az EU-n kívül is van élet”) nyíltan közölheti egy rádióinterjúban, hogy a romák időnként felszedik a parkettát a házaikban - akkor nincs más, ide azzal az uniós balegyenessel. Kicsit kiüt minket, kicsit kóválygunk, de aztán talpra állunk. Immár egy tapasztalattal gazdagabban.